A GÓTIKA MŰVÉSZETE

AZ EGYETEMES GÓTIKA

A gótikus stílus elnevezés a reneszánsz korából származik, mint a csúcsíves stílus elítélő értékelése. A reneszánsz ember felfogása szerint az antik művészet aranykorát a középkor barbár, a gótoktól eredő torz művészete követte. Valójában azonban a gótok és a gótikus stílus között nincs összefüggés.
A gótikus építészet a XII. század derekán Franciaországban fejlődik ki, és innen terjed el, és válik a XIII. század végére egész Európában uralkodóvá, a bizánci kultúra hatása alatt álló országok kivételével.

Történeti összefoglalás

A gótikus építészet létrejöttének előfeltételeit a XI-XII. században meginduló társadalmi és gazdasági fejlődés teremtette meg. Ez elsősorban a városokban központosuló kézműves iparnak és kereskedelemnek a növekvő igényeket követő gyors fellendülésében és ezzel a városok és polgárságuk gazdasági megerősödésében, politikai súlyának növekedésében jelentkezett. A gazdasági fejlődést azonban a feudális anarchia és az ebből eredő területi szétaprózottság gátolta. Ezt az egyes országokban eltérő módon és mértékben sikerül a központi hatalmuk kiépítéséért küzdő uralkodóknak felszámolniuk. A főurak hatalmának korlátozása, az uralkodót támogató papság és nemesség, valamint a kiváltságokhoz juttatott városi polgárság szerepének megerősödése végül több országban egységes nemzeti állam és korlátlan királyi hatalom kialakulásához vezet.
A korszak elején a keresztes hadjáratok és a lovagság eszméje egyesítették az európai országok közötti kapcsolatokat és hatásokat. Nyugat-Európa népei megismerkedtek Bizánc és az iszlám arabság magasabb kultúrájával. Jelentős szerepet játszott a tartalom, kultúra és az építészet fejlődésében is két új szerzetesrend, a ferencesek és domonkosok rendjének megalakulása a XIII. század elején. A súlyos szociális igazságtalanságok ellenében, amelyek az előző században az elnyomott rétegek felkeléseihez és eretnek mozgalmaihoz, majd ezek kegyetlen leveréséhez vezettek, a szegénység eszményét hirdetik és követik. Koldulásból tartják fenn magukat és kolostoraikat, ezért koldulórendek. Hivatásuk és a pápaságtól kapott feladatuk a városi polgárság, különösen pedig a szegény néprétegek vallási irányítása. Ezért a korábbi, elvonultságban élő, elmélkedő rendekkel ellentétben a városok szegénynegyedeiben telepednek meg, és nagy néptömegeket vonzó prédikációikkal nyerik meg híveiket az egyház iránti engedelmességnek. A domonkosok a tudomány fegyverével is harcolnak az eretnekségek ellen. Feladatuk az egyház ideológiájának megfogalmazása és érvényesítése. Mindkét rend igen gyorsan terjed el egész Európa városaiban.
Az egyes országok fejlődése erősen eltérő.

• Franciaországban a Capeting uralkodók hatalma kezdetben a Párizs székhelyű Ile-de France tartományra, a gótika hazájára korlátozódik. A XII. század derekától a felvirágzó városok polgárságára és az egyházra támaszkodva sikerül a feudális hercegségeket sorra fennhatóságuk alá vonniuk. Az erőskezű uralkodók kialakítják a központi hatalom államszervezetét, és 1302-ben létrehozzák a nemesség, papság és polgárság képviselőiből álló rendi gyűlést. Ugyanakkor az egyházat is alárendelik az államhatalomnak, és a pápaság ellenkezésének letörésére 1309 és 1377 között a pápákat székhelyük a dél-franciaországi Avignonba való áthelyezésére kényszerítik. Az ország felvirágzását a hatalmas franciaországi birtokokkal rendelkező angol királyok uralmi törekvései miatt 1337-ben kitört százéves háború hátráltatja. Az ezalatt végbemenő társadalmi változások és a már zsoldos hadseregre támaszkodó királyi hatalom megszilárdulása az angolok kiűzése (1453) után egységes nemzeti állam kialakulását eredményezik. Ebben vezető szerephez jut az ország gazdasági virágzását biztosító gazdag polgárság. A XIV. században Burgundia a királyi ház oldalágából származó hercegek alatt Németalfölddel kiegészülve önálló országgá lesz, és a késői gótika kultúrájában jelentős szerepet játszik.
  
  
• Angliában a XIII. század elején a meggyengült királyi hatalommal szemben a nemességnek és a városi polgárságnak sikerül jogait kiharcolnia, és a rendi parlament létrehozásával a királyi hatalmat ellensúlyoznia. Az ország gazdasági megerősödését főleg gyapjútermelésének és kereskedelmének köszönhette. A százéves háború azonban súlyos gazdasági és társadalmi válságot idéz elő, amely az elnyomott országok felkeléseihez vezet. Bár ezeket kegyetlenül leverik, a pestisjárványok okozta munkaerőhiány a jobbágyokat a földesurakkal szemben előnyös helyzetbe juttatja, és rövidesen szabad parasztokká, bérlőkké válnak. A háborús vereséget a XV. század második felében trónharcok sora, az ún. rózsák háborúja követi. Ennek Tudor-házi uralkodó trónra jutása vet véget, aki az új nemességre és a megerősödött városi polgárságra támaszkodva erős abszolutisztikus központi hatalmat épít ki, és gazdasági fellendülést hoz.
  
  
• Németországban a Hohenstauf császárok hatalmi törekvéseinek; a pápaság ellen, Itália megtartásáért vívott harcuknak a kudarca, végül a dinasztia kihalása a XIII. század második felében a német tartományok világi és egyházi fejedelmeinek megerősödéséhez vezet. A német királyi, ill. német-római császári hatalom névlegessé válik. A tényleges hatalmat a tartományi fejedelmek gyakorolják. A császári trónra jutó Habsburgok, majd Luxemburgiak is csak családi tartományaikra, Ausztriára. ill. Csehországra és részben a közvetlen fennhatóságuk alatt álló, kiváltságos birodalmi városok polgárságára támaszkodva érvényesítik hatalmukat. A tartományi fejedelmek mellett a városok jelentős önálló gazdasági és politikai tényezőkké válnak. Ezt a fejedelmekkel szemben is fellépő, közös gazdasági érdekeiket védő szövetségeik, elsőként a Hanza-városok szövetségének létrehozásával érik el.
  
  
• Csehország, mint a birodalom tartománya a XIV. században, a Luxemburg-házból származó IV. Károly császár családi birtokaként éli gazdasági és kulturális fénykorát. Ekkor lesz Prága az ország fővárosa.
  
  
• Itáliában a Hohenstaufok végső veresége után sem alakul ki egységes állam, hanem fennmaradnak az önálló kisebb államalakulatok és városállamok. Középső részén a XII. század végén létrejön a pápai állam, Nápolyban és Szicíliában az Anjouk, majd az Aragóniaiak királysága. Észak-Itáliában és Toszkánában a gazdag városállamok, közöttük Velence, Genova és Firenze jutnak jelentős nemzetközi politikai, gazdasági és kulturális szerephez. Gazdagságukat a Kelet és Nyugat közötti közvetítő kereskedelemmel, pénzügyletekkel és kézműves iparukkal alapozzák meg. Az egymással vetélkedő és hadakozó városköztársaságokon belül hamarosan kiéleződnek az osztályellentétek, és már a XIV. században az elnyomott rétegek lázadásaihoz vezetnek. Több helyütt egy-egy gazdag kereskedőcsalád ragadja magához a hatalmat, és zsoldosseregre támaszkodva zsarnokuralmat gyakorol több nemzedéken át. Firenzében kezd kibontakozni a korai kapitalizmus termelési módja, főként a posztóipar bérmunkásokat foglalkoztató üzemeiben, manufaktúráiban.
  
  
• Magyarországon a tatárjárás után IV. Béla központosító törekvései ellenére a XIII. század végén a nagyhatalmú főurak feudális anarchiába juttatják az országot. A XIV. század elején trónra kerülő Anjou-házi uralkodó megfékezi az oligarchákat, megerősíti a központi hatalmat és a kereskedővárosok támogatásával fellendíti az ország gazdaságát. Nagy Lajos már hódító hadjáratokra is vállalkozhat. Az ország Közép-Európa vezető hatalmává emelkedik. Zsigmond alatt, aki a főurak egy részének támogatásával jut uralomra, a központi hatalom gyengül, halála után a trónharcok idején az anarchia fokozódik. Hunyadi János teszi az első lépéseket a központosított monarchia megteremtésére a török elleni védekezés érdekében. Megkezdett művét Mátyás fejezi be. Uralkodása már az új szellemi áramlat, a humanizmus, a művészetek terén pedig a késő gótika virágzása mellett a reneszánsz kezdetét jelzi hazánkban.

Kultúra, művészet

A XII. század elejétől a társadalom átalakulásával és a gazdaság fellendülésével a kultúra is virágzásnak indul. Súlypontja a kolostorokból, uralkodói és főúri udvarokból a népesedő városokba tevődik át. Egyházi és lovagi kultúra mellett polgári kultúra alakul ki. Ezek alapja továbbra is a vallás, de a korai középkor misztikus, a túlvilágra összpontosuló gondolkodását a földi élet, a valóság felé forduló, racionális szemlélet váltja fel. Az emberek látóköre kitágul. A nemzetközi kapcsolatok, a keresztes háborúk és a növekvő hatósugarú kereskedelem révén egyre szélesebb rétegek ismerkednek meg távoli országok jobbára magasabb kultúrájával, aminek hatása minden téren érvényesül.
A tudományok a vallás tanításaira épülnek. Művelői kizárólag papok, szerzetesek. Ők foglalják össze a hittudomány és a hét szabad művészetből (grammatika, logika, retorika, aritmetika, geometria, zene, asztronómia) összetevődő bölcselet tanításait az ún. skolasztika tanrendszerébe. Ebben helyet kapnak római írók mellett a főként arab közvetítéssel megismert antik görög tudósok és filozófusok, elsősorban Arisztotelész gondolatai, művei is. A tudományok fejlesztésében és terjesztésében a kolostori és káptalani iskolák helyett a XI. század végétől sorra alakuló, részben hittudományos és bölcseleti, részben jogi és orvosi egyetemeknek van döntő szerepe. Ezeken papok mellett egyre népesebb világi, részben polgári értelmiség nevelődik. Ez is elősegíti a városokban új, magas színvonalú polgári kultúra kialakulását.
A mezőgazdaság és az ipar fejlődését gyakorlati találmányok és felfedezések mellett Bizáncból és az araboktól átvett ismeretek, eljárások és szerkezetek segítik. Döntő jelentőségű a puskapor feltalálása és a tűzfegyverek elterjedése a XIV. század második felében. Ez a hadviselés és a katonai szervezet átalakulásához, a hadiépítészet fejlődéséhez vezet. Hatása az élet minden területén jelentkezik.
A gótika sokrétű, belső ellentmondásoktól és ellentétektől feszülő gazdag világát, a társadalom alapvető változásait az irodalom és a képzőművészetek is tükrözik.
A kor irodalmában vallásos költészet és próza mellett megjelennek a lovagregények, regényes történeti krónikák, virágzik a lovagi szerelmes költészet, amelyet követ a polgári verselés. A kor irodalmának legkimagaslóbb egyénisége, a polgári gondolat legteljesebb kifejezője a firenzei Dante Alighieri(1265-1321).
A képzőművészetek, szobrászat és festészet szervesen kapcsolódnak az építészethez, de a kor folyamán fokozott jelentőséget nyernek az építészettől független, önálló alkotások, így a táblaképek is. A formanyelv továbbra is kötött. Az ábrázolás korábbi, sematikus merevsége azonban fokozatosan feloldódik. A szimbolikus ábrázolásmód helyett az eseményeket elbeszélő és az érzéseket kifejező, a természet megfigyeléseiről tanúskodó, valósághűbb művészet fejlődik ki.

A híres "Lovas" a bambergi székesegyház belsejében. Föltehetően a Szent György-téma egy 1235-ben készült német változata, bár az egyik hagyomány szerint III. Konrád császárt, a másik szerint a magyar Szent Istvánt ábrázolja. Ez a lovasszobor a román kori szobrászat dekoratív értékeivel a gótika expresszív humanizmusát állítja szembe.

V. és VI. Károly legjobb szobrászai közé tartoztak az úgynevezett "faiseurs de tombes", vagyis a síremlékkészítők, akik a díszes szarkofágok tetején nyugvó alakokat mintázták. III., azaz Merész Fülöp francia király itt látható szobormása (Saint-Denis-apátság, Párizs) Pierre de Chelles és Jean d An-as munkája. Nem afféle eszményített fejedelemábrázolás ez - mosolygó és nyájas arccal, miként ez szokásos volt -, hanem a halotti maszk nyomán készült hű portré, ezért mérföldkőnek számít a realizmus felé haladó gótikus sírszobrászat fejlődésében.

A gótikus szobrászat kiemelkedő emlékei Franciaországban a párizsi, Chartres-i, Reims-i, Amiens-i székesegyházak gazdag szobordíszei; a burgundiai késő gótikus legjelesebb mesterének, Claus Sluternek főműve a Mózes-kút Dijonban; Németországban Magdeburg, Bamberg és Naumburg székesegyházainak szobrai és a faszobrászat alkotásai, a szárnyasoltárok. Ezek egyik legnagyobb késői mestere Veit Stoss Itáliában a kor kiemelkedő művészegyénisége Niccolo Pisano, fő műve a pisai Battistero szószéke, amely arányaiban és formálás módjában az antik római művészet erős hatását mutatja.

ANDREA PISANO (1290 körül-1349) MADONNA A GYERMEK JÉZUSSAL. Márvány, m.: 31 cm. A Pisano építész és szobrász család két-két nemzedéke a XIII. és XIV. században egymástól csaknem függetlenül forradalmasította Toszkána művészetét. Nevük nem családnév, hanem fő működésük, illetve származásuk helyéből (Pisa) ered. A XIII. században élt Niccolotól, a monumentális, klasszikus román stílustól fia, Giovanni átvezet a gótikába. Akár Giovannié - a XIV. század első felében élt -, Andrea Pisano művészete is a francia gótikából ered. Csodálatos, gyengéd szépségű műve a kis méretű, márványból való, karján a kis Jézust tartó Madonna-szobor, az 1330 körüli évekből.

Fia, Giovanni Pisano egyebek között a pisai székesegyház szószékének mestere.

A gótikus festészetben hasonló törekvések jelentkeznek, mint a szobrászatban. Az ábrázolás merevsége lassan feloldódik. A semleges, rendszerint arany háttér előtt az eleinte erősen nyújtott alakok emberibbé válnak, jellemábrázolásra is van már példa. Körülöttük megjelennek a természeti környezet egyre hívebben ábrázolt elemei, épületek és városok ábrázolásai. Falfestmények, táblaképek és kódexillusztrációk, miniatúrák egyaránt nagy számban maradtak ránk.
A gótikus festészet első nagy mestere a firenzei Giovanni Cimabue, tanítványa a kor legnagyobb festője, Giotto di Bondone (1267-1337). Fő művei Assisiben a San Francesco-templom Szent Ferenc életét ábrázoló falkép-sorozata, a padovai Cappella dell'Arena Mária életét elbeszélő freskói és a firenzei Santa Croce templom két kápolnájának falfestményei.

"A tanácsosok Madonnája", Lluís Dalmau munkája 1445-ből. Flandriában tanult, ez az alkotása, mely Jan van Eyck stílusára emlékeztet, Barcelonában készült, a városháza kápolnája része.

A táblaképfestészet nagy németalföldi mesterei a XV. század első felében Jan van Eyck és testvére Hubert, fő művük a belgiumi Gent városa székesegyházában az ún. genti szárnyasoltár. A francia késő gótikus festészet legnagyobb mestere Jean Fouguet, az arcképfestésben és a kódexillusztrálásban egyaránt kiváló. Az ő és a Limburgi testvérek miniatúrái számos franciaországi vár és város korabeli képét őrizték meg számunkra.

A gótikus képzőművészet egyik jelentős ága az üvegfestészet. A gótikus templomépítészet törekvése - hogy a bevilágítást fokozza és ezért növelje az ablaknyílásokat - vezet a műfaj virágzásához. A hatalmas ablaknyílásokat színes üvegelemekből, ólompálcákkal összefogott - mozaikszerűen összeállított, vallásos tárgyú nagy méretű képek, ill. dekoratív üvegfelületek zárják el. A sokszínű üvegen át beeső fény a belső térben különlegesen szép hatású. A Franciaország, Németország és Anglia számos templomában megőrzött üvegablakok közül kiemelkednek a franciaországi Chartres-i székesegyház, a párizsi Notre Dame és Sainte-Chapelle csodálatos kompozíciójú és színű, nagyméretű üvegfestményei.

