Szélcsend Aulisznál

Szalay Zoltán - Szélcsend Aulisznál

Napok óta sirályok ádáz rohamainak voltak kitéve: alig telt el néhány óra, hogy a hajók összegyűltek, s a férfiak meg szolgáik tábort raktak a sziklák tövében, kiéhezett tengeri madarak rajai rohamozták meg a telephelyet, mely hosszan elnyúlt a zord bércekkel csipkézett partvonal mentén. A sirályok eszüket vesztett dögkeselyűkként csaptak le újra és újra a sátrakra és a körülöttük felhalmozott áldozati csemegére, melynek egy részét az égi istenek számára, másik részét saját, halandó testük táplálására készítették az akháj vitézek és szolgáik. Hiába a sok vért és súlyos vas, a légi veszedelem ellen nem használt a tömény erő, de még a mély bölcsesség is hasztalannak bizonyult. A sirályok ellepték a tábort, s idétlen károgásukkal zűrzavart hoztak az akhájok közé. A Mükénéi Sánta – kinek becsületes neve nem volt ismeretes széles e földön, csak szégyenletes nyomorúsága folytán ráragadt gúnynevén ismerte mindenki, s ki Agamemnón király egyik leghűségesebb szolgájának és besúgójának számított, ám emellett az egyik legidegesítőbb rémhírterjesztőnek is az egész akháj táborban – természetesen nem maradt veszteg, amint a sirályvész egyre nagyobb méreteket öltött. A Mükénéi Sánta nem bírt sem jós-, sem bűbájos tehetséggel, ám mégis jobban tudni vélte minden esemény okát a legelismertebb, leghosszabb szakállú látóknál is (Agamemnón király régi mániája volt, hogy csak a hosszú szakállú jósokban bízott meg igazán, s még Kalkhászra is gyakran ferde szemmel nézett, mivel az néha szerette megnyirbálni egyébként szép, dús, horpadt hasa előtt lengedező arcszőrzetét). Priamosz király tud már a jövetelükről – állította a Mükénéi Sánta: varázserejű nyílvesszőket lövetett ki ölyvarcú íjászaival Ilion magas bástyáiról, s azok a tengert átszelvén kerge sirályokká változtak, hogy most ebben az alakjukban gyötörjék az akháj vitézeket. Voltak, akik hittek az önjelölt jósnak, s ez néhány táborhelyen meghasonláshoz vezetett a harcosok között: ha Priamosz király már ilyen mérhetetlen messziségből képes bajt hozni rájuk, mit tesz majd, ha a távoli város, a világhíres Trója szilárd falai alá érnek? Agamemnón király, miután néhány napig aggódó tekintetét ide-oda váltogatta a sirályoktól gyötört akháj tábor és a sátora bejáratánál naphosszat csüggedt semmittevésben ücsörgő Meneláosz lakedaimóni király között, úgy döntött, ünnepséget rendez az összesereglett, harcra éhes sokaságnak. Egy óriási, búfeledtető lakomát, melyen mindenki számára, aki csak az auliszi rév környékén tartózkodik ezekben a napokban, kötelező a részvétel. Aki huzakodna a mulatságtól, vettessék az Euriposz-szoros emberevő halai és szörnyei közé. Agamemnón sátra nyüzsögni kezdett, miután elterjedt a királyi utasításra megrendezendő lakoma híre; a mükénéi király világszép lánya – aki mellett talán még Heléne is csupán egy átlagos udvarhölgynek tűnhetett volna, ha Agamemnón lánya nem rejti szépségét örökké lemoshatatlan mélabú mögé – Meneláosztól jövet találkozott édesapjával, s égkék szemét alig emelve fel a földről szólította meg. – Felséges király, apámuram, hűvösek-e mostanság az Euriposz-szoros néma fodrai? Apja elmosolyodott, s szigorú kezével megsimította és megemelte a lány arcát. – Talán hűvösebbek, mint Thalpiosz dicső tekintete – mondta. – Iphigénia, készülődj: tűzd kontyba a hajadat, és ékítsd fel a nyakadat a legszebb köveiddel. Azt szeretném, ha a jobbomon ülnél, a legnagyszerűbb akháj férfiak szeme előtt. Mosd meg az arcodat is: mintha homok szállt volna rá. – Nem homok az, apám – dünnyögte a lány. – És egyébként is: alig fodrozódik a tenger, magad is láthatod. Talán ha bort töltünk a férfiaknak és lágy női dallal csábítgatjuk őket, elvonhatjuk a figyelmüket erről a kegyetlen csendről, amely megszállta Auliszt. Iphigénia, apja tekintetét követve a tenger felé pillantott, melyből keveset láthattak ugyan, mert eltakarták a sátrak, ám képzeletük kiegészítette a képet: a víz végtelenül sima selyemtakarója nyomasztó messziségbe