Kaktusz és szomorúfűz - Könyv

Félni a hazát

Zas Lóránt hetvenedik születésnapjára megajándékozta magát egy verseskötettel (Kaktusz és szomorúfűz, Kráter, 2008). Ízlelgetve a verseket, kitűnik, hogy ízig-vérig politikus költővel van dolgunk. Akár így is fogalmazhatnánk: forradalmár költővel. Mert hajlott kora ellenére is menten harcba indulna. Ha... Amiért ’56-ban is a barikádra lépett: az ország, a nemzet szabadságáért és függetlenségéért. Akkor, rövid időre bár, sikerült a csoda. Amit a durva túlerő aztán lábbal tiport. Húsz évvel ezelőtt, úgy tűnt, megint sikerült lerázni a szellemi rabságot és az alávetettség sajgó igáját. De, jaj, csalás történt! A kaméleonok, álorcát öltve, cseppet se kíméletesebben folytatják az ország kifosztását, a nemzet megcsúfolását. Keblünkön melengetett kígyók, saját és külhoni profi rablók aljas szövetségben fosztogatnak, rabolnak bennünket, kíméletlenül:

„Elég volt az, hogy mára másnak

árulják ki teljes hazánkat.”

Zar Lórántnak vérében van a politikum. A globalizálás rákfenéje ellen éppúgy felemeli szavát, mint az itthoni rablógazdálkodás miatt. (Mellesleg: milyen lehet az, amikor valakinek messziről fáj a haza nélkülözése, szenvedése? Milyen lehet ezer kilométerekről félni a nemzetet, a hazát? Zas Lóránt a szavak, a vers erejével próbál segíteni, kíméletlenül ostorozva a mai döntéshozókat.)

A költemények között sok a visszaemlékező. Ámde korántsem mindegy, mit idézünk fel, mire emlékezünk? Csak a magunk bársonyos emlékeit simogatjuk féltve szerető gondolatokkal, vagy inkább közös nagy ügyeinkért izgulunk? Zas Lóránt számára ’56 – a forradalom. Ez mindennek az alfája és omegája. A Forradalom: a megtestesült Szabadság, az egyetlen öncél, ami körül gravitál minden egyéb. Zas költészetében a Forradalom, a Hit és a Remény az önmegváltás szépséges képződményeiként magasztosulnak fel. Szükség is van éltetésükre, mert a hitet és a reményt mindegyre kikezdi és szüntelen erodálja a félelem. Félelem mindattól, ami élet- és méltóságellenes. „Ne feledd az Óhazát”, az Óhaza megtartó csodáit, buzdítja a költő eszmélkedő gyermekét. De vajon milyen az Óhaza annak, aki nem belőle sarjadt ki?

Tartsuk hát a hazán vigyázó szemünket. Minden perc elvesztett idő, ha a zavarosban halászni hagyjuk őket:

„Mikor küldjük kényszermunkára a

hipokritákat?”

Mindennél súlyosabb és százszor indokolt félelem, hogy elrabolják múltunkat, elsekélyesítik történelmünket, az, hogy Magyarországon ma tudatosan folyik az elnemzetietlenítés:

Leckéikből kivágták

Leckéikből kivágták a múltat,

az iskolákban alig tanulnak.

Csak azt szajkózzák, kétes minden érték,

látószögét az agyuknak bemérték.

Van ott centivel megrajzolt kis ország,

a határon túlit mind-mind elorozták.

Nem tanítják azt sem, hogy a teljes földnek

kétharmadát elszabták. Nem is hörögnek.

Nem mondják azt, hogy a „nem-nem-soha” ének

visszhang volt egykor. Ma már alig regélnek

Erdélyről, arról, hogy a híres Komárom

falát Klapka védte. Halom is volt három.

Nem hallani azt sem, hogy a bátor székely

a Kárpátok bércén feleselt az éggel.

Nem mutatják ők meg, hogy messzi Isonzónál

magyar baka harcolt, és idegen szó száll

mindenhol, ahol még magyarok is élnek:

ritkán hallani már magyari beszédet.

Nem tanítják azt sem, hogy a várainkat

eleink emelték és csatákat vívtak,

győzelmes csatákat. Azért folyt el sok vér

Mohácsnál, Majténynál, hogy aki most ott él,

büszke legyen arra, hogy a harcban haltak

példaképei a megmaradt magyarnak.

Forrás: Aniszi Kálmán - KAPU