A gótikus építészet általános jellemzése

Építészeti feladatok

A várak az uralkodók és főurak lakóhelyéül szolgáltak, védelmi berendezései és alaprajzi megoldásai természetesen a hadviseléshez alkalmazkodtak. Később fokozódik a lakályosság, a művészibb kiképzés. A díszítés a leggazdagabb a bejáratokon, a lovagtermekben és a várkápolnákban.
A falak nagyobb vastagsággal és magassággal épülnek, tetejükön kőgyámokra ültetett, a külső falsík elé is kiugratott, lőréses, pártázatos mellvédű folyosókkal koronázva, ezek alján kődobó és szuroköntő nyílásokkal. A falvonulatból négyszögű vagy kerek tornyok ugranak ki, amelyek oldalsó lőréseiből a közbeeső falsíkot megközelítő ellenséget lőhették. A bejáratokat nagyméretű, felvonóhidas, többszintes kaputornyok védték. Ezek elé gyakran íves védőmű, ún. barbakán is épül.
A falakkal körülvett városterület a lakosság számának növekedésével egyre zsúfoltabb beépítésű, ezért sok helyütt újabb külső falövek építésével növelik. A városba és azon át vezető utak rendszerétől függően a városalaprajzok különböző típusai fejlődnek ki.
A fő útvonalak metszéspontjánál alakul ki többnyire a szabályos négyszög vagy szabálytalan alaprajzú főtér, egyben piactér és kereskedelmi központ, az előkelő polgárok gyakran árkádos földszintű lakóházaival övezve. Ezek sorában vagy a téren önállóan áll a városháza, esetleg a plébániatemplom. A templom, püspöki székhelyeken a székesegyház azonban többnyire nem tágas téren helyezkedik el, hanem szűk utcákkal övezve, lakóházakkal körülépítve emelkedik ki hatalmas méretű, több tornyos tömegével, és ez monumentális hatását fokozza.
A kolduló rendek templomai és kolostorai általában a városterület szélén, a szegénynegyedekben, a városfal mellett épülnek.
A városi lakóházak a polgárok gazdagodásával egyre igényesebb művészi kiképzéssel épülnek. A többszintes házak földszintjén boltok, műhelyek, a távolsági kereskedők irodái, raktárai, az emeleten a lakó- és hálóhelyiségek, a nagymagasságú padlástérben raktárak helyezkednek el. A házak kőből, téglából vagy favázzal és tégla kitöltő falakkal, sok helyütt teljesen fából épülnek. A többnyire zártsorú épületek a déli vidékeken az utca felé ereszükkel, északabbra általában oromzattal fordulnak. Magas oromfaluk gyakran lépcsőzött. Főként Itáliában, de máshol is gyakoriak voltak a városokban lakó nemesek védelmére berendezett, karcsú, magas lakótornyok.
A városok fejlődésével alakulnak ki a középületek különféle fajtái, amelyek mérete és művészi kiképzése a polgárság növekvő gazdagságát és politikai hatalmát hirdeti. Ilyenek a városházak, földszintjükön boltokkal, hivatalokkal, raktárakkal, emeletükön különböző nagyságú tanácskozó és gyűléstermekkel, gyakran nagy magasságú, őrhelyül szolgáló toronnyal. Várostornyok esetenként különállóan is épülnek. Igényes művészi megoldásúak a céhek, kereskedő testületek székházai, az áru-, főként posztócsarnokok, továbbá a raktárépületek is. A gótika korában épülnek az első egyetemek, továbbá Anglia egyetemi városaiban, Oxford-ban és Cambridge-ben a diákok elszállásolására kollégiumok is.
Eleinte szerzetes-, főként lovagrendek, utóbb a polgárság vallásos egyesületei építik a templomhoz vagy kápolnához kapcsolódó ispotályokat (kórházakat) a betegek és az öregek ápolására.

Téralakítás

A gótikus építészet stílusjegyei: a jellegzetes tér-és tömegalakítás, a szerkezeti rendszer és a részletformák a nagy, francia székesegyházakon alakulnak ki. Téralakításukban a legfőbb törekvés a román stílusban kiérlelődött alaprajzi elrendezés és felépítés továbbfejlesztése, a térrészek egyesítése áttekinthető, magasbatörő, erősen bevilágított téregyüttes.
A korábbi tömörfalas nyílásokkal áttört határoló- és támasztószerkezeteket, a térlefedést hordó, egyre karcsúbb támaszokból álló, a fokozódóan megnövelt nyílásokat közrefogó szerkezeti váz váltotta fel.
A térelrendezés a román stílusú templomokéhoz hasonlóan általában hosszanti, csak ritkán központos. A hajók száma a templomok nagysága szerint eltérő.
A .székesegyházak hosszháza többnyire három-, ritkábban öthajós. Ehhez egy- vagy háromhajós keresztház és három- vagy öthajós, sokszögzáródású szentély kapcsolódik. A szentély oldalhajói alkotják az egyszeres vagy kettős körüljárót, amelyből a záródás körül kápolnák összefüggő koszorúja nyílik. A városi plébánia templomok általában háromhajósak, ritkán van keresztházuk, a hajók keleti végéhez közvetlenül csatlakoznak a szentélyek, vagy az oldalhajók folytatódva körüljáróként övezik a középső szentélyt. A szerzetesi templomok közül a ciszterciek háromhajós hosszházához keresztház és ennek négyezetéhez eleinte egyenes, később gyakran sokszögzáródású szentély kapcsolódik, a keresztházak keleti oldalához pedig egyenesen záródó kápolnák. Ezt az elrendezést egyes kolduló rendi templomok is követik, rendszerint azonban egységes terű hosszházukhoz csak erősen megnyújtott, egyhajós szentély csatlakozik. Hosszházuk néha középső támaszsorral osztva kéthajós, és ezt a megoldást plébániatemplomoknál is átveszik. A kisebb, főként falusi templomok többnyire egyhajósak, de vidékenként nagyméretű egyhajós plébániatemplomok, sőt székesegyházak is épülnek, gyakran kétoldalt kápolnasorokkal szegélyezve.
A többhajós térrészek általában bazilikális telépítésűek. Az egységesebb terű csarnoktemplomok, bár egyes vidékeken korán is előfordulnak, a kolduló rendeknél és a késői polgári gótikában válnak gyakorivá.
A hajók térarányai általában igen karcsúak. A főhajók magassága a francia székesegyházakban a szélesség két-háromszorosa.
A terek lefedése túlnyomó részben boltozatos, kezdetben hatsüveges, majd gótikus keresztboltozat. Angliában korán megjelennek a bordák szaporításával kialakuló, a boltmezőket egységbe fogó csillag- és hálóboltozatok, amelyek az érett gótikában másutt is elterjednek.
A nagy székesegyházak főhajóinak oldalfalai eleinte négy-, később többnyire háromszintes felépítésűek. Az alsó, magas árkádok fölött kezdetben a karzatok, empórák, efölött a falban húzódó trifórium-folyosó alacsony nyílásai, legfelül a bazilikális bevilágítást adó, többnyire igen magas ablakok következnek. Később a karzatok elmaradásával az oldalfalak általában három-, a polgári gótikában trifórium híján kétszintesek.
A templomok tereinek megjelenésében, hatásában jelentős szerepe volt a nagy ablakfelületek sokhelyütt máig megőrzött sokszínű üvegezésének.
A templomok belső térhatása az igen nagy magassági méretek és a karcsú térarányok folytán lenyűgöző, monumentális. Magasba törő jellegüket az oldalfelületek és a karcsú támaszok többnyire hangsúlyos függőleges tagolása és a csúcsíves boltozatok is fokozzák.

Tömegalakítás

A gótikus építészet legjellegzetesebb alkotásainak, a nagy székesegyházaknak a tömege rendkívül összetett. Fő elemei a hossz- és a keresztház főhajóinak, valamint a szentély meredek nyeregtetővel lefedett tömege. Ezeket az oldalhajók és a szentélykörüljárók félnyeregtetős vagy haránttengelyű nyeregtetős alacsonyabb tömegei veszik körül. A szentélykörüljárót a kápolnák sokszögű, gúlatetős tömegei övezik. Az együttest a nyugati homlokzat gúlasisakos vagy gyakran - befejezetlen - egyenesen záródó két tornya, gyakran a kereszt- és a hosszház metsződésénél kiemelkedő négyezeti torony, esetenként a keresztház végein álló toronypárok egészítik ki. A mértani idomokból felépülő tömegegyüttest a fiatornyos támpillérek, támívek, ereszek fölötti mellvédek, galériák, oromzatsorok sokszor valósággal elfüggönyözik. Egységesebb a késői csarnoktemplomok egyetlen nagy tetőzettel lefedett, nyugodt tömege.

Építőanyagok

A gótikus építészet nagyrészt ugyanazokat az anyagokat használja, mint a román stílus. A falak a teherhordó váz és a boltozatok anyaga jól faragható mész- vagy homokkő, a kőszegény vidékeken a már hagyományos tégla. A fa használata a templomoknál a fedélszékekre korlátozódik. Egyes területeken szokásosak a faboltozatok. Fokozott szerep jut a templomok nagyméretű ablakainál a beégetett színezésű vagy festett színes üvegnek, amelynek darabjait ólommal foglalják üvegfestményeket alkotó táblákba.
A tetőfedések gyakori anyaga a korábbiak mellett a színes mázas cserép is.

Szerkezetek

A gótikus építészet a nagy francia székesegyházak építésénél a román stílusban már kialakult szerkezeti elemek és megoldások, így első sorban a csúcsív és a bordás keresztboltozat felhasználásával és továbbfejlesztésével alapvetően új, egységes szerkezeti rendszert hozott létre. A román stílusú építészet tömörfalas, nehézkes felépítése helyett megteremtette a nagyméretű, magasbatörő terek áttekinthető, fénnyel elárasztott együtteseinek kialakításához a viszonylag könnyű boltozatokat hordó és így karcsú támaszokkal megoldott vázas szerkezeti felépítést.
A teherhordó szerkezeti váz részei a boltsüvegek terhét hordó boltozati bordák, a körítő- és a közbenső falaknak azok vállát alátámasztó, a nagyméretű nyílások között pillérekké csökkenő faltestei és az ezekhez merőlegesen hozzáépített, merevítő, a boltozatok oldalnyomását felvevő és levezető támívek és támpillérek.
A boltozati formák fejlesztésénél az önsúlyt és az oldalnyomást igyekeztek csökkenteni, hogy ezzel az alátámasztó szerkezetek keresztmetszetét is csökkenthessék. Egyidejűleg a keresztboltozat négyzetes alaprajzának kötöttségét igyekeztek kiküszöbölni. Ezek a törekvések hozták létre a románkori építészetben az emelt ívű, bordás román keresztboltozatot, a hatsüveges boltozatot, majd az átmeneti korban csúcsíves gótikus keresztboltozatot. Ennek homlok- és átlós ívei csúcsívesek, így oldalnyomásuk kisebb. Az eltérő fesztávolságokra is azonos záradékmagassággal szerkeszthető csúcsíves homlokívek egyúttal lehetővé tették, hogy keresztboltozatok téglalap alaprajzzal is épülhessenek. A tetszőleges oldalhosszúságú, derékszögű négyszög alaprajzú boltmezők bevezetése kiküszöbölte a kötött boltozati rendszert, és a három- vagy öthajós terek eltérő fesztávolságú fő- és oldalhajóit a hossztengely irányában azonos szélességű, átmenő boltmezőkre oszthatták. A homlokívek csúcsívét az oldalnyomás csökkentésére fokozatosan tovább emelték, ami megfelelt a terek egyébként is karcsú térarányainak.
A boltozatok gazdagabb díszítésére, a boltszakaszok éles elválasztásának megszüntetésére és egységesebb térlefedés kialakítására (elsőnek Angliában) további bordákkal osztották a boltozatokat. Ezek részben sugarasan ágaznak szét a boltvállakból, részben újabb vállakból indulnak az átlós bordákkal párhuzamosan. Így alakultak ki a sugaras bordázatú csillag, legyező- és tölcsérboltozatok, ill. a hálóboltozatnak, amelyek később változatos megoldásokkal Európa más területein is elterjedtek.

A sűrűbb bordaosztás vékonyabb és így könnyebb boltsüvegek építését is lehetővé tette. A boltszakaszok egybeolvadásával végül fiókos dongaboltozat jött létre, amelynek felületét a csökkent teherhordó szerepű bordázat - a boltozattól gyakran különváló és szabadon ívelő ágakkal - inkább csak díszítette. A késői gótikában a vízszintes vetületben egyenes bordákat két irányban hajlított, szeszélyesen ívelő vonalvezetésű bordázat váltotta fel.
A bordákat kőből faragták, a téglagótikában azonban agyagból is égették. A bordák közötti boltsüvegeket többnyire faragott kövekből, ritkábban téglából falazták.
A boltozati bordák vállát az árkádpillérek, ill. az ezeket tagoló oszlopok, az oldalfalak síkjából kiugró fél- és háromnegyedoszlopok, ill. ezek kötegei, továbbá esetenként gyámkövek támasztják alá.

A falak, pillérek és oszlopok a románkoriakhoz hasonlóan általában faragott és gondosan illesztett kövekből épültek, nagy keresztmetszet esetén a terméskő falmagot ilyenekkel burkolták. Európa egyes kőszegény vidékein a falakat, pilléreket és oszlopokat hagyományosan téglából falazták.
A rendkívül karcsú határoló falak, ill. az egyre nagyobb nyílásokat közrefogó keskeny faltestek nem voltak elegendők a boltozatok oldalnyomásának felvételére. Ezért ezeket a boltvállak tengelyében a falsíkra merőleges támpillérekkel támasztották meg és merevítették. A falak, pillérszerű faltestek karcsúbbodását és a fesztávolsággal növekvő oldalnyomást követve a támpillérek kiülését is növelték, felülről lefelé több lépcsővel kiugratva.
A magasan kiemelkedő bazilikális főhajó pilléres árkádsorokon nyugvó oldalfalaira támaszkodó boltvállaknál ható oldalnyomást az oldalhajók fölött szabadon átívelő támívekkel, gyakran egymás fölötti támívpárokkal adták át az oldalhajók határoló falait támasztó és ereszük fölé magasan felnyúló támpilléreknek. Ezeket a támívek felfekvése fölött, fiatoronnyal, fiáléval terhelték le. Öthajós templomoknál a két oldalhajó szélességének megfelelő nagy fesztávolságot gyakran megfelezték, az oldalhajók közötti pillérek fölé is emeltek támpilléreket, és a támíveket két szakaszra osztották.
A nyilásáthidalások a falnyílások, kapuk és ablakok fölött, továbbá a szabadon álló támaszok között mindig boltozottak, és kezdetben szinte kizárólag csúcsívesek. Később a csúcsívet más ívformák is felváltják.
A nyílászáró szerkezetek a kapukon és ajtókon fából készült szárnyak, amelyek felületét faragásokkal és a szárnyra szögezett, változatos formákra kovácsolt, hosszú, sokágú vaspántokkal díszítették. A szárnyakat közvetlenül a kőtokra ütköztették.
A gyakran igen nagy méretű ablaknyílásokat színes üvegezéssel zárták el. A jelentős szélességet függőleges kő osztósudarakkal osztották meg. Az ívmezőt kőráccsal tagolták kisebb felületekre.
A homlokzatok kőfelületeit többnyire nyersen hagyták. Lakóházak és középületek terméskő falazatú, vakolt homlokzatait többszínű, élénk árnyalatú, gyakran figurális festéssel díszítették.
A padlóburkolatok sima vagy bepréselt mintázatú, néha mázas járófelületű, égetett agyag padlóburkolók téglákból vagy kőlapokból készültek.