nyúlt. – Indulj, lányom – mondta gondterhelten Agamemnón király. Estére készen állt az első igazi hekatomba, amelyet az akháj vitézek a Trója elleni hadjárat sikeréért mutattak be Zeusznak: a papok zengő fohászok kíséretében gyújtottak a magas égig csapó lángokat, s a pörkölődő hús fojtó szaga egy időre még a sirályokat is elűzte. – Priamosz nyílvesszei nem bírják az akhájok forró hangulatát – kacagott a hatalmas Telamóniosz Aiász, s az ég felé emelte súlyos boroskupáját. – Velünk az istenek! – zengett végig a tengerparton, a fekete hajók szinte remegtek a sziklákon visszaverődött hangorkántól. Száz meg száz tábortűz fénye világlott fel, amint a Nap utolsó sugarait is magukba szívták a merev sziklafalak, s a férfiak le kellett vessék vaskos vértjüket, mert a bor heve s a kövekből áradó forróság együtt szinte elviselhetetlen hőséget okoztak. Csörömpölve szabadultak meg harci felszerelésüktől, melyet pedig nem szándékoztak levetni, míg Trója füstölgő romjain nem ülik meg a pompázatos győzelmi ünnepséget. Csak a sirályok szárnyai borzolták a levegőt, s ez nem volt elég, hogy a súlyos, megrakott hajók elhagyhassák a kikötőt. Léítosz, Péneleósz és Arkesziláosz, az auliszi föld urai váltig szabadkoztak, hogy az istenek pedig szeretik a boiótok sziklás hazáját, s ez a csapás, mely túl rafináltnak tűnik, hogy valamely igaz isten méltó bosszújaként tekintsenek rá, egy unatkozó viszályisten műve lehet csak. Nem jó ez senkinek: habár az akhájok öszszes városát az Ilion elleni hadjárat hozta lázba most, s minden igazán hasznavehető férfiú csatlakozott Agamemnón király seregéhez, akadnak lakói Hellásznak, akik nem hagyták abba a kereskedést ebben a történelmi időben sem, s ők látják el terményekkel és nyersanyaggal a boiót városokat, az otthonmaradtakat. Ebben az átkos szélcsendben azonban nem futnak be a hajók a gazdag krétai városok kincseivel, sem a távoli Rhodosz Héraklész-nevelte fáinak gyümölcseivel megrakott gályák, mind messze elkerüli az Euriposz-szorost. Az auliszi hajók, melyek sok-sok hónappal korábban indultak útnak a fényes Messzénia meg a híres Élisz vidékére, ki tudja, mikor térhetnek meg, ha egyáltalán még megtérnek valaha, ha nem bámulják feleslegesen azóta is a tengert elgyötört szívvel az auliszi tengerészek szerettei? Odüsszeusz, a nevezetes ithakai férfi, aki talán minden akhájnál jobban ismerte a tengert, vigasztalta Léítoszt és társait: csak várni kell. – S amíg tekintetünket az ilyen becses leányokon nyugtathatjuk, mint Agamemnón vezérünk gyönyörű Ipihigéniája, mi zavarhatná meg elégedettségünket? – kacsintott tréfásan Odüsszeusz a király s a jobbján ülő lány felé. Iphigénia meg sem hallotta a bókot. Arra sem figyelt fel igazán, hogy az asztal körül összesereglett híres férfiak alig tudják levenni róla a szemüket, hiszen már-már szemtelenül sokat tárt eléjük magából. Vakítóan csillogó smaragd nyakéke nem tudta elvonni a figyelmüket a tunika redői között domboruló kebleiről meg az elefántcsontszín válláról. A lány a tüzet nézte. Szőlőszemeket csipegetett az előtte álló hatalmas réztálról, mely roskadozott a Mükéné falai közt termett dús levű gyümölcsöktől. A férfiak bárányt meg fürjet zabáltak nagy nyáladzás meg fröcskölés közepette, messzire hangzó böfögésük szaga beleolvadt a hekatomba sokáig érződő bűzébe: nem volt szél, hogy elvigye a szagokat. Agamemnón királyt nem érdekelte a lánya, lefoglalták az anekdoták, melyeket felváltva mondogattak Odüsszeusszal meg a többi férfiúval, akik közel ültek hozzájuk. A bor rohamosan fogyott. Az éliszi Thalpiosz túl messze ült, méghozzá Agamemnón rendelkezése folytán, melyről ugyan maga Iphigénia nem tudhatott, ám sejtette, hogy az apja keze van a dologban. Nem mintha Agamemnónnak bármi kifogása lett volna Thalpiosz ellen: szerette őt, ahogy egy nagy akháj vitézt szeretni illik. Agamemnón azonban jobban értett a kardhoz meg a jogarhoz, mint a lélekhez. Thalpiosz érzéki férfi volt: fiatal és gyönyörű, ráadásul költő. Bár csak titokban nyúlt néha a lant után, ez mégis elég volt