Alaktan

A gótikus építészet jellegzetes formái is vázas szerkezeti rendszerével együtt fejlődnek ki a nagy francia székesegyházak építkezésein, részben a késői román stílus alaktani elemeiből. A stílus későbbi szakaszaiban a díszítőkedv fokozódik, és a formák gyakran elszakadnak a szerkezeti adottságoktól.
Az alapvető alaktani elemek a támaszok: pillérek, oszlopok, gyámkövek, támpillérek és támívek; a boltozati elemek: bordák és zárókövek; a felülettagoló elemek: párkányok, nyílások és ezek keretezései, osztásai, fülkék, ívsorok; végül egyes, a szerkezetektől független, sajátos díszítőelemek.
A pillérek és oszlopok megőrzik a támaszok hagyományos hármas tagolódását lábazatra, törzsre és fejezetre. A késői gótikában a pillérek fejezete gyakran elmarad.
A hajókat elválasztó, a főhajó oldalfalait hordó árkádpillérek keresztmetszetét többnyire az általuk közvetlenül vagy közvetve alátámasztott szerkezeti elemek, első sorban a boltozatok határozzák meg.
A korai gótikában kör keresztmetszetű pilléreket is alkalmaznak. Ezek fejezetének abakuszára támaszkodnak az árkádívek és az oldalhajók boltozati bordái, továbbá a főhajó boltozatainak bordáit alátámasztó gyámoszlopok vagy oszlopkötegek. Hamarosan a főtengelyek irányában négy erőteljes, majd az átlós tengelyekben is négy karcsúbb fél- vagy háromnegyed oszloppal tagolják a kör- vagy nyolcszög keresztmetszetű pilléreket. Előbbiek az árkád- és hevederíveket, utóbbiak az átlós bordákat támasztják alá.
A boltozati bordák szaporításával a pillérek egyre tagozottabbakká válnak, és kialakulnak az érett gótika kötegpillérei. Felületüket elborítják az egymástól éles visszametszésekkel elválasztott, gyakran a bordák keresztmetszetét követő tagozatok. A késői gótikában a pillérek ismét kör vagy - gyakran homorú oldalakkal - nyolcszög keresztmetszetűek, a fejezet elmarad és a bordák közvetlenül a törzsből ágaznak ki.
A pillérek és az oszlopok törzse nem sudarasodik. A pillérlábazat alsó része általában lesarkított, gyakran átlósan fordított négyzetes lemez vagy magas, felfelé rézsűs lépcsőzésekkel csökkenő keresztmetszetű hasáb, amelyből a pillért tagoló oszlopok önálló lábazatát bemetsződések szelik ki. Fölötte az ión lábazathoz hasonló tagozatok futnak körül, követve az egyszerű vagy tagozott törzs körvonalát. A hengertagozatok azonban egyre inkább összelapulnak, és éles pereművé válnak, érzékeltetve a terhelést.
Az oszlopok a korai gótikában (a késői román-ciszterci fejezeteket követő) bimbós díszítésűek. A kehelyszerű forgástestet széles levelek övezik, amelyeknek felül kihajló vége kibomlatlan, golyó alakú bimbóban végződik. A XIII. század elején ezeket már kibomló levelek váltják fel, majd az érett gótikában az oszlopfőket természethűen ábrázolt levelek borítják el. A késői korban a növénymotívumok sematikussá, szárazzá merevednek. Készülnek figurális fejezetek is. Az oszlopfőket sokszögű vagy tagolt abakusz zárja le.
A gyámkövek boltvállak vagy ezeket hordó gyámoszlopok alátámasztására változatos alakban készülnek. A falból kinyúló részük fél- vagy háromnegyedkör, ill. sokszög alaprajzú, felfelé rézsűsen vagy ívelten szélesedő gúla- vagy kúpszerű idom, formája és díszítése gyakran az oszlopfőkéhez hasonló, sokszor ember- vagy állatalakok, ill. fejek .
A támpillérek felületei kezdetben simák, tagolatlanok. Később a merev síkokat kőrácsokkal, gazdagon keretelt szoborfülkékkel oldják fel. A támíveket felvevő felső részüket hasonló tagolású, oromzatos, meredek gúlasisakos fiatornyokkal, fiálékkal terhelik le.
A boltozati bordák keresztmetszete, a bordaprofil kezdetben fekvő, esetleg lesarkított négyszög, majd ehhez alul trapézidom vagy íves átmenetekkel kör keresztmetszetű vagy kicsúcsosodó pálca csatlakozik. Az érett gótikában a pálca körte alakú, alul keskeny lemezzel záródó körtetagozattá válik. A bordák kétoldalt további, sugaras tengelyű tagozatokkal gazdagodnak, különösen a szélesebb hevederíveken. A késői gótikában a bordaprofil általában ismét egyszerűbb, homorú íves átmenetekkel lefelé keskenyedik és alul lemezzel záródik.
A keresztboltozatok átlós bordáit a záradékban kiékelő zárókő a bordák profiljával azonosan tagozott henger, amelyből sugarasan bordacsonkok ugranak ki a bordák csatlakoztatására. Alsó kör, sokszög vagy más alakú felületüket növénymotívumokkal, állatalakokkal, ember- vagy torzfejjel, címerrel díszítik.
A homlokzatok vízszintes tagolóelemei a lábazati, osztó- és koronázópárkányok. Bár szerepük általában háttérbe szorul a függőleges tagolás mellett, kiugrásukkal és mélyen alámetszett profiljukkal erős árnyékhatást adnak.
A lábazati párkányok a románkoriakhoz hasonlóak, de további változatos tagokkal, vájatokkal, hornyokkal, pálca- és körte tagozatokkal gazdagodnak. Az osztó- és a koronázópárkányokat felül rézsű zárja le, amely később egyre meredekebb, néha homorú felületű. Aljuk erre merőleges síkú lemezek között bemélyedő, vízorrot alkotó vájattal, gyakran ehhez kapcsolódó plasztikus tagozatokkal gazdagítva alakul. A párkányok alatt növénymotívumokkal díszített, ívelt felületű fríz vagy csúcsíves ívsor húzódhat. A főhomlokzatok vízszintes tagolására és az oldalhomlokzatok ereszének takarására karcsú oszlopokon nyugvó csúcsíves árkádokkal és ezeket koronázó oromzatokkal galériákat alkalmaznak, árkádjaikban gyakran szobrok sorával.
A falnyílások felül kezdetben szinte kizárólag csúcsívvel záródnak. A csúcsív a fejlődés során egyre magasabb, meredekebb ívű. Eleinte az ívek középpontja a vállvonalon a nyílás szélességének harmadánál, majd negyedénél, végül a vállnál, ill. a vállon kívül helyezkedik el. A késői gótikában a csúcsívet sokszor más, részben összetett ívformák: szamárhát-, Tudor-, függöny- és szegmensívek váltják fel. Kisebb nyílások főként lakó- és középületeken vízszintes áthidalással is készülnek.
Az ablakok alakja, keretezése és osztása a gótikában fokozott jelentőségű, miután méretük erősen megnövekszik, és a homlokzatok uralkodó elemeivé válnak. Általában a támpillérek közeiben középen helyezkednek el, és gyakran a teljes támpillérközt kitöltik.
Az ablaknyílásokat a románkoriakhoz hasonlóan kívül és belül rézsűs kávák keretezik az ugyancsak rézsűs könyöklő fölött (tölcsér-béllet).
A nem szerkezeti jellegű díszítőelemek tovább gazdagítják a szerkezeti és a tagolóelemeket. A gótika két jellegzetes díszítőeleme a kúszólevél és a keresztvirág. A kúszólevelekkel oromzatok, fiálék, vimpergák és támívek ferde éleit díszítik. A keresztvirágot tornyok, fiatornyok és oromzatok csúcsára helyezik. Mindkettő stilizált növénymotívumokból alakul. A korai gótikára a bimbós, a későbbire a kibomlott levélmotívum jellemző. További díszítőelemek az ereszpárkányokból kinyúló, többnyire szörnyalakokat ábrázoló vízköpők. A templomok homlokzatainak kialakítását alapvetően a szerkezeti felépítés és ennek elemei határozzák meg. Ezek mellett az egyéb tagoló- és díszítőelemek országonként, tájegységenként, műhelyenként és korszakonként jellegzetes módon és változó mértékben jutnak szerephez. Általában, de különösen a késői stílusszakaszokban az erőteljes függőleges tagolás jellemző.
A várak és paloták erősen eltérő alaprajza és felépítése mellett nem alakulhattak ki egységes homlokzattípusok és rendszerek. A gótikus formaelemeket a templomépítészetből veszik át, és az épületek adottságainak megfelelően alkalmazzák.
A városi lakóházak utcai főhomlokzata a telekosztásnak megfelelően általában keskeny, karcsú. A földszint gyakran árkádos. Az emelet fölött magas, lépcsős oromzat emelkedik, fülkékkel tagolva. Európa déli területein a homlokzatok vízszintes párkánnyal vagy pártázattal zárulnak.

A gótikus építészet emlékei

A gótikus építészet Európa egyes országaiban számottevő időbeli eltéréssel jelenik meg, és eltérő sajátságokat mutat. Franciaország középső területein a XII. század derekán alakul ki. Hatása fokozatosan terjed át az ország egész területére, az ország határain kívül pedig elsőnek Angliára a XII. század végén. Itt a XIII. században már önállóan fejlődik tovább. A XIII. században francia mesterek terjesztik el az Ibériai-félszigeten is.
Itáliában és Németországban a XIII. század második felében eltérő módon jelentkezik az új stílus. Itáliában csak egyes területeken érvényesül, inkább formai, mint szerkezeti és téralkotó jegyeivel. Ennek következtében is legkorábban váltja fel az itt megszülető reneszánsz a XV. század közepétől. Németországban megújhodva a XVI. század első feléig virágzik, hasonlóan a szoros politikai és kulturális szálakkal hozzáfűződő Ausztriában és Csehországban.
Magyarországon és Lengyelországban ugyancsak a XIII. század második felétől, több forrásból táplálva válik uralkodóvá a gótika, és a reneszánsz, viszonylag korai jelentkezése ellenére is csak a XVI. század első felében váltja fel végérvényesen.A gótika csaknem négy évszázados korszaka az egyes országokban eltérő időhatárok között korai, érett vagy virágzó és kései szakaszra tagolódik.

Emellett azonban megkülönböztethetők erősen eltérő stílusváltozatai, amelyek az egyes országokban és tájegységeiken eltérő mértékben jutnak érvényre. Ezek:

1. a francia katedrális gótika (1140-1350);
   
2. a ciszterci és kolduló rendi építészet (1200-1400) és
   
3. a polgári gótikus építészet (1350-1550).