hozzá, hogy egész Hellászban elterjedjen a hír: a fiatal éli-szi vitéz a múzsák kurvája. Előbbre tartja a dalt, mint a kard csörrenését! Az ilyen pedig miféle uralkodó lehet? Iphigénia sejtette, hogy Thalpiosz szándékosan nem pillant rá. Együtt habzsolta a húst, együtt röhögött és káromkodott a többiekkel. Az itt ülők közül alig néhányan tudták, hogy Thalpiosz a mükénéi királyleány jövendőbelije: Agamemnón nem terjesztette a hírt, még Odüsszeusz sem tudott róla, a híres Akhilleusz sem, bár ő egyébként is isteni különcnek számított. Thalpiosz szerényebb volt annál, mintsem maga híresztelje, hogy szerelme a legszebb és legtisztességesebb leány szerte Hellászban. A bor olyannyira gyorsan fogyott, hogy Agamemnón király aggódni kezdett: mi lesz, ha túl hamar felemésztik a készleteiket? Hiszen a háború soká tarthat, nem biztos, hogy Priamosz vára egy-kettő behódol ennek a – lássuk be – nem igazán ösz-szeszokott és egyenetlen seregnek. Honnan veszünk akkor majd valakit, aki borrá változtatja nekünk a vizet? – Dionüszosz megérdemel némi áldozatot – hebegte a hatalmas Aiász, aki hiába volt győzhetetlen birkózó, hiába szúrt át dárdájával akár egy óriás Küklopszot is ezerkönyöknyi távolságból, a bor hamarabb kifogott rajta, mint egy pelyhedző bajuszú lovászfiún. – Még ma éjjel felajánlok egy bikát a pompázatos Dionüszosznak, barátaim! Hogy legyen borunk, amivel majd koccinthatunk Ilion romjai fölött! Hiába látta mindenki, hogy a rettenetes Aiász alig tudna már lábra állni, szavai heves üdvrivalgást váltottak ki az asztal körül ülő akháj vitézekből, mely átterjedt a tábortüzek környékére, hamarosan pedig végighullámzott az auliszi fövenyen, még a szendergő tengert is megcsiklandozta valamennyire. Thalpiosz tudta, meddig kell várnia. Hajnaltájt, mikor a győzhetetlen vitézek némelyike már saját hányadékában fetrengett az asztal alatt, mások pedig tüzes szajhák ölét csókolgatták nagy hevesen, s még Agamemnón királyt is úgy elragadta a részegség daimónja, hogy az isteneket káromolva, meg persze a „fattyú Pariszt” átkozva dühöngött, kardjával darabokra aprította az asztalt, szétfröcskölte mindenfelé a finom, érett mükénéi meg spártai bort, a csillapítására érkező zsenge szűzlányokat pedig, akiket maga a knósszoszi Ídomeneusz bocsátott rendelkezésére, csaknem megölte, néhányukat komolyan megsebesítette; látta Thalpiosz, hogy Iphigénia továbbra is mélán ül a tábortűz mellett, szinte mozdulatlanná dermedve bámulja a kecses lángokat. – Szeretem a szélcsendet – mondta Thalpiosz, leülve mellé. A lány megrezzent. – Attól félek, ha mosolyognék, apám észrevenne – mondta. – Apád most vak. – Azért az asztalt megtalálta, hogy darabokra zúzza. – Valamelyest már lenyugodott. Fekszik a földön, Odüsszeusz mellette van. – Na és a nagybátyám, a másik nevezetes Átreidész, szintén mocskos a részegségtől? – Ő hallgatag, mintha nem is ivott volna, pedig több bor lefolyt a torkán, mint bárkinek az egész táborban. – Szerintem miattam van – suttogta Iphigénia. – Micsoda? – Hát a szélcsend – pillantott fel. Messzire sétáltak, elhagyták az utolsó fekete hajót is, a szigorú sziklatömbök eltakarták a tábort, a részeg tobzódás lármája is elhalkult. A sziklák rései között sirályok mozgolódtak. Thalpiosz megjegyezte, talán mégsem ártott volna magával hozni a kardját: a sirályok már annyira elszemtelenedtek, hogy képesek voltak emberre támadni. Meg más vadállatok is ólálkodhatnak erre. Iphigénia most már mert mosolyogni. – Még sosem jutottam ilyen messze az apámtól – ujjongott hangosan, akár egy gyerek. – Mintha a csillagok között járnánk. Semmi mozgás, csak a tökéletes űr. Kár, hogy nincs itt a lantod. Thalpiosz elpirult. – Hiszen még sosem hallhattál játszani. – De szeretnélek. Még azelőtt, hogy el kell indulnunk ebbe az átkozott háborúba. Nem hiszem, hogy bárkinek jó lenne a háború. Még az égieknek sem. – Nem igazán érdekelnek az égiek – mondta Thalpiosz nekibátorodva. – Én miattad jöttem el. Iphigénia szélesen mosolygott. – Pedig csak egyszer láthattál korábban. Sok évvel