Cluny és a ciszterciek művészete

A Szent Benedek-rend megújulása, amit a clunyi apátság francia szerzetesei kezdeményeztek, szükségképpen fontos következményekkel járt a művészetekre nézve. Addig nem fűzte össze más kapocs a bencések kolostorait, csupán az alapítótól kapott regula előírásai, nem volt semmiféle olyan tekintély, amely az egész rendet összefogta volna. A kolostorok lakói maguk választották saját soraikból apátjaikat, és az egyes apátságok sem álltak egymással sem függő, sem alárendelt viszonyban, minthogy ezt nem írta elő a Szent Benedek által írásba foglalt szabályzat. És minthogy akkoriban a szerzetesélet Nyugaton csupán Szent Benedek rendjére korlátozódott, nem mindig érvényesült az a fegyelem és az a vallásos buzgóság, ami később az új kolduló rendek, a ferencesek meg a domonkosok közötti versengés nyomában fakadt. A kolostori élet, melyet még annak idején Nagy Károly sürgetésére újítottak meg, az idő múltával visszahullott a zűrzavarba és erkölcstelenségbe: már legfőbb ideje volt rendet teremteni, megerősítve a renden belül a régi szellemet és a feledésbe merült jámborságot.
Ez a régóta várt megújulás Clunyből indult el, ebből a X. század elején alapított burgundiai bencés kolostorból: kezdeti szándéka csupán annyi volt, hogy véget vessen az egymástól való függetlenségnek, amelyben mindaddig a bencések éltek; nem tartott számot ez a mozgalom az egyetemességre, mindössze akkora hierarchiát akart megvalósítani, ami a fegyelem megtartásához föltétlenül szükségesnek látszott. A reformmozgalom egyre terjedt, és kezdett mindinkább határozott alakot ölteni, hiszen már jó ideje ráébredtek a szétszórt rendházak összekapcsolásának szükségességére: ilyenformán például a párizsi Saint-Germain-kolostor már 842-ben egyesült a reimsi Saint-Rémyvel. A döntő fordulat azonban csak Szent Odo és Szent Maiolus apátsága idején történt meg, akik másodikként, illetve negyedikként töltötték be ezt a tisztséget: az ő kezdeményezésükből ébredt végül is Szent Benedek rendje új ragyogásra, és érkezett el a szerzetesélet olyan fokú megújulásához, amely csupán az V századi első alapítások korához fogható.
Ebben az összefüggésben Clunyt új Montecassinónak is tekinthetjük, hiszen e kolostor falai között született meg másodízben Szent Benedek rendje. Cluny vidéke kietlen, egészségtelen mocsárvidék volt, amikor Aquitániai Vilmos herceg 909-ben összegyűjtött néhány szerzetest, és örök birtokul adta nekik e területet, mindennemű földesúri hatalomtól és bármiféle világi tekintélytől függetlenül. Clunyt már kezdettől fogva jó szerencse kísérte: egész sorjeles egyéniség váltotta egymást apáti székében. Az első apátúr, Berno idejében épült Cluny legelső temploma, de hamarosan, még a X. század közepén újabb, nagyobb került a helyére. Odo, a második apát, aki 927-től 942-ig állott a nevezetes kolostor élén, szövetséget hozott létre Cluny, valamint a páviai Szent Ágoston, az Auvergne-ben fekvő híres Aurillac, a svájci Romainmőtier és még több más kolostor között úgy, hogy végül már tucatnyi volt azon rendházak száma, amelyek egyetlen közös tekintélyt ismertek el maguk fölött. Az egész csoportosulást megszervező Cluny, noha a legfiatalabb alapítás volt valamennyi között, a mozgalom élére került, mégpedig apátja érdeméből, akit egész rendje tisztelettel és megbecsüléssel övezett. Így kezdődött a bencés kolostorok tömörülése egyetlen apátság körül. Mivel Cluny még további kolostorokat is alapított saját vonzáskörében, amelyek a maguk részéről új kristályosodási gócokat jelentettek a régi bencés kolostorok között, a királyok a nemességgel együtt nagyban előmozdították a reform meggyökerezését azáltal, hogy az egyes országokban és tartományokban lévő rendházakat részint közvetlenül Cluny, részint a tőle függő új leányapátságok hatáskörébe rendelték. A mozgalom hihetetlen gyorsasággal terjedt.
VI. Alfonz uralkodása idején a francia királyné clunyi bencések kíséretében látogatott Kasztíliába: ők azután sorra elfoglalták az ország legfontosabb püspöki székeit, és elterjesztették a clunyi ízlést a művészetekben. Sajnos, ennek a művészi fejlődésnek a tanulmányozása ma nagy nehézségekbe ütközik, minthogy a legjelentősebb szerzetestemplomok azóta elpusztultak: így Ona (alapításának ideje: 1033), Nájera (1056), Sahagún (1080 körül) és Carrión de los Condes (1095).
Ilyenformán nincs mit csodálkozni azon, hogy amikor a clunyi apátsági templom újjáépítésére került a sor, a rend kimeríthetetlen anyagi forrásainak birtokában akkora templom kerekedett belőle, amekkorához foghatót mindaz ideig nem látott a keresztény Nyugat, hiszen méreteit tekintve még az apostolok római bazilikáit is fölülmúlta. A Berno apátsága idején épült Vilmos herceg-féle első kis templomot az úgynevezett II. clunyi bazilika váltotta föl: ez 955-től 1000-ig épült, de utóbb megint csak lebontották, hogy helyet adjon a III. clunyi bazilikának, amelyet
1088-ban kezdtek építeni valósággal kolosszális terv alapján. A legenda szerint Szent Péter apostol jelent meg az építkezést vezető Gunzo szerzetestestvérnek, és átnyújtotta neki a templom tervrajzát, melynek megvalósítása égi segítség nélkül lehetetlennek látszott. Háromhajós, hosszú előcsarnoka volt ennek a bazilikának, akkora, hogy egymagában is kitett volna egy nagyobb templomot, majd egy megszámlálhatatlanul sok szoborral ékesített kapun át lehetett a belső térbe jutni, amelynek öt hajója volt és két kereszthajója, mindkettőnek több apszisa, illetve kápolnája, végezetül hatalmas szentély zárta le az épületet, további kis apszisokkal, amelyek a körüljáróból nyíltak. A hátulsó kereszthajó fölött egy finom mívű, nyolcszögletes ablakos négyezeti torony emelkedett; az elülső, a szentélyhez közelebbi fölött pedig az úgynevezett Lámpások tornya. Az előcsarnok kapuját két, karcsú sisakkal födött négyszögletes torony fogta közre: az egyik levéltár gyanánt szolgált, a másik az apátság fogdája volt. Az óriási főhajót félköríves dongaboltozat födte, az oldalhajókat pedig keresztboltozat. A főkapu szobordíszeiről csak homályos ismereteink vannak: az azonban bizonyos, hogy a látomásszerűen megjelenített Maiestas Dominit ábrázolta mandorla közepette áldásra emelt kézzel, angyalok és a négy evangélista társaságában. Valószínűnek látszik, hogy ez a roppant méretű templom már teljesen készen állott, amikor 1097. december 15-én fölszentelték - mindössze kilenc évvel a munkálatok megkezdése után.
A templom mellett húzódott a kerengő, innét nyílottak a refektórium, a konyha, a raktárak, valamint a könyvtárak, továbbá az apát két háza, melyek már távolabb estek az épületegyüttes középső magvától.
A kolostor minden épületét - a veteményes- és virágoskertekkel együtt - erős fal övezte, s egy másik védőfal a közeli domb lejtőjén elterülő Cluny falucskát. Az apátság épületei egészen a francia forradalomig épségben megmaradtak, de napjainkban már csak a templom egyik kereszthajójának egy darabja áll, meg az egyik torony. E csekély épületmaradványok ívei már csúcsosak. Az apszis megmaradt oszlopfőin azt a szépérzékkel áthatott intellektuális stílust szemlélhetjük, mely a clunyi szerzeteseket olyannyira jellemezte.
És bár a főapátság hatalmas épületegyütteséből mindössze néhány jelentéktelen részlet maradt fönn napjainkra, mindmáig szinte sértetlenül áll egy másik burgundiai városka, Vézelay innen irányított bencés kolostora, melynek nagy temploma a maga tágas átriumával és körüljárós apszisával mintha csak a harmadik clunyi templom kicsinyített mása volna.
Vézelay arra volt büszke, hogy ott őrizték Mária Magdolna földi maradványait, és így a messze földről látogatott búcsújáró hely rangjára emelkedett. Templomának mindössze három hajója van, de az oszlopfők és a boltindítások gazdag díszítése itt is ugyanaz, mint amivel a clunyi építkezések kápráztatták el a látogatót. A boltozatok bordáinak indítását egymásba fonódó szőlőfürtök szebbnél-szebb szalagjai ékesítik, és minden egyes oszlopfőn több bibliai jelenet látható, szeszélyesen kanyargó, stilizált szőlővesszők vagy borostyánindák keretébe foglalva. A Cluny ihletését követő bencések műemlékein mindenütt az apró figurák mesébe illő sokféleségét látjuk: kergetőző madarakat, oroszlánokat és kentaurokat, prófétákat és énekeseket, mindezt spirális és növényi ornamentikába ágyazva. Ezt a pompás, dekoratív stílust nemcsak az építészetben alkalmazták, hanem a kisebb dísztárgyak, bútorok, sőt ötvösmunkák készítésénél is. Ez a stílus Franciaországból oly bőségben áradt szerte egész Európában, hogy nincs mit csodálkoznunk a gyors ellenhatáson, mely a bencés hagyományok alázatos szelleméhez való visszatérést sürgette.
A clunyi reform egyetlen célja az volt, hogy nagyobb fegyelmet valósítson meg, függőségi viszonyt teremtve az eladdig önálló kolostorok kapcsolatában; ám ez a központosító kormányzás végül is azt eredményezte, hogy a rend meggazdagodott, ami megintcsak másfajta bűnök forrásává lett: a gőgé meg a hatalommal való visszaélésé. A rendnek ez az újabb hanyatlása második reformot sürgetett. Ez a megújulás az ugyancsak burgundiai Citeaux-ból (Cistercium) indult el, mégpedig Szent Bernát kezdeményezésére, aki Remete Szent Péternek, az első keresztes hadjárat prédikátorának volt szellemi testvére. Citeaux az egykori Clunyvel ellentétben - már nem volt egészen hagyomány nélküli hely a szerzetesi élet szempontjából, hiszen a XI. század elején három solesmes-i szerzetes, miután hiába próbálta megújítani saját apátsága életét, Lyonba ment. Ott négy, útközben hozzájuk csatlakozott társukkal együtt alkalmas helyet kértek a püspöktől, ahol a világ zajától távol Szent Benedek reguláját a maga teljes szigorúságában gyakorolhatnák. Mihelyt megkapták az engedélyt, újabb huszonegy szerzetes is társult hozzájuk, és letelepedtek a citeaux-i pusztaságban, a chálons-i egyházmegye területén. A "ciszterci"-nek nevezett szerzetesek arra törekedtek, hogy egyedül két kezük munkájából éljenek meg, és, hogy ne gyűlhessen össze akkora rendi vagyon, mint a clunyi szellemű kolostorokban. Valahányszor adományt kínáltak nekik, mindannyiszor határozottan elutasították.
Ám Citeaux akkor indult csak igazán virágzásnak, amikor 1112-ben Szent Bernát és társai érkeztek oda a visszavonult életet keresve: e pillanattól kezdve új szellemi hadsereg száll síkra, hogy felváltsa azt, amit Cluny egy évszázaddal korábban létrehozott. Citeaux-ból, ahol annak idején a solesmes-i barátok fölépítették nyomorúságos viskóikat és nekiláttak a földet túrni, rövid időn belül egy több mint hatvanezer szerzetest számláló rend sarjadt ki. Amikor Szent Bernát 1153-ban meghalt, a ciszterci rendnek 343 kolostora volt, 1200 táján pedig a számuk már elérte a 694-et. Az új rend szellemét tiltakozásnak is tekinthetjük a clunyi bencések fényűző építkezéseikben megnyilvánuló gazdagsága ellen. Clairvaux-i Szent Bernát írásaiban újra és újra haraggal támadja a clunyi szellemű apátsági templomok gazdagon pompázó szobordíszeit. "Ugyan, mire valók - írja - ezek a lombdíszek az ezernyi összefonódó szörnyalakkal, ezek a szatír- és kentaurfigurák, a sok párkány mindenféle vadállattal és díszítménnyel, amelyek elvonják a szerzetesek figyelmét a lelki élettől és az evangéliumi szegénységtől, amit Szent Benedek hirdetett?" Mindezek ismeretében már nyilvánvaló, hogy a ciszterci apátságok fő jellemvonása - ellentétben a clunyi szelleműekkel - szükségképpen egy aszkétikus szigorúságú stílus követése, mindennemű szobrászati dísz nélkül és éppen csak annyi párkánnyal, amennyit az egyes építészeti tagozatok elválasztása megkövetel. Mindazonáltal a ciszterci kolostorok általános elrendezése nem sokban tér el a clunyi típustól, hiszen az egyes helyiségek egymáshoz mért helyzete továbbra is a Sankt Gallen-i alaprajzról már ismert mintát követi.
A nagy clairvaux-i apátság, amelyet Szent Bernát alapított 1115-ben, Dijontól mintegy 70 kilométernyire északra, hamarosan szűknek bizonyult, ezért itt 1133-ban nagyarányú új építkezés indult meg. Változatlanul átvették a régebbi bencés kolostorok általános elrendezését a kerengős udvarral a középpontban: ennek az egyik oldalán a templom kapott helyet, a másikon a káptalanterem, a harmadikon a refektórium, a negyediken pedig a mezőgazdasági melléképületek. Volt még ezen a nagyszabású épületegyüttesen kívül két másik udvar is, azonkívül sütőkemencék, malom meg olajütő, vendégszobák és az apát helyiségei, valamint munkáslakások a szerzetesek szolgálatában álló, csupán egyszerű fogadalmat tett rendtagok részére. A ciszterci kolostorok alaprajza és méretezése nagyon hasonlított egymáshoz, hiszen mindben ugyanazt a vallási, illetve mezőgazdasági gyakorlatot folytatták.
Hamarosan több száz férfi és női rendház került Citeaux fönnhatósága alá, így a Szent Bernát által megújított korszerű bencés szellem egész Európában elterjedt, és vele együtt egyfajta egységes építésmód. Cluny művészi szertelenségei, utóbb pedig Citeaux úgyszintén túlzó ellenhatása egyaránt hozzájárult a burgundi iskola építészeti alapelveinek elterjedéséhez Nyugat-Európában, és ez a stílus végső soron a gótikus építészet útját egyengette, amely azonban már egy későbbi időszakhoz tartozik. Minthogy pedig mindkét szerzetesrend, mind a Clunyben megújított bencések, mind a ciszterciek egyaránt Burgundiából indultak el, azonkívül mindkét rend ugyanazokat az építészeti újításokat alkalmazta, ilyenformán a burgundiai román kori építészet igen fejlettnek mondható az akkori Franciaország más vidékeihez képest. Már a XI. századtól kezdve alkalmazták a csúcsívet, valamint az élkereszt-boltozatot, igaz, ekkor még bordás keresztboltozat nélkül.
A ciszterci rend alapító okmányában, melynek végleges szövege 1119-ben készült el, a nagykáptalannak nevezett vezető testület - Szent Bernát és még tíz másik apát részvételével - pontosan meghatározta, hogy a templomnak egyszerűnek kell lennie, semmiféle szobor vagy festmény nem díszítheti, ablakainak világos üvegből kell készülnie, és nem lehet aránytalanul magas tornya sem. A ciszterci kolostorok templomait Isten Anyjáról kell elnevezni, hogy elejét vegyék a mellékutakra vezető kultuszoknak, mint amilyen Vézelay-ben is kialakult Mária Magdolna föltételezett ereklyéi körül; a rendi javak szertelen fölhalmozásának megakadályozása érdekében pedig előírták, hogy az apátság lábasjószágai nem kerülhettek messzebb a majortól egynapi járóföldnél, továbbá, hogy két szomszédos ciszterci kolostornak nem szabad egymáshoz két burgundi mérföldnél közelebb feküdnie.
"Ne épüljenek a mi kolostoraink városokban, falvakban vagy várakban, hanem távol minden emberjárta helytől...
A kolostorokban ne legyenek se festmények, se szobrok, csupán egyszerű fakeresztek... A templomok kapuját egyszerűen csak fehér színűre fessék...
A kódexfestők a szövegeket egyetlen színnel írják, és a betűket ne díszítsék képek...
Kőből ne épüljenek harangtornyok, de fából se túlságosan magasra…
Csupaszon, szobrok és színek, sőt liturgikus felszerelések híján, melyek gazdagíthatnák a látványt, művészi tekintetben csekély figyelmet érdemelnének a ciszterciek épületei, ha nem volnának meg hatalmas boltozataik, melyek mintegy előrevetítik azokat a merész szerkezeti újításokat, amelyeket kevéssel utóbb a gótika érlel majd ki. A ciszterci kolostorok és templomok legfontosabb alkotóelemei éppen ezek a boltozatok, tekintve, hogy méreteik miatt olyan fejlett számításokat és technikát igényelnek, ami a maguk korához képest rendkívül figyelemre méltó.
Alaprajzuk szerint a ciszterci templomok két típusra oszthatók, mindkettő a clunyi bencések mintája nyomán alakult ki. Az első típusba tartozók apszisa félkörű, körüljáróval és kápolnákkal: így épült a pobleti és Szent Bernát clairvaux-i apátságának temploma, valamint a veruelai kolostoré is Spanyolországban. Ha összevetjük a clunyi alaprajzot a veruelaival meg a pobletivel, első pillantásra nyilvánvaló, hogy alapjában véve ugyanazt az elrendezést követik, csak éppen a ciszterci épületek kisebb és egyszerűbb alakban utánozzák Gunzo testvér nagyszabású clunyi templomát: mindössze három hajót és egy kereszthajót tartanak meg belőle. A ciszterci templomok másik típusát a négyszögű apszis jellemzi: ilyen maga a citeaux-i anyatemplom is és a burgundiai Fontenay, a hispániai Santes Creus, azonkívül szinte valamennyi olasz kolostor temploma, mint Fossanova, Casamari és San Galgano.
Mindkét típusnak megvannak a maga előzményei egyik-másik Cluny fönnhatósága alatt álló bencés kolostorban. Mindez pedig arra utal, hogy az újabb reform a korábbinak a nyomdokain haladt tovább, mind a művészet, mind a társadalmi és politikai gyakorlat terén, olyanformán, hogy a ciszterciek fölhasználták ugyan Cluny szerkezeti újításait, de nem követték szertelen díszítő hajlamát. A templomok hajói ekkor már keresztboltozatban záródnak, legalábbis az oldalhajók, amint ezt Pobletben is látjuk, ahol a főhajót még folyamatos dongaboltozat födi.
Veruelában, akárcsak Fossanova, Casamari és San Galgano ciszterci templomaiban, már a főhajót is keresztboltozat borítja. A félkörös apszisú templomokban a szentélykörüljáró kis, trapézszerű egységeit is keresztboltozat födi olyanformán, hogy a veruelai és a hozzá hasonló templomok a maguk egészében élkeresztbordákkal tagolt szakaszokra oszlanak, akárcsak utóbb a gótikus székesegyházaknál. Valójában mi különbözteti meg hát a ciszterci építményeket a tiszta gót stílusúaktól, ha belső szerkezetüket tekintve ennyire hasonlítanak egymáshoz? Technikai szempontból fontosak a gótikus épületek támasztóelemei, melyek a boltozat oldalnyomását vannak hivatva ellensúlyozni. Itt a boltozat terhelése a fal egyes meghatározott pontjain sűrűsödik össze, és ezeken a pontokon a külső támpillérek vagy ívek ellentétes erőhatása támasztja meg a belső ívek oldalnyomását. E megoldás minden eddiginél magasabb és szélesebb kőboltozatok építését teszi lehetővé, egyúttal a falak merészebb áttörését is, jókora ablaknyílásokkal. A ciszterci épületeken alig vannak támpillérek: Pobletben egyáltalán nincsenek, Veruelában pedig pillérekké egyszerűsödnek.
Vegyük szemügyre mármost e stílus feszítőerejét, illetve a ciszterci kolostorok elterjedését Európa-szerte, clunyi elődeik nyomában. A rend első közép-itáliai háza Fossanovában volt: 1179-től 1208-ig épült, Terracina közelében. Haute-combe-i francia szerzetesek alapították a Rómát Nápollyal összekötő út mentén, és arról nevezetes, hogy itt halt meg Aquinói Szent Tamás, útban Lyon felé, a zsinatra menet. Fossanovának volt alárendelve Casamari, ez a még nála is nagyobb kolostor, utóbb pedig Casamari fönnhatósága alá került a San Galganó-i apátság, amelyet clairvaux-i francia szerzetesek alapítottak Toscanában, Siena közelében. San Galganóból terjedt el Itália-szerte a burgundiai keresztboltozatok francia építésmódja. Templomát, mely romjaiban is lenyűgözi a szemlélőt, 1218-ban kezdték építeni.
A tiszta ciszterci stílusú nagy itáliai épületek semmiben sem különböznek franciaországi vagy hispániai kortársaiktól. A háromhajós templomok kapuzatának íveit egyszerű párkánysor díszíti, a templom belsejében egészen egyszerű pillérek állnak, ezeknek támaszkodnak a bordákat tartó, oszlopszerű tartók, kívülről nézve pedig az egyetlen épületrész, mely az együttes fölé emelkedik, a messziről fölismerhető, nyolcszögletű ablakos négyezeti torony. Ezek a templomok a kövek nyelvén szó szerint idézik Szent Benedek reguláját; a majorokkal és szántóföldekkel körülvett ciszterci kolostorokban szigorú művészi egység uralkodik. "A kolostorok lehetőség szerint olyan helyen épüljenek, ahol elegendő víz van a malom meg a kertek számára, nehogy a szerzeteseknek kívülre kelljen csatangolniuk... Tizenkét szerzetes az apáttal együtt hagyja el a régi kolostort, hogy új házat alapítson, és ne vigyen magával semmi mást, csak a szükséges könyveket: a misekönyvet, a regulát, a szertartáskönyvet, a zsoltárok, a himnuszok, az olvasmányok, az antifónák könyvét és a graduálét. Rendezzék be az új házban az oratóriumot, a refektóriumot, a dormitóriumot, a vendégszobát, meg a kapus helyiségét..."
Íme tehát a ciszterci kolostorok szinte hivatalos előírás szerint elrendezett, különféle nélkülözhetetlen helyiségei; semmi fölösleges, semmi látványosság. Minthogy pedig minden egyes kolostor egy másiktól függött, amely őt alapította vagy pártfogásába vette, végül is alig volt közöttük valami különbség. A leánykolostor szerzetesei hűségesen másolták az anyaház elrendezését és formáit, és ahogy a művészetben mindig is lenni szokott, egy megrögzött típus örökös ismételgetése a művészi tökéletességre vezetett, és ugyancsak mint mindig, a legnagyobb újdonságokat hozta létre, anélkül, hogy bárkinek is szándékában állott volna. Ha összevetjük két ciszterci templom belsejét, meglepő, milyen csekély eltérést találunk mind az általános elrendezésben, mind pedig az egyes részletekben: a pillérek keresztmetszete ugyanaz, a párkányok rendje is egyforma. A káptalanterem mindig négyzetes, és a közepén elhelyezett négy pillér kilenc egyenlő, keresztboltozattal födött részre osztja. A refektórium téglalap alakú terem: van benne egy emelvény a fölolvasó részére, a közepén kézmosó medence áll.
A spanyolországi Poblet és Veruela templomának alaprajza alig különbözik egymástól, és ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen mindkettőt francia szerzetesek építették. A veruelai építők a gascogne-i Scala Dei kolostorból jöttek, a pobletiek a languedoci Fontfroide-ból, és mindkét helyen a clairvaux-i anyaház mintáját követték. Pontosan ismerjük a Tarazona közelében fekvő veruelai kolostor alapításának részleteit: tudjuk, hogy Don Pedro Atarés nemesember, miután eltévedt a Moncayo hegyen, Szűz Mária sugallatára elhatározta, hogy kolostort alapít azon a helyen. Nem ilyen világosak a pobleti alapítás körülményei: ennek történetét homály födi egészen 1149-ig, amikor is IV. Ramón Berenguernek, Barcelona grófjának sikerült elérnie, hogy tizenhárom szerzetes költözzék ide Fontfroide-ból azért, hogy a kolostor életét a ciszterci regula szellemében megújítsa.
E két legnagyobbon kívül még számos más ciszterci kolostor is van az Ibériai-félszigeten. Katalóniában Santes Creus (épült 1174 és 1225 között), valamint Vallbona de las Monjas; Navarrában La Oliva; Leónban Moreruela, melyet közvetlenül a clairvaux-i szerzetesek alapítottak; Kasztíliában Las Huelgas.
Angliában tizennyolc ciszterci kolostort alapítottak a francia rendházak és leányházaik, Németországban negyvennél is többet, Ausztriában tizenegyet, hatot pedig Svédországban és Norvégiában. Mindegyikük hozzájárult a burgundi boltozatok félig-meddig már gótikus formáinak elterjedéséhez, a maguk csúcsban végződő homlokíveivel és keresztboltozataival. Ezeknek a ciszterci szerzeteseknek a tudományát sajátították el a templomok világi építőmesterei: ilyenformán a nagyszerű északi katedrálisok megjelenése már korántsem tűnik olyan titokzatosnak. Franciaorszá.gban egy jeles XIII. századi építész, Villard de Honnecourt szolgáltat bizonyságot arról a hatásról, amit a ciszterciek a világi építészekre tettek: vázlatkönyvében két ciszterci templom alaprajzát is megtaláljuk.
A ciszterci építészet alkotásai jelentik az átmenetet a román templom félköríves dongaboltozata és a gótikus templom könnyű boltozata között, amelyet támasztórendszer tart meg, szinte a levegőben. A ciszterciek spanyol földön is hozzájárultak az átmeneti stílusú székesegyházak kialakításához, amilyen a sigüenzai, a tarragonai meg a léridai is. A tarragonai székesegyház XIII. század eleji kerengős udvara csaknem azonos a fontfroide-i kolostoréval, amely hozzávetőlegesen ugyanakkor épült. Minden ciszterci kerengőre jellemző a teherviselő ívek sora, az alattuk megbúvó félkörívek csoportjával. Különbözik viszont ritmusuk, amit az egyes csúcsívek alá foglalt télkörívek száma határoz meg: kettő-kettő van belőlük Pobletban, valamint a provence-i Le Thoronet-ben, három-három a tarragonai székesegyházban és Vallbonában, négy-négy a languedoci Fontfroide-ban.
A clunyi bencések, illetve a ciszterciek művészi irányvonalának elterjedéséhez olyan tényezők is hozzájárultak, amelyek kissé távol estek e mozgalmak eredeti célkitűzéseitől. A meglazult kolostori fegyelem helyreállítása önmagában még nem eredményezte volna azt az építési lázat, mely a két reform után bekövetkezett. Cluny az egységes liturgia zászlóvivőjévé vált, és tekintélyével elérte, hogy a helyi rítusokat mind több és több helyen a római misekönyv váltotta föl. A célból pedig, hogy a keresztény népeket egységes szellemben olvassza össze, búcsújárásokra mozgósította őket, mígnem Európa legtávolabbi szögletéből is zarándokok indultak Rómába, illetve Santiagóba. Vándorútjuk során e jámbor utazók a Cluny fönnhatósága alatt álló kolostorokban kaptak szállást, és itt alkalmuk volt megcsodálni a clunyi stílus minden nagyszerűségét. Ez egyik magyarázata e stílus nemzetközi elterjedésének. Cluny szerzetesbirodalma Európa-szerte elszórt rendházaival kulturális missziót teljesített tehát, s egyben politikai erőt is képviselt. A pápaság Cluny támogatása révén szerezte vissza régi tekintélyét. Ami a látszatot illeti, a ciszterci reform sem volt több afféle kolostori forradalomnál, valójában mégis túllépte a saját korlátait, amikor a keresztes hadjáratokat életre hívta. Szent Bernát személyesen hirdette meg 1146-ban a második keresztes hadjáratot III. Jenő pápa megbízásából (aki maga is a ciszterci rend soraiból emelkedett alig egy évvel korábban a pápai trónra). A Szentföld meghódítása kezdetben szigorúan vallási ügy volt, utóbb azonban a politikai életben is óhatatlanul éreztette hatását; egyébként a keresztesek várainak a fölépítésében a ciszterci építészet számos eljárásmódját alkalmazták.
Mármost, hogy a szerzetesek jobban bekapcsolódhassanak a zarándoklatok meg a keresztes háborúk világi mozgalmaiba, mind a Cluny fönnhatósága alatt álló bencések, mind a ciszterciek kénytelenek voltak enyhíteni szigorú szabályzatukon. A ciszterci kolostorok ekkor már megengedtek maguknak valamelyes díszítményt, de ez csupán mértani idomok szövedékéből és stilizált levelekből állott. A ciszterciek sohasem jutottak el odáig, hogy megtűrjék a clunyi stílus szabadon szárnyaló díszítő kedvét; igaz, hogy nem szorítkoztak arra a puszta kőcsontvázra sem, amelynek egyetlen föladata a tetőszerkezet alátámasztása lett volna, és ami, úgy tetszik, Szent Bernát művészi eszménye volt. Hasonlóképpen alakult a festészet sorsa is. A ciszterci kolostorok falára és mennyezetére sohasem kerültek freskók, ám a könyvdíszítésben valóságos csodákat műveltek a rend miniátorai.