ezelőtt, Olümpiában, amikor még ostoba és csúnya kislány voltam. – Én mindig egyformán szépnek találtalak. A smaragd nyakék mit sem változtat rajtad. – Apám jelenleg a világ leghatalmasabb hadvezére. – A világ leghatalmasabb háborúja előtt állunk. Sok minden megváltozhat. Én is tudok bánni a karddal, s apád ezt észre fogja venni. – Nem kéne elmennünk Trója alá – vigyorgott Iphigénia. – Itt maradhatnánk ezen a békés tengerparton. Egy kicsit zavarnak ugyan a kövek, jobb szeretem a lágy homokot, de megszokná a talpam. – A te talpad alá királyi paloták márvány csempéje való. – Talán igen. Nem akarok vérfürdőbe menni. Meghalhatunk mindannyian. – Van egy dolog, amit félek megkérdezni. Amellett, hogy apád nem szívelhet engem, nem lehet-e, hogy… hogy papnőnek szán téged? Csak talán még nem tudta rászánni magát, hogy… – Azzal már eléggé elkésett – mondta Iphigénia, majd megállt, és Thalpiosz felé fordult. Az ifjú Thalpiosz nem ízlelt még női ajkat, hiába járta már be a széles akháj vidéket, hiába vett részt számos veszedelmes és kalandos hadjáratban. Fohászkodni szeretett volna az istenekhez, hogy soha nem vegyék el tőle a csodát, melyet érez, csakhogy idegen nyelvet talált a szájában. Leereszkedett a szúrós kövekre, a lány pedig ráfeküdt, s el sem választotta ajkát a fiú ajkától, miközben ügyesen kibújt lenge öltözékéből, s azt egy magasabb sziklára hajította. Thalpiosz nem bírt szólni, nem bírt moccanni, a lány ellenben felvillanyozódott, kis kezével átjárta a férfi testét, s kihámozta azt a szoknyájából, s azonmód letépte róla az ágyékkötőjét is. Úgy érintette meg hosszú, meredező vesszejét, mintha ambróziához nyúlt volna, s úgy is vette a szájába. Thalpiosz inkább lehunyta a szemét, végleg megfeledkezett az égiekről, megmarkolt egy kiálló szikladarabot, s boldog nyögéseket küldött a sima tenger felé. Iphigénia aztán egy sima felszínű sziklalapra feküdt, szemei mintha hunyva lettek volna, Thalpiosz őrült kéjjel markolta duzzadó kebleit, s éhes kelevézét óvatosan döfte a törékeny testbe. Csak néhány másodpercig hullámoztak együtt, mintegy a tenger helyett, majd Thalpiosz egy mélyről feltörő sóhajtás után a lány mellére bukott. Ekkor, a csönd beálltával egy kis sirály rebbent ki a sziklák közül, s elrepült a tábor felé. Több napig józanodtak az akháj harcosok. A nagy mulatság nyomai – a szétszabdalt asztalok, a miszlikbe aprított boroshordók, a szanaszét dobált ruhadara-bok meg fegyverek, a sátorok körül heverő részegek – sokáig emlékeztettek a vigadozásra. Telamóniosz Aiász két napig aludt egyfolytában, olyan hangosan horkolva, hogy a sziklafalak remegtek bele. Miután felébredt, még vagy három napig sajgó fejfájásra panaszkodott, s olyan zavart volt, hogy egy alkalommal női ruhát öltött magára, mikor Agamemnón sátrába ment ebédelni. Senki nem merte azonban szóvá tenni a dolgot a hatalmas vitéznek. A Dionüszosznak teendő bikaáldozatról, melyet a mulatság éjszakáján ígért, megfeledkezett, de nem is igazán volt rá szükség, kiderült ugyanis, hogy hat méretes arnéi bárka horgonyoz a kikötőben, melyek gyomra tele van kiváló boritallal, akár több évre elegendő mennyiségben. Odüsszeusz – aki nem ismerte a másnaposságot – sirálycsapdákat készített, miközben a többi akháj vezér a fejfájásával volt elfoglalva: hatalmas, hajóárbocnyi cölöpöket emeltetett a tábor különböző pontjain, melyekre mérgezett húsdarabokat erősített. Számítása részben bevált: a sirályok rákaptak a csemegére, és sok elhullott közülük. A megoldás azonban rövid távúnak bizonyult, a madarak ugyanis nemsokára kiokosodtak a mérgezett húsok dolgában, s alig két hét múlva újra a földre ereszkedtek zsákmányért. Ídomeneusz, a krétaiak vezére harcos játékokat szervezett, hogy eddze a bajvívókat: Thalpiosz lelkes résztvevője volt e játékoknak – már amikor nem Agamem-nón sátra körül lófrált –, s kiváló eredményeket ért el. Mégis, az akhájok nagy része napokig alig dugta ki a fejét a sátrából, a tábor úgy festett, mint egy járvány sújtotta város. Agamemnón király egyre indulatosabb