Franciaország gótikus építészete

A gótikus építészet a francia királyok központi tartományának, a Párizst körülvevő Íle-de-France, majd a szomszédos Champagne és Pikardia városaiban született meg a XII. század közepétől meginduló nagy székesegyházak építésével.
A burgundiai és a normandiai késői román építészet elemeit, a csúcsívet, a bordás kereszt- és hatsüveges boltozatot és a kéttornyos nyugati homlokzatot átvéve fejlesztik ki a kor törekvéseit megvalósító új, vázas felépítésű templomtípust.

• A stílus jellegzetességei először a Párizs melletti Saint-Denis apátság karoling kori templomának, a francia királyok temetkezési helyének átépítésénél figyelhetők meg. 1237-ben kéttornyos, három kapuzatos, rózsaablakos főhomlokzat építését kezdik, majd 1240-44-ben új szentély épül.
  Ezt kettős körüljáró övezi. Oldalirányban egybe nyitott kápolnák összefüggő koszorúja alkotja a külső körüljárót, a belsőtől csak karcsú oszlopokkal elválasztva. Egységes, tömör körítőfal helyett támpilléres faltestek veszik körül, közeikben a kiugró kápolna-apszisokkal, amelyek íves határoló felületét csaknem teljesen megnyitják a színes üvegezésű ablakok. A belső körüljáróban a trapéz alakú térszakaszokat csúcsíves, bordás keresztboltozatok, a külsőben a félkörrel bővülő trapézmezőket hasonló, de ötsüveges boltozatok fedik.
  Ezzel megvalósult az első vázas felépítésű gótikus téregyüttes. A gyors egymásutánban következő székesegyház-építkezéseken forrnak ki a francia katedrális-gótika jellegzetességei: a három- vagy öthajós hossz- és keresztházból és kápolnakoszorús körüljárójú szentélyből összetett alaprajz; a bazilikális, vázas, támpilléres-támíves felépítés, csúcsíves, bordás keresztboltozatos lefedéssel; a főhajó oldalfalainak három- vagy négyszintes, trifórium-folyosós, erősen áttört kialakítása és a kéttornyos főhomlokzat szerves kompozíciója és elemei: a hármas kapuzat, a rózsaablak és a királygaléria. Ez a székesegyház típus a XIII. században egész Franciaországban, majd a szomszéd országokban is elterjed. Fejlődésének legjelentősebb képviselői a párizsi Notre-Dame, a chartresi, reimsi és amiensi, továbbá az ezektől eltérő felépítésű bourgesi székesegyház. A vázas felépítés kiemelkedő remeke a párizsi Sainte Chapelle királyi kápolna. A gótika dél-franciaországi változatának jellemző példája Albi-i székesegyháza, a koldulórendi építészeté a toulousei domonkos-templom. A világi építészet emlékei városerődítések, várak és paloták.
  
  
• Párizs: Notre-Dame székesegyház. Építése a város központját alkotó Cité szigeten 1163-ban a szentéllyel kezdődött, és a hosszházzal, végül a főhomlokzattal 1250-ig folytatódott. Öthajós hosszháza az egyhajós, alig kiugró keresztház közbeiktatásával azonos keresztmetszetű, félkörben záródó, kettős körüljárós szentéllyel folytatódik. A belső oldalhajók fölött karzat húzódik. A szélső oldalhajókhoz és a körüljáróhoz a támpillérek között utóbb kápolnasor épült.
  A főhajó oldalfalai háromszintesek. A magas, csúcsíves árkádokat kör keresztmetszetű pillérek hordják. A pillérfők abakuszáról a boltvállakig felnyúló karcsú, hármas oszlopkötegek tagolják függőlegesen az oldalfalakat. Közöttük az árkádok fölött - trifórium helyett - a karzat vakárkádokba foglalt hármas nyílásai törik át a falat. Legfelül - az eredeti alsó kör- és a felső csúcsíves ablakok helyén - nagy csúcsíves ablakok adják a bazilikális bevilágítást.
  A főhajót és a keresztház szárait hatsüveges, a négyezetet, az oldalhajókat és a karzatokat keresztboltozatok fedik, a körüljárók ívét háromszögű boltsüvegek.
  A nyugati főhomlokzat közel négyzetes felületét támpillérek három szakaszra osztják, de jellegét a vízszintes tagolás adja. A három, gazdag szobordíszű, tölcséres bélletű, csúcsíves kapu fölött a királygaléria szobrokkal kitöltött fülkesora húzódik, felül finomművű, áttört mellvéddel lezárva. Fölötte a főhajó szélességében nagy, sugaras mérművű rózsaablak nyílik, kétoldalt nagy vakárkádban két-két csúcsíves ablak. A homlokzatot karcsú oszlopokon nyugvó, fonódó csúcsívsorral galéria zárja le. Emögül emelkedik ki a két torony sisak nélkül befejezetlenül, egyenesen záródó felső szintje, karcsú, csúcsíves ablakpárokkal áttörve.
  Az oldalhomlokzatokat, amelyeket a keresztház oromzatos véghomlokzatai szakítanak meg, a támpillérek és az egymásfölötti támívpárok tagolják. A felső támívek merészen ívelnek át osztatlanul a két oldalhajó fölött. A keresztház későbbi homlokzatain az oromzatos kapuzat fölött csúcsíves ablakok sora húzódik. Efölött pompás, sugaras mérművű, színes üvegezésű rózsaablak tölti ki a négyzetes falmezőt.
  A Notre-Dame székesegyház kiforrott szerkezeti rendszerével, jól áttekinthető, világos belső terével, nyugodt, kiegyensúlyozott homlokzataival és gazdag szobordíszével a korai gótika egyik legszebb emléke.
  
  
• Chartres: Székesegyház. Az 1194-ben leégett román stílusú székesegyház sértetlenül maradt kriptája fölött, a XII. századi nyugati homlokzat és tornyok befoglalásával 1220-ig épült. Bazilikális, háromhajós hosszházához - a templom 130 m-es hosszát felezve - erősen kinyúló, hasonló keresztmetszetű keresztház és a hosszházzal közel azonos hosszúságú, kettős körüljárós, sokszögzáródású szentély kapcsolódik váltakozó méretű kápolnák koszorújával.
  A főhajót az oldalhajók négyzetes keresztboltozataival azonos szélességű, keskeny téglalap alaprajzú keresztboltozatok fedik.
  A chartresi székesegyház kiforrott tér- és tömegalakításával mintaképe lett a későbbi székesegyházaknak. Művészi értékét, szépségét gazdag szobordísze és üvegfestményei fokozzák.
  
  
• Reims: Székesegyház. A francia királyok hatalmas (140 m hosszú, 30 m széles, 38 m belmagasságú) koronázó temploma 1211-től a XIV. század közepéig épült. Nyugati tornyait 1427-ben fejezték be.
  Chartres alaprajzát és felépítését fejleszti tovább. Hosszháza két boltszakasszal hosszabb. A kisebb kiülésű keresztház szinte egy térré olvad az alig keskenyebb, öthajós, de csak két boltszakaszos kórussal. Az ötszögű szentélyapszist egyszeres körüljáró és öt tágas, egymáshoz kapcsolódó sokszögű kápolna koszorúja övezi.
  A chartresinél keskenyebb és így karcsúbb főhajók oldalfalai háromszintesek, de áttörtebbek, egyben egységesebbek.
  A magasabb, karcsúbb árkádokat egyforma, négy oszloppal tagolt körpillérek hordják. Egységes formálású pillér- és oszlopfőiket levéldísz borítja el. Az ezekről felfutó oszlopkötegek között a felületet négyes trifórium-nyílások törik át. Fölöttük már egységbe foglalt, hatalmas ablakok világítják be a teret. A két csúcsíves és a felső, hat karéjjal tagolt környílást csak vékony osztók választják el. Hasonló osztásúak az oldalhajók kisebb ablakai is.
  A rendkívül gazdag, hangsúlyosan függőleges tagolású főhomlokzat előugró földszintjét a szélső támpillérek között a három kapu alkotja. Erősen tagolt, tölcséres bélleteik egymásba kapcsolódnak. Rézsűiken az antikos hatású szobrok a XIII. századi francia szobrászat legjelentősebb alkotásai. A középső kapu ívmezője rózsaablakkal, a szélsőké négykaréjos ablakokkal áttört. A támpilléreket és a kapukat szélességüknek megfelelően a közép felé növekvő oromzatok koronázzák. Feljebb a homlokzatot szoborfülkés, meredek sisakú fiatornyos támpillérek osztják három szakaszra. A középsőben a főhajó boltozatának homlokívét követő csúcsíves keretben hatalmas, sugaras mérművű rózsaablak nyílik, az oldalhajók fölötti toronyszinteken pedig két-két kapcsolt kétosztatú ablak. A homlokzatot királygaléria zárja le keskeny, magas csúcsíves-oromzatos fülkék sorával. Emögül emelkedik ki a két torony felső szintje, nyolcszögű saroktornyocskák között fülkékkel és ablakokkal tagolva, felül a félbemaradt sisakok indításával.
  Az oldalhajók erőteljes ritmikus tagolását a messze kiugró támpillérek adják magasra nyúló fiatornyokkal, amelyekre a támívpárok támaszkodnak.
  A reimsi székesegyház mind belső terével, mind külsejével a francia gótika legharmonikusabb alkotása.
  
  
• Amiens: Székesegyház. 1220 és 1269 között épült, de csak a XV. században fejezték be teljesen. Chartres és Reims rendszerét fejleszti tovább még nagyobb méretekben, karcsúbb arányokkal és szerkezetekkel (hossza 145 m, szélessége 42,5 m). Háromhajós, utóbb oldalkápolnákkal bővített hosszháza rövidebb, öthajós kórusa viszont hosszabb a reimsinél. Hétoldalú szentélyzáródásának egyszeres körüljárójából hat sokszögű sugárkápolna, középen pedig két boltszakaszos, sokszög záródású kápolna nyúlik ki.
  A francia katedrális-gótika fejlődése az amiensi székesegyház végsőkig kiérlelt belső téralakításában, szerkezeti és formai megoldásában éri el csúcspontját. Hatása többek között a kölni székesegyházon jelentkezik. Az Amiensben uralkodó törekvés, hogy a határoló szerkezeteket a lehető legkarcsúbbá csökkentett támaszok között hatalmas üvegfelületekké oldják fel, a párizsi Sainte-Chapelle építésénél teljesedik ki.
  
  

  Az amiens-i székesegyház a tökéletes csipkemintázatú homlokzat XIV. századi tornyai szemlátomást keskenyebbek, mint a kapuzatot és a rózsaablakot magába ölelő középrész, így még inkább kizárják a vízszintes tömeghatást.

  A templom belső terét átjárja a nagy ablakokon át beözönlő fény.

  
  
  
• Párizs: Sainte-Chapelle. IX. Lajos rendelkezésére 1243 és 1248 között épült - becses ereklyék elhelyezésére - a Cité szigeten, a Notre-Dame közelében, az egykori királyi palota részeként. A románkori palotakápolnák mintájára kétszintes elrendezésű. Az elnyújtott, hét sokszögoldallal záródó épület nyugati végén mindkét szinten előcsarnok helyezkedik el, amelyet folyosó kötött össze a palotával. Az udvartartás számára rendelt földszinti, kis belmagasságú kápolnát két karcsú oszlopsor osztja azonos magasságú, keresztboltozatos, széles fő-, és igen keskeny oldalhajókra. A király és környezete számára épült felső szint tere osztatlan és 20 m belmagasságú. A négy keresztboltozatot és a szentély sugaras boltozatát a kifelé támpillérekben folytatódó oszlopkötegek hordják. Közeiket a csúcsíves árkádokkal kísért mellvédfal fölött a boltozatok homlokívéig 5x17 m-es, négyosztatú ablakok töltik ki. Bibliai jeleneteket ábrázoló színes üvegezésük szűrt fénnyel árasztja el a végletekig elvékonyított támaszok fölött szinte lebegő boltozatokkal fedett teret. A kápolna bejárati végén az előcsarnok fölött nagyméretű rózsaablak nyílik.
  A kápolna külsejét a nagy kiülésű, fiálékkal koronázott támpillérek tagolják. Közöttük az alsó kápolna kis ablakaival alig megbontott tömör falazat nyúlik fel a felső hatalmas ablakok könyöklőjéig. Efölött csak az üvegfelületek mutatkoznak.
  
  

  Fouquet miniatúrája a párizsi Bibliothéque Nationale 247. számú francia kéziratának 163. lapján (XV. század): a mester itt naiv realizmussal mutatja be, hogyan épültek annak idején a gótikus templomok. A király a palota erkélyén éppen azt magyarázza udvari építészének, milyennek képzeli a bourges-i székesegyház valamelyik részletét. Ez a nagy templom öt egyforma nagyságú, kereszthajó nélküli hajójával egyedülálló egész Franciaországban.

  
  
  
• Bourges: Székesegyház. 1172 és 1324 között épült. Alaprajza a párizsi Notre-Dame-éhoz hasonló. Öthajós hosszházához azonban keresztház közbeiktatása nélkül csatlakozik a félkör záródású, kettős körüljárós szentély öt igen kis sugárkápolnával. Felépítése az ismertetett székesegyházakétól eltérően lépcsős: a belső oldalhajók az alacsony szélsők fölé emelkednek. Főhajóját hatsüveges, oldalhajóit keresztboltozatok fedik. A főhajó oldalfalai háromszintesek.
  
  
  

Dél-Franciaországban a nagy katedrálisok mintájára épülő székesegyházak mellett a helyi hagyományok és adottságok azoktól erősen eltérő templomok típusát hozták létre. Téglafalazatú, zárt tömegű, kevéssé áttört homlokzatú, gyakran egyhajós épületek, amelyek a katedrális-gótikának csak elemeit, így a csúcsívet és a bordás keresztboltozatot veszik át. Hasonló sajátosságokat mutatnak az itt alapított domonkos-rend és hatására a ferencesek fokozott egyszerűségre törekvő, egyben prédikációk tartására és ezekhez nagy tömegek befogadására alkalmas, egységes terű templomai. Jellegzetes példájuk Toulouse-ban a domonkos-rendi ún. Jakobita-templom, az előbbieknek Albi székesegyháza.

• Toulouse: Domonkos templom. 1260 és 1340 között épült az említett rendi igényeknek megfelelően. Hosszházát - a tér egységét alig megbontva - a középtengelyben hat karcsú, 22 m magas oszlop sora osztja két hajóra, amelyeket négyzetes keresztboltozatok fednek, és a kiugró támpillérek közeiben alacsony, keskeny kápolnák szegélyeznek. Széles csúcsíves nyílásuk fölött magas, mérműves ablakok világítják meg a hajókat. A sokszögzáródású tágas szentélyt a középpontjában álló oszloppal alátámasztott és erről szétsugárzó bordákkal csillagszerűen osztott boltozat fedi. A záróoldalakon sugarasan öt sokszögzáródású kápolna ugrik ki. Az egységes épülettömeg monumentális hatását a téglafalazatú homlokzatok egyszerű, dísztelen alakítása fokozza. A szentély északi oldalán nyolcszögű, magas harangtorony emelkedik, felül fokozatosan csökkenő magasságú, kettős nyílásokkal áttört emeletekkel.
  
  
• Albi: Székesegyház. Az albigens eretnekség korábbi központjában 1282 és 1382 között épült, de teljesen csak a XV. század végén fejezték be. Zárt tömegű, erődszerű, téglafalazatú, hatalmas épület. Hosszú egyhajós belső terét sokszögű szentély zárja le, és keskeny keresztboltozatok sora fedi. Kétoldalt a befelé nyúló támpillérek közeiben alacsony, négyszögű, a szentély körül sokszögű, dongaboltozatos kápolnák övezik. Fölöttük a hajóval azonos magasságban keresztboltozatokkal fedett szakaszokból álló karzat húzódik. A külső falában nyíló keskeny, csúcsíves ablakok világítják meg a hajót is.
  A templom külsejének erődjellegét az adja, hogy a körítőfalak felül a tetőt eltakaró, keskeny lőrésekkel áttört pártafalban folytatódnak. Ennek tetején védőfolyosó húzódik, fonódó ívsorral alátámasztott mellvéddel. Az erődszerű hatást fokozza, hogy a befelé nyúló támpillérek a homlokzaton félkörös tornyocskák alakjában jelennek meg, amelyek a mellvéd tetejéig felnyúlnak. A kerek támpillérek közötti keskeny falfelületeket a magas, rézsűs lábazat fölött a kápolnák egyszerű, szűk nyílásai és a karzat karcsú, kétosztatú, csúcsíves ablakai alig bontják meg. A déli oldalhomlokzat közepénél a bejárat előtt gazdag későgótikus mérműdíszes, nyitott előcsarnok épült. Ehhez a kerek bástyával védett külső kaputól a homlokzat mellett lépcső vezet. A kerek támpillérekkel közrefogott nyugati homlokzat előtt erőteljes, négyzetes torony emelkedik, sarkain szintén kerek tornyocskákkal, felül a XV. század végén ráépített nyolcszögű szintekkel.

Franciaországban a gótikus építészetnek számos jelentős világi emléke is fennmaradt, így városerődítések, várak és várkastélyok, uralkodói és főúri paloták, továbbá városi lakóházak és középületek. A városerődítések közül kiemelkednek Aigues-Mortes, IX. Lajos földközi-tengeri kikötővárosának és az ugyancsak dél-franciaországi Carcassonne város bástyatornyos védőfalai a XIII. és XIV. századból.

A Loire-menti Blois várkastélya a XIII. és XV. századból származó gótikus épületrészeket őrzött meg. XII. Lajos-szárnya, udvari oldalán földszinti árkádokkal, 1498 és 1503 között épült.

Az egyik legjelentősebb gótikus várkastélyról, a francia királyok egykori lakóhelyéről, a középkori Louvre-ról Pol de Limbourgnak ez a miniatúrája maradt fönn csupán - a XV. század elejéről. A "Trés Riches Heures du Duc de Berry " című kódex őrizte meg számunkra ezt a képet (Chantilly, Musée Condé).

Méreteiben és művészi kiképzésében egyaránt kiemelkedő jelentőségű a pápák avignoni palotája. Két udvart körülvevő régi és újabb része 1335 és 1352 között épült. Több hatalmas négyszögű toronnyal közrefogott külső falait nagy félkörzáródású fülkék tagolják, és gyámköveken kiülő, pártázatos védőfolyosók koronázzák. Legnagyobb szabású helyiségei a kéthajós, középső kötegpillérsoron nyugvó keresztboltozatokkal lefedett audienciás terem és fölötte az osztatlan terű, 52 m hosszú és 15 m széles, keresztboltozatos kápolna.

Anglia gótikus építészete

Angliában a gótika a XII. század második felében jelenik meg, és a XVI. század közepéig tart. Hosszú korszaka átmeneti, korai angol ( 1180-1250), érett vagy díszített (decorated style, 1250-1360) és késői vagy függélyes (perpendicular style, 1360-1550) stílus-szakaszokra oszlik. Ez utóbbinak 1480 utáni változata a Tudor-stílus.

A gótikus stílust Franciaországból veszik át. A leégett canterburyi székesegyház szentélyét 1177-ben francia mester irányításával kezdik újjáépíteni. A XIII. század folyamán kialakulnak az alaprajzi elrendezés és a felépítés jellegzetes angol vonásai korábbi helyi sajátosságok továbbfejlesztésével.
A székesegyházak erősen nyújtott, bazilikális hosszházzal épülnek, keleti végükön egy vagy két keresztházzal. Ehhez csatlakozik a hosszházzal többnyire azonos hosszúságú és keresztmetszetű, egyenes záródású szentély. Végéhez keskenyebb, egyenes- vagy sokszögzáródású ún. Miasszonyunk vagy Mária-kápolna kapcsolódik. Az eltérő szerepű térrészek - részben alacsony rekesztőfalakkal is elválasztva - erősen elkülönülnek. A főhajó térarányai alacsonyabbak, a fő- és oldalhajók magasságkülönbsége kisebb, mint a franciáknál. Ezért a támpillér-támív rendszer is kevésbé hangsúlyos és gazdag. A magasba törő francia felépítés helyett itt az egymáshoz kapcsolódó terek és tömegek jellegét a vízszintes terjeszkedés adja. A kevésbé erőteljes függőleges tagolással és a sokszorosan ismétlődő motívumok soraival alakított belső és külső felületek is döntően vízszintes hatást keltenek.
A belső tereket kezdetben keresztboltozatokkal fedik, de hamarosan további bordákkal osztják a boltozatokat. Így a hosszanti záradékvonalon húzódó tengelybordával és a boltvállakból sugarasan szétágazó, a tengelybordához csatlakozó ágbordákkal. Ezzel az egyes boltmezők éles elkülönülése elmosódik, majd csillag- vagy hálós motívumok borítják el az egybeolvadó boltfelületeket. Végül a sugaras bordák további szaporításával kialakulnak a jellegzetesen angol legyező- és tölcsérboltozatok.
A külső és belső felületek aprólékos díszítésűek, a szerkezeti rendszert és felépítést érzékeltető tagozatok belevesznek a díszítőelemek sokaságába. A nyugati homlokzatok többnyire széles, vízszintesen lezárt kulisszafalak. Ezeket vakárkádok és szobros galériák vízszintes sávjai tagolják, és kétoldalt kevésbé erőteljes tornyok fogják közre. A hosszan elnyújtott, sokszorosan összetett tömegek hangsúlyos függőleges eleme a középen kimagasló, hatalmas négyezeti torony.
Angol sajátosság, hogy a székesegyházak a kapcsolódó, kolostorjellegű, kerengőudvaros püspöki-káptalani épületekkel nem a városok központjában, házak sűrűjében, hanem a városok szélén, tágas, füves területen állnak.
Az együttesek jellegzetes része a szentélyhez vagy a kerengőhöz kapcsolt, centrális alaprajzú káptalanterem.
A korai angol stílus jellegzetes alkotása a Salisbury-i székesegyház, a díszített stílusé a lichfieldi katedrális. A függélyes stílust Canterbury székesegyházának újraépített hosszháza, a Tudor-stílust a Cambridge-i Kings College kápolnája és a londoni Westminster apátsági templom VII. Henrik-kápolnája képviseli.

• Salisbury: Székesegyház. A korai angol stílus jellemző és - rövid építési idejének köszönhetően -egységes alkotása. 1220 és 1260 között épült, négyezeti tornya pedig a XIV. század derekán. Erősen nyújtott hosszháza háromhajós. Ehhez a templom teljes hosszának felezőjénél erősen kinyúló, két boltszakasszal keletre pedig keskenyebb, kéthajós keresztház kapcsolódik. Ezt a hosszházzal azonos keresztmetszetű, egyeneszáródású szentély követi. Középtengelyében egyenesen lezárt Mária-kápolna nyúlik ki, rendkívül karcsú pillérekkel három hajóra osztva. A templom viszonylag széles és alacsony főhajójának oldalfalai a korai angol stílus jellegzetességeit mutatják.
  
  
• Lichfield: Székesegyház. A régi templomot a korai angol stílusú kórus árkádjait megőrizve 1250-től a XIV. század derekáig szakaszosan építették újjá díszített stílusban. Hosszháza háromhajós. Keresztháza egyhajós, keleti oldalán kápolnákkal. Háromhajós kórusa a hosszházzal egyenlő hosszú. Egyenes szentélyzáródásából középen sokszögben záródó Mária-kápolna nyúlik ki.

A díszített stílus késői, ívesvonalúnak nevezett változatát képviseli a korai angol wellsi székesegyház négyezete. Pillérei közé - az utólag épült négyezeti torony miatt - kimerevítésül andráskeresztként csúcsukkal egymásra állított csúcsívpárokat építettek be. A lendületes motívum uralkodik a térben.
A függélyes stílus először a gloucesteri székesegyház norman-román stílusú szentélyének 1329 és 1337 között végzett átalakításánál jelentkezik. A régi oldalfalakat karcsú függőleges és vízszintes tagozatokból álló kőráccsal függönyözték el. A keleti zárófalban hatalmas (11,5x22 m), csúcsíves ablakot alakítottak ki, amit függőleges osztósudarak és vízszintes osztók téglalap alakú, mérműves mezőkre tagolnak.

• Canterbury: Székesegyház. Függélyes stílusban épült 1377 és 1391 között Anglia ősi főszékesegyházának új hosszháza és keresztháza a lebontott XI. századi norman-román hajó helyén.
  A XI. századi székesegyház szentélye 1174 és 1184 között épült újra, miután a tűzvésztől megrongált román stílusút lebontották. Az új szentélyt az ile-de-France-i Sens székesegyházának mintájára az ottani építkezésről hívott sensi Vilmos mester építette, majd súlyos balesete után az angol Vilmos fejezte be.
  Hosszú, háromhajós, keresztházas kórus. Keleti végét, amely a meghagyott régi tornyok között összeszűkül, íves, körüljárós, a kripta fölött erősen megemelt szentélyfej zárja le. Ehhez kapcsolódik a Coronának nevezett körkápolna.
  A függélyes stílusú új háromhajós hosszház főhajója csak kevéssel emelkedik a magas oldalhajók fölé. Oldalainak függőleges tagolása rendkívül erőteljes, mert az árkádpillérek tagozatai töretlenül folytatódnak a boltozati homlokívek záradékáig, és közöttük két-két gyámoszlop fut fel a boltvállakig. A vertikális lendületet fokozza az árkádok szokatlan nagy magassága. Fölöttük a trifórium nyílásai sorakoznak, legfelül pedig viszonylag alacsony és így kevesebb fényt adó ablakok. A főhajó bevilágítását ezért az oldalhajók nagy ablakaiból a magas árkádokon át beeső fény növeli.
  A hosszház hajóit és a keleti végükhöz csatlakozó egyhajós keresztház szárait csillagboltozatok, a négyezetet tölcsérboltozatok fedik.
  A nyugati főhomlokzatot nagykiülésű támpilléreikkel hangsúlyosan függőleges tagolású, erőteljes tornyok fogják közre. Ezek sisak nélkül, négy saroktornyocskával díszítve záródnak. A tornyok között ugrik ki a kapuzat. Fölötte nyílik a főhajó hatalmas, függőleges osztású, nyomott csúcsívű ablaka. A nyugati tornyokhoz hasonló, magas négyezeti torony a XV. század közepén épült.
  
  

  Két kép a canterburyi székesegyházról, melyet az első, igazán gótikus angol épületnek tartanak. A külsőt a két torony és a támívek sora robusztussá teszi, de a függőleges irány hangsúlyának megőrzésével.

  
  
  

Az angol gótikát lezáró Tudor-stílus alkotásai közül két nagyméretű kápolna, a cambridgei királyi kollégium és a londoni Westminster apátság templomának VII. Henrik kápolnája emelkedik ki.

• Cambridge: Kings College kápolnája. Az egyetemi város királyi kollégiumának kápolnája 1446 és 1515 között épült. Hosszú, egyhajós terét (90 m hosszú, 12,5 m széles) az erősen kiugró támpillérek közeiben tíz-tíz alacsony kápolna fogja közre.
  