lett, ahogy telt az idő, s a levegő meg sem rebbent. A nagy lakoma után hosszú napokig visszahúzódott a sátrába, nem fogadott senkit, még a Mükénéi Sántát sem, saját lányával sem váltott egyetlen szót sem. Amikor végül előbújt, mindenki megrémült tőle: zordabb és szigorúbb volt, mint valaha, szemei vörösek, izmai feszültek. Iphigénia teljesen idegennek találta. Félni azonban nem félt tőle. Eleinte jó ürügyül szolgált a számára, miért ne sétáljon ki a fövenyre, ahova pedig annyira kívánkozott, hogy apja mellett kell maradnia. Később pedig már fekhelyéről is alig mozdult, mert iszonyodni kezdett a saját testétől. Thalpiosz naponta meglátogatta Agamemnón sátrát, de csak a szolgálókkal tudott beszélni. Még a Mükénéi Sántának is szólt, bírja rá a királyt, hogy hívja meg egyszer egy ebédre, ám a kérése süket fülekre talált. A Mükénéi Sánta egyébként is veszélyes halandónak számított: Iphigéniát, Agamemnón király meseszép és szomorú lányát szigorú felügyelet alatt tartotta, minden lépéséről beszámolt az apjának. Egyre gyakrabban öntötte el a tábort a hekatomba után szétömlő bűz: az akhájok mindegyik istennek bőséges áldozatokat mutattak be, hogy végre szelet küldjenek nekik. Aulisz városának lakói, akik nagyban függtek a kereskedelemtől, attól kezdtek rettegni, hogy rájuk tör az éhínség, melyet majd kíméletlen nyavalyák kísérnek. Agamemnón őrjöngött. Három héttel a nagy mulatság után Kalkhász, a legnagyobb jós, akit az akhájok hajói magukkal hoztak, jelentkezett a fővezérnél, aki magyarázatot kért a szélcsendre. Az öreg Kalkhász – azt beszélték, magánál Zeusznál is idősebb – vaksi szemeit a föld felé fordítva, ajkán kaján mosollyal ült le Agamemnónnal szemben a sötét sátorban, borral és sülttel kínálták, de nem nyúlt semmihez. – Mit vigyorogsz, vénember! – rivallt rá Agamemnón, miközben türelmetlenül rágcsált egy csontocskát. – Uram királyom, minden akhájok legdicsőbb fejedelme, szólhatok-e úgy, ahogy azt az istenek akarják? – Csak úgy szólhatsz, vénember, csakis úgy! – köpte ki a csontot a király. Azzal Kalkhász elhallgatott, s mosolyogva üldögélt, amíg Agamemnón rá nem ordított. – Ostoba vénember, hát szólj már valamit, vagy Zeusz töröljön el a földről örökre! Kalkhász néma maradt, mire a király dühösen felugrott, s akkorát rúgott a vén jós állkapcsába, hogy az öreg egész a kijáratig vetődött. Mire azonban a kardjához kapott, Kalkhász feltápászkodott, s fürgén tovaszaladt, hiába futott utána minden akhájok fejedelme, nem bukkant rá a sátrak között. Iphigénia csak szolgái révén szerzett tudomást apja őrjöngéséről, maga hetekig nem látta őt. Testével volt elfoglalva: érezte, annak az őrült éjszakának az átka szállta meg, s a saját magától való iszonyodása egyre inkább kínszenvedéssé fajult, melyről csak leghűbb szolgálója tudott, bár arról még ő sem, hogy mekkora erőfeszítésébe kerül a fiatal királylánynak, hogy éjszakánként ne üvöltse bele a tábor utálatos csendjébe Thalpiosz nevét. A Mükénéi Sánta által széthordott hírek szerint annyira rettenetes oka van a szélcsendnek, hogy még az öreg Kalkhász sem merte elárulni Agamemnón királynak. Az akhájok, akik harcra éhesen és mindenre elszántan indultak ebbe a háborúba, kínzással akarták kiszedni az öreg jósból, amit Agamemnónnak nem mondott el, néhány józanabb vezér azonban még időben közbelépett. Az mindenesetre nyilvánvaló volt – bár az auliszi Léítosz, Péneleósz és Arkesziláosz esküdöztek, hogy az őszi évszak minden kétséget kizáróan meghozza majd a szelet, már igazán nem kell sokat várni –, hogy hosszabb távú maradásra kell berendezkedni a gyülekezőhelyen. Egyesek kőházat kezdtek maguknak építeni, mígnem Odüsszeusz és Meneláosz – aki a nagy feszültség hatására mintha valamelyest kilábalt volna mélabújából – rögvest lebonttatta ezeket a házakat, s megparancsolta a harcosoknak, hogy inkább eddzék magukat és készüljenek a nagy háborúra. A harcosok pimaszul ellenvetették, hogy talán soha nem juthatnak ki immár ebből a poshadt kikötőből, itt fognak elrohadni a drága hajóik meg ők maguk is. Odüsszeusz tiszteletre és nyugalomra intette őket: minden egyes napot, amit itt kell eltölteniük tétlenségben, megbosszulnak a lányrabló Pariszon és nyavalyás népén! Ezzel hatott az akhájokra. Thalpioszt nem a türelmetlenség kínozta, inkább a düh kerítette hatalmába: Agamemnón ellen fenekedett, pedig tudta, semmit nem tehet, hogy a király s ezáltal a lánya közelébe férkőzzön. Naphosszat tornászott, úszott a hamvas felszínű tengerben, megmászta a veszélyesen meredek bérceket, vadászott és halászott, mégis, majd’ szétvetette a düh. Figyeltette Agamemnón sátrát, abban a reményben, hogy találkozhat Iphigéniával; a lány azonban hetekig nem mutatkozott a szabad ég alatt. Agamemnón leányának öreg szolgálója, aki már a nagy királyt is szoptatta annak idején, hamarosan megtalálta Iphigénia gyengeségének az okát. A lány hasa gömbölyödni kezdett, egyre gyakrabban fogta el rosszullét, főképp reggelente. Nem akart enni és nem akart mozogni, feküdt csak, és hallgatta a mozdulatlanságot. Az öreg szolgáló végül rászedte, mozduljon ki a sátorból, a tengerről beszélt neki, arról, milyen fenségesen tiszta és tükörsima, szinte el sem hiszi az ember. Iphigénia végül beadta a derekát, rátámaszkodott az asszonyra, s anélkül, hogy a királynak szóltak volna, sétálni indultak a partra. Thalpiosz kéme időben jelentette urának, hogy Iphigénia elhagyta a sátrat. Thalpiosz vadászni indult volna éppen Aiásszal és Ídomeneusszal meg még egy seregnyi harcossal; azonnal elküldte a szolgát Aiászhoz az üzenettel, hogy más tennivalója akadt, nem tart velük. Kardját azonban magánál tartotta, úgy sietett ki a fövenyre. A hajóktól távol talált a két nőre, nem messze a helytől, amerre akkor éjjel Iphigéniával sétáltak. Nyíltan került eléjük, hatalmas lépésekkel közeledett a tengert bámuló Iphigénia és szolgálója felé, akik mintha észre sem vették volna. – Asszony, kotródj – kiáltott a szolgálóra már messziről, s meglódította kardját. A sápadt öregasszony rémülten engedte el Iphigéniát, s elszaladt a sziklák közé. – Miért kergetted el ezt a jó asszonyt? – kérdezte gyenge hangon a lány, Thalpioszra pillantva. – Nincs rá szükségünk. Régóta szeretnélek látni, kedves Iphigénia. – Beteg vagyok. Thalpiosz megrendülten nézte a lányt, érdes hangja suttogóan bársonyossá változott. – Légy vendégem a sátramban, drága Iphigénia. – Ó, uram, hiszen én nem járhatok egyedül az eszelős akháj férfiak között! – Nem leszel egyedül, velem leszel. – Hiszen rajtad is meglátszik már az őrület. – Csak miattad… – pirult el Thalpiosz. – Ugyan… Hiszen láthatod, milyen szerencsétlen vagyok. – Félsz az apádtól. De ne aggódj: esküszöm neked, az apád becsülni fog engem. Az, hogy most dühös és zord, csak a háború miatt van, meg a… – A szélcsend miatt – egészítette ki Iphigénia. – Nem emlékszel már, mit mondtam neked? A szélcsend – miattam van. Thalpiosz nem szólt többet. Iphigénia esetlen léptekkel ment el mellette, amerre szolgálója is távozott. Visszaérvén Agamemnón sátrába látták még, ahogy a Mükénéi Sánta éppen kisurran a királytól, aki odabent várta őket. A szolgálót kiküldte, s vele együtt mindenki mást is. – Merre jártatok? – kérdezte kedvesen a lánytól. – Friss levegőt szívni. A tengerhez sétáltunk csak el, hogy megnézzük, továbbra is olyan békés-e és nyugalmas. – Hetek óta nem mozdultál ki – mondta Agamemnón. – Félek a sirályoktól. – Nem igaz! – csattant fel a király. Aztán megint hűvös és nyugodt lett. – Betegnek tűnsz. Fehérebb vagy az alabástromnál. Mi bajod? – Ne aggódj értem, vezér. Talán csak a száraz levegő teszi. – Vetkőzz le! – mondta Agamemnón, s a nyomaték kedvéért dobbantott a jobb lábával, jobb kezével pedig megmarkolta a kardját. Iphigénia majdnem elesett gyengeségében, képtelen volt mozdulni. A király újra rárivallt, mire a lány egy lenge mozdulattal ledobta magáról az olcsó, mocskos rongyot, melyet már hetek óta hordott. Agamemnón egy pillantást vetett rá, majd hátat fordított. Meneláosz halat vacsorázott éppen, amikor fivére eltorzult arccal berontott hozzá. A számos