  
• London: Westminster apátsági templom VII. Henrik kápolnája. 1503 és 1519 között épült az 1245-ben megkezdett, francia példaképeket követő, három-hajós, keresztházas templom körüljárós, kápolna-koszorús szentélyzáródásához, előtér közbeiktatásával. A nagyméretű, háromhajós épület ötoldalú, öt kápolnával körülvett szentéllyel zárul.
  A főhajó oldalain a pillérek közötti alacsony, Tudor-íves árkádok fölött nagy csúcsíves ablakok nyílnak. A teret a pillérekről szabadon kiívelő hevederívek között sugaras bordázatú, vakmérművekkel díszített, lecsüngő tölcsérboltozatok fedik, aljukon cseppkőszerű zárókővel. A fő- és oldalhajók homlokzatait nyolcszögű tornyocskákként formált támpillérek és az oldalhajók fölött átívelő, áttört támívek tagolják.
  
  

  A londoni Westminster-apátság külső képe. E templom építését a XIII. század közepe táján kezdték meg, de csak a XVI. század első negyedében fejezték be: ekkor épült a híres VII. Henrik-kápolna, melyben a nevezett király nyugszik. Ez a körüljárós apszissal is rendelkező egyhajós nagyterem az angol gótika utolsó időszakára jellemző, amikor a függőleges stílus helyébe a Tudor-stílus lépett. A falak itt már szinte eltűntek, helyüket a nagy üvegablakok foglalták el, légiesen finom kővázukkal.

Az angol gótika világi építészetének legjelentősebb emlékei várak és az ezeket felváltó kastélyok és paloták. Legigényesebb kiképzésű részük a többnyire önálló épületet alkotó, jelentős belmagasságú nagyterem, a hall. A termeket lefedő, kötőgerendák nélküli, ívelt gerendákból szerkesztett, csúcsíves főállásokkal készült nyitott fedélszékek a kor ácsmesterségének remekei. Kiemelkedő példáik a londoni Westminster Hall a XIV. század végéről, a kor legnagyobb világi rendeltetésű, egységes belső tere és Hampton Court palotaegyüttesének hallja az 1530-as évekből.

Gótikus művészet Angliában és a latin Keleten

Miután Hódító Vilmos, Normandia hercege elfoglalta Angliát, a rá következő két évszázad során fejlődött ki itt az a fajta építészet, amit a XIX. század óta anglo-normannak szoktunk nevezni és ami már magában rejtette a gótika némely vonását, főként a boltozati rendszerekben. A gótikus stílus - vagy legalábbis néhány főbb sajátossága - könnyűszerrel terjedt el Angliában, mégpedig ennek a korábbi stílusnak a jóvoltából. De a ciszterciek is hozzájárultak e folyamathoz, hiszen Nagy-Britanniában alapított kolostoraikban már rendszeresen alkalmazták a csúcsívet.
Bár sok ilyen angliai szerzetesház hever ma romokban a XVI. századi vallási villongások következtében, mégis jól tanulmányozható rajtuk, milyen elterjedt volt építésük idején a ciszterci építészetre jellemző keresztboltozat, sőt a gótikus stílus egyik legfontosabb eleme, a bordás keresztboltozat is.
A ciszterci szerzetesek, valamint az ő alkalmazásukban álló építészek mellett hamarosan fölbukkannak Angliában olyan világi mesterek is, akik szintén tökéletesen jártasak a gótika formavilágában. Biztos tudomásunk van egy ilyen építész közreműködéséről az új canterburyi érseki székesegyház megalkotásában, amelynek munkálatait 1174-ben vagy 1175-ben kezdték meg, miután az éppen csak elkészült régi katedrális nagy része az 1174. szeptember 15-i tűzvész martaléka lett. Szerencsére bőséges adat áll rendelkezésünkre, és ezek nemcsak hitelt érdemlők, hanem igen aprólékosak is, úgy hogy lépésről lépésre nyomon tudjuk követni a nagyszabású újjáépítést, mely egyúttal számottevő bővítést is jelentett az eredeti tervhez képest. Több ez az írás, mint egyszerű krónika, sokkal inkább e hatalmas vállalkozásnak valamiféle naplója, Gervasius szerzetes testvér tollából. Őtőle tudjuk azt is, hogy amikor az apátnak és a szerzeteseknek nem sikerült dűlőre jutniuk afelől, vajon meghagyják-e a tűzpusztította falakat, vagy pedig lebontsák őket, Guillaume de Sens francia építészt hívták megbeszélésre (aki korábban részt vett az azonos nevű francia város székesegyházának fölépítésében), és az ő véleménye is hozzájárult annak az elvnek a leszögezéséhez, hogy mégiscsak a legjobb a sérült épületrészeket lebontani, és teljesen újjáépíteni mindazt, ami leégett.

Már jócskán előrehaladt az új építkezés, és már készen álltak a még meg nem épült részek tervei is (mint például azé a kör alakú kápolnáé, az úgynevezett "Koronáé" a szentély mögött, melyben később Becket Szent Tamás sírja kapott helyet), amikor, 1178-ban, az említett francia mester leesett egy állványról, és súlyosan megsérült. Ezután, minthogy nem tudta tovább irányítani a munkálatokat, visszatért hazájába, helyét pedig egy angol építész foglalta el, akit történetesen szintén Vilmosnak hívtak. Az összetévesztés elkerülése érdekében William the Englishmanként ("William, az angol") szokták emlegetni.
A canterburyi székesegyház alsó részei 1192-re elkészültek, de az egész építkezés csak 1503-ra fejeződött be. A hatalmas templom apszisának van egy alacsony körüljárója, melynek oszloptörzseit egyetlen tömbből faragták, fölötte pedig trifórium fut körbe, egészen a főhajó boltindításáig. A születő angol gótikus építészet történetéhez roppant fontos adalék, hogy ezek az oszloptörzsek purbecki márványból készültek: a szigetország itteni bányáiból került ki utóbb, az angol gótika egész időszakában a templomok faragott márványelemeinek java része. Nagyon valószínű, hogy a gótikus építészetben ekkor alkalmazták először a mészkőnél nemesebb márványt építőanyag gyanánt, hiszen korábban még ;francia földön is csak egyetlen ízben fordult elő ilyesmi, nevezetesen Valenciennes-ben.
Az egyházi célú épületek sorában közvetlenül a canterburyi székesegyház nyomdokait követi a chichesteri és a lincolni katedrális, tökéletes monumentalitásával, valamint hatalmas, szabályszerű tornyaival. A chichesteri 1186-ben tűzvész következtében megrongálódott, de nyomban helyreállították; a lincolnit 1192-ben kezdték építeni, majd a XIII. század folyamán jelentősen megnagyobbították. Utánuk következett a sorban a rochesteri és a peterborough-i székesegyház és még több más hasonló templomépület.

A lincolni székesegyház az angol püspöki templomoknak abba a csoportjába tartozik, amelyekben a legtöbb az eredetiség. Ezen a templomon már kevéssel a XIII. század közepe előtt sok új megoldást alkalmaztak: a homlokzatát óriási, téglalap alakú, keretezett falsík módjára építették meg, és több, árkádsorral díszített mezőre osztották, amelyek között a legfölül elhelyezkedő jóval magasabb a többinél, és keskeny, nyújtott csúcsívekből áll. E homlokzaton három roppant nagy, fülkeszerű építészeti tagozat uralkodik: a középső igen magas, csúcsívben végződő rész a román stílusú főkaput meg a fölötte nyíló gótikus óriásablakot foglalja magában. Mellette kétfelől már alacsonyabb, félkörívben záródó tagozatok vannak: ezekben kapott helyet a két oldalsó kapu. A téglalap alakú nagy felület a maga megszakítatlan építészeti díszítésével, minden szobor híján is ünnepi hatást kelt. Csavarvonallal koronázott kis tornyok zárják le ezt a homlokzatot, amelynek középső része háromszögű oromzatban végződik, és apró csúcsok ékesítik.
A legtöbb figyelmet az egész épülettömbben mégis a templom oldalán elhelyezkedő káptalanterem belső megformálása érdemli. Sokszögletű és igen magas ez a helyiség, azonkívül van egy előcsarnoka is, amely közvetlenül összekapcsolja a templom belsejével. Ennek a káptalanteremnek a boltozata sugárszerűen ágazik szét a középponti tartóoszlop kötegpillérjéből, a hasonló sugaras szerkezetek hosszú sorának ősmintájaként, mely az angol gótikus templomépítészet egész további útját végigkíséri, számottevően gyarapítva díszes gazdagságát. A lincolni katedrális másik nagy értékét belsejének szobrai jelentik, amint erről a boltozat eredeti zárókövei is bizonyságot tesznek, s a késő gótikus "Angyalok kórusá"-nak szép díszítése, mely árkádjainak angyalfigurái után kapta a nevét. A négyzetes apszis a külső oldalon háromszögű oromzatban és apró csúcsokban záródik, vonalvezetése tágas, világos és elegáns.

Még két további jelentős angol székesegyház előzi meg a XIII. században a nagy westminsteri apátság építését, mégpedig a salisburyi meg a wellsi: mindkettő az immár teljesen kiforrott angol gótikus építészet nagyra becsült emléke. A salisburyi székesegyházat 1220-ban kezdték építeni egy tágas térségen, egy folyó mellett, ahol a környező épületek nem nyomhatták el, s ahol semmiféle korábbi építkezés vagy tervezés nem kötötte meg az alkotók kezét, mint ahogy ez hasonló esetekben többnyire lenni szokott. Építése negyven évig tartott, és elkészülte után többet már nem nyúltak hozzá, kivéve a középső tornyát: ezt ugyanis a XIV század közepe táján magas, elegáns sisakkal toldották meg, amely ennek az igen szabályos építménynek a sajátos arculatát meghatározza. A templomnak két kereszthajója van: az egyik középütt szeli át a főhajót, négyezete fölött a nagy toronnyal, a másik valamivel rövidebb, közvetlenül a kórus és az apszis előtt. A többi angol katedrálishoz hasonlóan a templom keleti végében négyzet alaprajzú kápolna van a Szent Szűz tiszteletére ("Our Lady Chapel"), melynek három hajója a szentély túlsó oldalán a főhajóba torkollik.

A XII. század végén kezdték építeni a somerseti Wells székesegyházát a glastonburyi bencés templom példája nyomán. E katedrális homlokzata a szerencsés tömegelosztás jóvoltából lenyűgöző hatású: a magasban két karcsú, négyzetes torony fogja közre a két sorban összesen 120 szoborral díszített középső részt. A felső sor az apostolok elegáns figuráit ábrázolja. Más szobrok pedig, gótikus fülkékben, függőlegesen egymás fölé rendezve emelkednek ki a tornyok alatt tömören szétterülő homlokzat hátteréből. Ugyanezt az elrendezést vették alapul később az exeteri székesegyház különös homlokzatának építésekor is, amelyet ugyancsak bőséges szobordísz ékesít. A wellsi katedrális belseje a XIV században épült, mégpedig roppant eredeti módon: megnyújtott főhajójához kapcsolódik a Mária tiszteletére szentelt apsziskápolna, a hajó jobb oldalán pedig a szomszédos épületegységben elhelyezett káptalanteremhez nyílik összeköttetés. Ebben a teremben a szögletekből kiinduló bordák egységes hálózatot képeznek azokkal, amelyek a választékos szépségű középponti tartóoszlopból futnak szét sugárirányban szétágazva, gazdagon ékesített boltozatot alkotva ily módon, akárcsak a templomhajó boltozatának szép mértani rajzolatát adó hasonló tagozatok. A hajó közepe fölött erős torony nyúlik a magasba, melyet négy hatalmas, oszlopokkal megtámasztott ív tart: ezek az ívek fölül egy-egy hatalmas, tojás alakú, oldalt pedig két-két kisebb kerek nyílást zárnak körül, és mindez együtt páratlanul dekoratív hatást kelt. A belső szobrászati dísz főleg levélornamentika groteszkül életszerű fejekkel váltakozva. A hajó végében, ahol a már említett apsziskápolna nyílik, a boltozott összekötő rész fölött, amelyen át a Szent Szűz kápolnájába jutunk, egy óriási ablak van, és rajta keresztül természetes világosság árad szét a templom egész belsejében. A wellsi katedrális a "dekoratív gótika" egyik jellemző példája: e stílusra egyébként a továbbiakban még visszatérünk.

A westminsteri apátsági templomnak mint műemléknek a jelentőségét aligha lehet eltúlozni. E templomban koronázták meg Hódító Vilmos óta Anglia valamennyi királyát: bátran állíthatjuk, hogy idővel a brit királyság történetének igazi középpontjává lett. Egységéhez és nagyszerűségéhez hozzájárul még egy sor olyan művészi sajátosság is, ami korábban csak elvétve és töredékesen bukkant föl az angol építészetben. Sőt, éppen a westminsteri templom hatásának köszönhető, hogy az angol gótika ezen említett új vonásai elterjedtek, és - több más templomban is megvalósulva - fönnmaradtak.
Már régóta állott egy preromán stílusú apátsági templom a mainak a helyén, amelynek éppen a felújítására és bővítésére készültek, amikor 1245-ben III. Henrik király magára vállalta az új építkezés gondját, így azután viszonylag rövid idő alatt sikerült is befejezni. Jókora háromhajós templomot építettek, mely szerkezetének és díszítésének minden eredetisége mellett is nyilvánvalóan francia ihletésű, olyannyira, hogy egyes föltételezések szerint első mestere, Henry de Reynes, nemcsak hogy a reimsi katedrálist tekintette mintaképének, hanem éppenséggel ő maga is francia volt.
A hatalmas westminsteri templom oldalán megerősített támpillérek sorakoznak, amelyeket támívek kötnek össze a 31 méter magas főhajóval. Kereszthajója jóval szélesebb, mint a főhajó, kettejük átmetszése mögött pedig a belső szentélyben van Hitvalló Szent Eduárd oltára és síremléke. A körüljárós apszist négy, sugárirányban elrendezett kápolna fogja közre (mindkétfelől kettő-kettő), középütt pedig VII. Henrik nagy sírkápolnája a XVI. század első negyedéből. A kereszthajó déli szárnya a négyzet alakú kerengő egyik oldalát alkotja, másik felől pedig a nyolcszögű káptalanteremhez kapcsolódik.
Az angol gótika új változata jelentkezett valamivel a XIV század első negyede után, melynek újdonsága a vonalvezetés tisztaságában, valamint a hajók boltozatán alkalmazott gerincbordákban nyilvánult meg. Dekoratív gótikának (decorated style) nevezik ezt az irányzatot, éppen : az utóbb említett sajátosság okán. A dekoratív gótika sajátos díszítésmódja tükröződik a hatalmas, fölül pompás keresztboltozatot idéző, mérművekkel ékesített ablakok megmunkálásában is.
A westminsteri mérműves ablakok megjelenése hosszú ideje, a XIII. század közepe óta tartó építészeti próbálkozássorozat eredménye. Angliában az elsők a lincolni (1256) és az exeteri (1280) székesegyházban bukkannak fel, de ezek még az akkori francia példáknak megfelelően nagyon egyszerűek. A Westminsterben már sokkal kidolgozottabb a technika, sokkal összetettebb a vonaljáték.

Konkáv és konvex formák foglalkoztatják azoknak az építészeknek a fantáziáját, akik 1300-tól annyi északangol templom szépítéséhez járultak hozzá. A legsikerültebbek a lincolni és a yorki székesegyházak voltak. Ugyancsak jellemző példája a dekoratív gótikának a tewkesburyi apátsági templom nagyszerű csillagszerkezete, valamint a régi gloucesteri katedrális boltozata; a katedrálist 1330 táján újították föl, amikor III. Eduárd síremlékét helyezték el benne. A gloucesteri székesegyház híres kerengős udvarát 1370 és 1400 között egy újabb stílus elvei szerint ékesítették, amelyben már az ívelt vonalú díszítmények uralkodnak. A gloucesteri katedrális nagy ablaka, de az egész templom díszítése is már a dekoratív motívumok állandósulását, s az úgynevezett függőleges gótika érkezését jelzi: ez a stílusváltozat időrendben abba a korszakba illeszkedik, amikor az európai szárazföld építészetét a legtöbb országban "lángoló" (flamboyant) vagy "virágzó" gótika néven tartották számon. Ez a függőleges gótika azután Angliában később, a XVI. században az úgynevezett Tudor stílusba ment át.
A függőleges gótikát - nevéhez illően - leginkább a függőleges választóvonalak révén sok kis lapra tagolt homlokzat jellemzi. Voltaképpen keskeny téglalapok hálózata ez, amelynek rideg, vertikális párhuzamosságát jótékonyan enyhítik az egész rendszert összetartó, vízszintes osztások. Az ablakokkal ugyanez történik: a felületet tagoló kőkeretek fölnyúlnak egészen a csúcsívet betöltő csipkés mérművekig, függőlegesen földarabolva ily módon az egész nyílást.
Az angol késő gótika jellemző boltozatformája a legyezőboltozat, mely hatásos ellentétet jelent az épület külsejének merev függőlegességével szemben. Összefonódó, ívelt vonalai a bordázott boltozati zárókövekből indulnak ki, a szögletekből vagy az oldalfalak felől, és olykor a falakat díszítő mérművekkel alkotnak szoros egységet. Ehhez a bonyolult boltozatrendszerhez csatlakoznak még a függő zárókövek, melyek révén az egész együttes áttört csipkemintát idéző, választékos hatást kelt.