szolganépet, nőket és férfiakat meg a lakedaimóni uralkodó vacsoratársait üvöltözve hajította ki a sátorból, kardjával hadonászva, az asszonyok sírva fakadtak, a férfiak farkát behúzó kutyaként takarodtak a tomboló király elől. Meneláosz félrerakta az ételt, s megrökönyödve bámult testvérére, aki kiállt a sátor közepébe, mintha egy költeményt készült volna előadni, de csak több mint egypercnyi keserves csend után szólalt meg, remegő hangon. – Valami istenverte kóbor rabszolga lehetett… Mivel Agamemnón ezután hosszú hallgatásba merült, Meneláosz végül felvetette, igyanak egy kis bort. A borozás másnap reggelig tartott, miközben senki nem tehette be a lábát Meneláoszhoz: fegyveres őröket állíttatott ugyanis a bejárat elé. Az akhájok értetlenül álltak a dolog előtt: miről tanácskozhat vajon ilyen nagy titokzatosságban a szerencsétlenül járt spártai uralkodó a bőszen haragvó hadvezérrel egész éjszaka? Még a Mükénéi Sánta sem tudott semmiféle magyarázattal szolgálni. A táborban ivászat és dorbézolás vette kezdetét, a harcosok képtelenek voltak tovább tétlenül várni, a tánchoz és a borhoz folyamodtak. Egyesek azt állították, látták, hogy néhány hajó vitorláit meglebbentette a szél: mikor azonban állításukat nem tudták bebizonyítani, alaposan helybenhagyták őket a többiek. A levegő nem mozdult, a hajókat nem ringatták hullámok. Thalpiosz, akinek szintén a fülébe jutott Agamemnón haragjának híre, megbújt a sátrában, nem csatlakozott az ünneplőkhöz. Reggel, miközben a mulatozás megállás nélkül folytatódott a tábor egész területén, a két Átreidész váratlanul Kalkhászért és a Mükénéi Sántáért küldött: azonnal jelenjenek meg Meneláosz sátrában. A két férfi nem szívelhette egymást: a Mükénéi Sánta akkor orrolt meg Kalkhászra, amikor az megjósolta, hogy egy asz-szony fogja megölni Trója alatt. Azóta állandóan áskálódott a jós ellen, aki viszont azért utálta őt, mert isteni hatalommal bíró látónak képzelte magát, s ezáltal Kalkhász babérjaira tört, miközben mindenki tudta róla, hogy egy alattomos besúgó csupán. A két Átreidész mocskos kelyhet szorongatva feküdt a sátorban. Nyugodtak voltak, szemükben harag helyett inkább fáradtság bujkált. Meneláosz kezdett beszélni, Agamemnón borát kortyolgatva hallgatta. – Kedves Kalkhász, istenek kiválasztottja, bölcs férfiú! Köszönjük, hogy eljöttél, és hogy megtisztelsz bennünket azzal, hogy végighallgatsz. Agamemnón, Mükéné nagyméltóságú királya ugyan bárdolatlanul bánt veled nemrégiben, de megértheted, hogy viselkedése mögött miféle elkeseredettség állt. Mi továbbra is hű szövetségesünknek, mi több, barátunknak tekintünk téged, nagy jós. A segítségedet kérjük ma reggel. Egy olyan feladatot bízunk rád, amelyet te végezhetsz el egyedül minden akháj közül. Isteni csoda történt velünk az éjjel, Kalkhász! Égi fény szállt ránk, és teljesen megbabonázott bennünket, a halhatatlanságból kortyolhattunk az olümposzi istenek jóvoltából. Egy isteni kinyilatkoztatás üzenetét kaptuk meg, a csodálatos Artemisz istennő szólt hozzánk. Az istennő végre megszánt minket, látván mérhetetlen szenvedésünket, melynek az auliszi partokra telepedett szélcsend az okozója, mely meggátol bennünket abban, hogy megindulhassunk végre a hitvány Parisz és Priamosz istentelen városa ellen. Artemisz istennő azt mondta, ő fogja vissza a szelet, hogy bosszút álljon rajtunk azért a szarvasért, melyet Agamemnón fivérem ejtett el egy nagy vadászat során nemrégiben. Artemisz kedves gímje volt az, melyet Agamemnón mit sem sejtvén leterített. Artemisz engesztelő áldozatot követel tőlünk. Kalkhász, neked, mint minden akháj által megbecsült jósnak kell közölnöd a türelmetlen vitézekkel, hogy Artemisz istennő oltárán fel kell áldoznunk Agamemnón király felséges leányát, a világszép Iphigéniát. Csak így szabadulhatunk meg az átoktól. Az emberek dühösek és gyanakvóak, de neked, mint az istenek szószólójának hinni fognak! Gyűjtsd össze a papokat, és készítsetek oltárt, hogy az áldozatot mihamarabb bemutathassuk. Az asszonyok sírjanak, a férfiak pedig tépjék meg ruhájukat és szórjanak hamut a fejükre, mert Agamemnón király bánata mérhetetlen! Kalkhászt azzal elküldték: cselekedjen haladéktalanul. Hárman maradtak a sátorban, a két király és a Mükénéi Sánta, aki rezzenéstelen arccal állt előttük. – Szolga, a te feladatod következik – mondta Meneláosz. – Hallottad immár az igazságot, amelyet Kalkhász tolmácsol az embereknek. Iphigénia királykisaszszony hamarosan feláldoztatik Artemisz istennő oltárán. Előfordulhat azonban, hogy elterjednek bizonyos mendemondák Iphigénia királykisasszonyról az emberek között. A te dolgod lesz… – Ide figyelj, Sánta – vágott közbe rekedten Agamemnón, felállt, és járkálni kezdett –, a lányomon, Iphigénián erőszakot tett valami büdös rabszolga. Ez az igazság. Soha, de soha nem szabad megtudnia senkinek, hogy ez történt, hogy Mükéné urának a lányához hozzáérhetett valami koszos kutya! Soha, de soha! – Szolga – állt fel Meneláosz is, a testvéréhez lépett, és a vállára tette a kezét –, esküdj meg, hogy senki nem fog megtudni semmit Iphigéniáról! Ha netán mégis elterjedne valami, olyan kínzásoknak vetünk alá, hogy a magasságos Zeusznak is fölfordul tőle a gyomra! A Mükénéi Sánta megesküdött. Nem volt veszélytelen küldetés, bízott azonban a képességeiben és a kapcsolataiban; ha pedig tényleg nem szivárog ki semmi, élete végéig az Átreidák kegyeltje marad. Napnyugta előtt készen állt az oltár. A vigadozás helyét keserves jajveszékelés vette át a táborban. A férfiak is sírtak, a sirályok pedig, talán, mert látták, hogy nemsokára megint elborítja majd a tiszta kék eget az áldozati füst, visszahúzódtak a sziklák közé. A Mükénéi Sánta járta a tábort és arra buzdított az embereket, imádkozzanak Artemisz istennőhöz, mikor pedig majd az oltárhoz vezetik Agamemnón lányát, egyetlen pillantást se vessenek rá, hiszen ő már Artemiszé. Papok állták körül a hatalmas, némileg talán túlméretezett oltárt. Kalkhász velük imádkozott, ő is hamut hintett a fejére, megszaggatta ócska ruháját, és tőle szokatlan zabolázatlansággal üvöltözött az ég felé, csupa titokzatos értelmű szót. A Mükénéi Sánta röviddel a szertartás előtt ért az oltárhoz, aggódva vizsgálta át a terepet, de mindent rendben talált. A tábor színe-java az oltár körül tolakodott, Thalpiosznak nagy fáradságába került előreküzdenie magát. Egyetlen ágyékkötőt viselt, testét karmolásnyomok borították, hosszú hajfürtjei eltűntek. A férfiak mind háborogtak meg zokogtak körülötte, Agamemnón királyt sajnálták. Ágaskodott, hogy lássa őt, de sokáig kellett várnia. Iphigéniát díszes öltözetben vezették az oltárhoz, a feje búbjától a talpáig be volt borítva, csak az arca látszott ki: nem volt feldúlt, sem rémült, hanem ugyanolyan szomorú, mint mindig. Thalpiosz, amint meglátta, halálra rémült: ez valóban ő! Előrenyomult a tömegben, hogy közelebb kerüljön hozzá, csakhogy Artemisz papnőinek a fala választotta el az embereket az áldozattól. Lobogni kezdett a tűz, a lárma pedig egészen őrjítővé fokozódott. Thalpiosz a pallóhoz nyomult, melyen a lányt felvezették, s kiáltani akart neki, de nem jött ki hang a torkán. Mégis, a lány, mielőtt a lángok közé lépett volna, lenézett az emberekre, s megpillantotta Thalpioszt, s mintha mondani akart volna még valamit. Az akháj harcosok sokáig beszéltek róla, még később, a háború után is, milyen méltósággal ment a halálba Iphigénia. Meg persze Agamemnón fájdalmáról; a király nem jelent meg az áldozatnál, nem mozdult ki Meneláosz sátrából: összeomlott a lánya halála miatt, híresztelte a Mükénéi Sánta. Valójában a két Átreidész végig részegen fetrengett a sátorban, Pariszt szidták válogatott átkokkal meg persze „azt az istenverte lotyót”, aki nemrégen még Meneláosz feleségeként élt a spártai királyi palotában. Alig szunnyadt el a parázs az áldozati máglyán, feltámadt a szél, és messzire vitte a szomorú pernyét Aulisz partjairól. Belekapaszkodott az akháj hajók vitorlájába, s a hősök végre kifuthattak a széles tengerre, hogy meginduljanak a távoli, gyűlölt Trója ellen.

Forrás: Irodalmi Szemle