Ennek a művészi irányzatnak első jellemző példái közül való a gloucesteri székesegyház kerengője, és ugyanezt a stílust képviseli a yorki katedrális kórusának a boltozata, mely 1361 és 1408 között készült, azonkívül a régi westminsteri kastély hatalmas II. Richárd-termének 1397-ből való mennyezete is. E stíluskorszak legválasztékosabb, noha már késői alkotása a cambridge-i King's College kápolnájának a mennyezete, mely a háttérben elhelyezett óriásablakon beáradó fény jóvoltából nagyszerűen áttekinthető. E kápolnát fejezték be 1513-ban. Ami a homlokzatokat illeti, e téren a függőleges gótika a legjobban a westminsteri apátság VII. Henrik-kápolnájában teljesedik ki. Itt valósággal diadalát üli az a vonalas szerkesztésmód, amit korábban már említettünk, beborítva még a magas, hasáb alakú támpilléreket is (a támívekkel együtt), melyek feslő bimbókkal díszített gótikus csuklyában záródnak, és egybeolvadnak a lemezekre tagolt, ugyanolyan szabályszerűen aprólékos gótikus díszbe öltöztetett falszakaszokkal. Hasonlóan jelentős e kápolna belsejének pompás menynyezete, kőbe faragott csipkézetével, a XVI. század első negyedéből. Ugyanez a pazar bőség jellemzi e korszak némelyik fából faragott mennyezetét is, mint amilyen például a Hampton Courti-kastély régi szárnya, amit Wolsey bíboros építtetett VIII. Henrik uralkodása idején.

Jellemző módon képviseli a függőleges stílust néhány, ez idő tájt épült várkastély is, mint Warwick vagy Herstmonceux. A gótika utolsó idejéből sok polgári épület maradt fönn mindmáig Angliában: városházák is, de kiváltképpen a céhek székházai, amelyek még a későbbiekben is bővültek és gazdagodtak. Mindnek megvolt a maga hallja, azaz gyűlésterme, amit általában díszes famennyezet borított, azonkívül kis kápolnájuk is volt, legyezőboltozattal. Ugyancsak gótikus stílusban épült Oxford és Cambridge számos kollégiuma: némelyek meglehetősen nagyok, az összes helyiségükkel egy zárt udvar köré csoportosítva, ahol középütt még egy díszkút is volt. Egyik oldalon a kápolna kapott helyet, benne a kollégium egykori híres magisztereinek arcképcsarnoka. Az udvar mélyén a könyvtár épülete állott, szemközt vele a kollégiumi lakóépületek, valamint a hall, amely egyaránt szolgált étkezőül, illetve előadóteremként. Egyik-másik oxfordi, illetve cambridge-i kollégium jövedelme és vagyona az intézmény fönnállásának négy vagy öt százada során oly mértékben gyarapodott, hogy módjukban állott épületeiket újabb és újabb szárnyakkal bővíteni, melyeket pompás, áttört faragású kőkerítéssel vettek körül, mint afféle világi kolostorokat.
Ilyenfajta kollégiumok nemcsak Oxfordban meg Cambridge-ben vannak: a XIV század vége felé építtette William Wykeham a Winchester College-ot, IV Henrik pedig az Eton College-ot, 1422-ben.

A gótikus angol úri házban a családi, illetve a társas élet középpontja a hall volt. A többi lakóhelyiség az épületben szétosztva kapott helyet, azonkívül a hölgyek kizárólagos használatára szolgált egy kisebb szoba, a hower. Az ilyen különbségtételek, valamint a mellékhelyiségeknek és a személyzet szálláshelyeinek bővülése kényszerűen az udvarház, a manor kibővítéséhez vezettek, mégpedig egymással összefüggő hosszú folyosók révén.
A gótika korának angol festészetéről nem sokat tudunk mondani. A templomokban igen kevés falfestmény került napvilágra: ezekből a töredékekből a miniatúrákkal párhuzamos fejlődésre következtethetünk, e miniatúrák pedig minden francia hatás ellenére is nyilvánvaló eredetiségről tanúskodnak. Táblaképből még kevesebb van, mint freskóból. A híres "Wilton-diptichon", amely II. Richárdot ábrázolja szentek társaságában, amint a Szent Szűz és a kis Jézus előtt hódol, a legnevezetesebb, de napjainkban ezt is francia mesternek tulajdonítják.

Az angol sírszobrászat egy példája, típusában és testtartásában nagyon újszerű; ún. "Fekvő lovag". 1300k., Danbury, Keresztelő Szent János-templom.

A festészetnél sokkal jelentősebb a korabeli angol sírszobrászat, melynek számos emléke maradt ránk. E síremlékek fekvő alakjai a típusok választékos megragadásáról tanúskodnak, sőt akadnak közöttük igazi remekművek is, mint Eduárdnak, a "Fekete Herceg"-nek 1380 táján készült, zománc díszítésű ércalakja a canterburyi apátságban. Azonkívül számos vallási tárgyú alabástrom dombormű vagy szobor maradt fönn a XIV század második feléből és a XV századból, annak köszönhetően, hogy tömegesen szállították őket külföldre. E faragványokat a nottinghami alabastermanek (alabástromszobrászok) készítették leleményes, ügyes és roppant eleven kompozíciós érzékre valló munkával. Hogy milyen széles körben terjedtek el ezek az alkotások Európa-szerte, ezt a sok fönnmaradt példány is bizonyítja. A korabeli elefántcsont faragványok viszont francia mintákat utánoznak.
A gótikus hímzés terén Anglia nagy tekintélyre tett szert: híresek az opus anglicum (angol munka) néven ismert kézimunkák - ahogy a korabeli Európa latin nyelvű leltáraiban jelölték őket-, amelyek számos értékes pluviálét és más fényűző ruhadarabot díszítenek, és néhány jelentősebb múzeumban ma is megtalálhatók.
Az angol színes üvegfestészet a francia példa nyomán fejlődött, de az erős színek helyett a sápadt tónusokat, a vonalas rajzot kedvelték. Legjelesebb alkotások a wellsi székesegyház szentélyablakai (1330) és a gloucesteriek.
A keresztes lovagok első közel-keleti építkezéseit szemügyre véve azt látjuk, hogy ezek még román stílusban készültek. Később, amikor Európából ide is eljutottak az immár kiforrott gótika újdonságai, a Jeruzsálemi Királyság éppen válságos időket élt át: kívülről az egyre jobban nekibátorodó szaracénok fenyegették, belülről pedig az egymással viszálykodó főurak testvérharcai emésztették az erejét. Mindazonáltal még magában Jeruzsálemben is maradtak fönn értékes gótikus építészeti emlékek. A Szentföldet, amely a XIII. század elején a mórok kezére jutott, néhány esztendőre visszafoglalta Hohenstaufen II. Frigyes, aki francia építészeket is tartott udvarában.
Két gótikus székesegyház még napjainkban is áll Palesztina földjén: az egyik Sebastéban, más néven Szamáriában van, ahol a hagyomány szerint Keresztelő Szent János vértanúhalált halt, és ahol eltemették, a másik pedig a tenger mellett, Tortosában emelkedik, azon a vidéken, amely a Szent Péter kútjáról szóló legendák révén vált nevezetessé. A sebastei katedrális meglehetősen jó állapotban van: négy-négy szakaszra osztott három hajóját keresztboltozat födi. A tortosai még román alapokra épült, de oszlopfőin és ablakain már megmutatkoznak a XIII. századi gótika jegyei is. Az utolsó palesztinai gótikus templom Akkóban van, és Szent János nevét viseli: abban az időben építették, amikor már csak ez a város maradt a keresztes lovagok kezén. Még építőjének a nevét is tudjuk: a francia Corneille de Bruyn volt. Amikor Kalaun szultán elfoglalta a várost, zsákmányképpen magával vitte e templom egyik kapuját, amely még ma is látható Kairóban, a szultán síremlékébe beépítve. Anyaga mészkő, és mind a bélletét, mind az íveit finom művű párkányzat ékesíti, hű képet adva azoknak a művészeknek a jó ízléséről, akik a jeruzsálemi latin királyság utolsó idejében itt dolgoztak. Amint a maradványokból megítélhető, ez az akkói templom háromhajósnak készült, külső támívek nélkül, homlokzata pedig három részre oszlott, és mindhárom részét egy-egy háromszögbe foglalt rózsaablak díszítette.
Palesztinában a keresztes lovagok sok várat építettek: ezekből a félelmetes frank erődítményekből próbálták viszszaverni a muzulmánok támadásait. A templomosok legnagyobb ilyen erőssége Krak lovagvára, melyet hármas védőfal övez, és ugyanannyi meredek lejtő vezet hozzá: katonai szempontból többet ér, mint a kor többi hasonló létesítménye.
A Jeruzsálemi Királyság utolsó védői végül is Ciprus szigetére menekültek. Amikor Szent Lajos király Egyiptom ellen készült hadat viselni, egy ideig ezen a szigeten táborozott francia földművesekből álló seregével, akiket a Nílus völgyében szeretett volna megtelepíteni. Hűbéresei közül azonban sokan a szigeten maradtak. Utóbb pedig, a keresztes hadjárat kudarca után ez a nemes föld fogadta be a sereg maradványait. A mélyen vallásos és igen előkelő francia Lusignan-család, mely a sziget fölött az uralmat a kezébe vette, sikeresen békítette össze a vallási ellentétektől megosztott népet. (Ciprus annak előtte Bizánc fennhatósága alatt állott, és így lakói az ortodox vallás hívei voltak.) A latin érsek Nicosiában telepedett meg, és nyomban hozzá is látott a székesegyház fölépítéséhez, gótikus stílusban. Az építkezést a jelek szerint 1193-ban kezdték meg, és egyenest Franciaországból hívtak hozzá mestert. A templom apszisa roppantul hasonlít a párizsi Notre-Dame-éra. Érdemes megemlíteni, hogy mindezzel furcsa ellentétben a körüljáró építéséhez annak a korábbi bizánci templomnak az ókori oszlopait használták föl, amelyet most le kellett bontani, hogy helyet adjon a nála sokkalta nagyobbra tervezett gótikus épületnek. A soha be nem fejezett nicosiai katedrális napjainkban muzulmán mecset, amelyet a törökök még megtoldottak néhány henger alakú minarettel. Ezen kívül még egy katedrális van Cipruson, noha romokban: a famagustai, melynek homlokzatán néhány nagyon szép részlet látható.
De nemcsak templomot építtettek a Lusignan-házi uralkodók Cipruson, hanem több megerősített várat is, melyeknek romjai még ma is láthatók mind a sík vidéken, mind pedig a sziget belsejének hegyes tájain. Valamennyi között a leghíresebb a Buffavent nevű erődítmény, amely egy szinte hozzáférhetetlen csúcson helyezkedik el, úgy hogy alig szorulhatott védelemre annak idején. Más váraknak pedig számos belső részlete maradt meg épségben, és ezeken jól megfigyelhetjük, miként alkalmazták az építők a keresztboltozatot akár a víztárolók, akár a lakóhelyiségek lefödésére.
Peloponnészoszban, Negropontéban és Thesszáliában, vagyis Görögország azon tartományaiban, ahol a bizánci uralom már csak névleg állott fönn, a XIII. század folyamán latin főurak telepedtek meg: franciák, olaszok, valamint a katalán-aragón "Társaság" tagjai, illetve olyan, vele kapcsolatban álló személyek, akiket Szicília királya küldött a bizánci császár megsegítésére. A régi görög akropoliszokban még ma is láthatók a frank urak erődítményei, védőfalaikkal és a középütt elhelyezett várkastélyokkal, amiket néha egyenest az ókori épületek márványtömbjeiből róttak össze. Minden várnak megvolt a maga kis gótikus temploma, azonkívül a védőfalak mintájára csipkés oromzattal lezárt tornya. Ilyen frank erődítmény van Korinthoszban, Thébában és Amphisszában is, de a legtöbb figyelmet mégiscsak maga az athéni Akropolisz érdemli, vagy ahogy a katalánok nevezték akkoriban: "Cetinos" vára. Az Akropolisz ősi falait középkori pártázat koronázta, a kapu védelmére pedig éppen a Propülaiákkal szemközt ott díszelgett egészen 1880-ig a négyzetes alaprajzú "Frankok tornya", mely igazi nyugati erődítmény látszatát kölcsönözte az Akropolisznak.
Rodosz szigetét 1310-ben az ispotályos lovagok foglalták el, és ettől kezdve több mint két évszázadon át birtokolták. A rend nagymestere a priorokból álló udvarával együtt, akik közül mindegyik egy-egy nyelvet vagy nemzetet képviselt, Rodoszban tartotta székhelyét: ezért épültek föl az úgynevezett priorátusok a város főutcáján, amelyet mindmáig a lovagok utcájának neveznek. Mindegyik prior többé-kevésbé a saját országának stílusában építtette fel a maga palotáját, mindazonáltal a keleti világ közelsége még így is rányomta a bélyegét ezekre az épületekre.

Az Ispotályos Lovagrend nagymesterének egykori várkastélya Rodoszszigetén. XV. Századi épület, hasonló a provance-i és katalán erődítményekhez.

A gótikus európai műemlékek e leltára nem ad teljes képet a stílus elterjedéséről. A XVI. század folyamán nemcsak Európában alkalmaztak bordás boltozatot, hanem az amerikai földrészen is. Santo Domingóban és Mexikóban az első épületek, amiket a spanyol hódítók emeltek, olyanfajta gótikus stílusban épültek, amely részint bizonyos anyagok hiánya, részint az adott ország sajátos szükségletei következtében némiképp módosult. A XVI. századi Amerikáról szólva nem ellentmondás azt állítanunk, hogy könnyebb volt itt egy nagy termet keresztboltozattal lefödni, mintsem a kazettás mennyezethez szükséges faanyagot a helyszínre szállítani. Így azután kőboltozattal borították a Jézusról elnevezett kórház templomát is, a legelső épületet, amit Cortéz emeltetett Mexikóban, valamint az ugyancsak az ő parancsára épített káptalani templomokat Cuernavacában és Tulában. Ugyanezen okból alkalmazták a ferences barátok is változatlanul a gótikus technikát. Emellett akadtak mór famennyezetek is, amelyekből néhány nagyszerű példány napjainkig fönnmaradt: ezek kétségtelenül az idehozott mudéjar mesterek alkotásai.
Meg kell még emlékeznünk arról is, hogy számtalanszor találkozunk az önmagát túlélő gótikával mindazon országok népművészetében, ahol ez a stílus a középkor végén terjedt el. Mindmáig nem egy országban alkalmaznak a falusi kőművesek tudtukon kívül is az évszázados hagyományban gyökerező gótikus építésmódokat.

Spanyolország gótikus építészete

Spanyolország nagy gótikus templomai francia mestereik révén a franciaországi székesegyházak alaprajzát és felépítését követik. A mór építészet hatása - különösen később - a mindent elborító gazdag díszítésben mutatkozik. Korai gótikus emlékei közül kiemelkedik Burgos székesegyháza. Az 1221-ben megkezdett, de csak a XV. században befejezett épület háromhajós bazilika, erősen kinyúló keresztházzal, háromhajós, sokszögzáródású, kápolnakoszorús szentéllyel. Négyezete fölött hatalmas, fiatornyokkal körülvett, sisak nélküli torony emelkedik. Nyugati főhomlokzatát a XV. század közepén kölni mester építi. Két erőteljes tornyát kőrácsos sisakok koronázzák.
Toledo öthajós székesegyháza lépcsős felépítésével a bourgesi székesegyház alaprajzát és felépítését veszi át.

A spanyol gótika egyik legjelentősebb alkotása, a burgosi székesegyház gazdag változatosságban egyesíti a XIII-XVI. század során egymás nyomában megjelenő különféle formaelemeket: úgy mondják, a francia katedrálisokból meríti ihletését anélkül, hogy bármelyikhez is hasonlítana. A toronysisakok franciásak, az épület tagolása északias, az ablakos négyezeti torony pedig már a platereszk stílus jegyeit viseli: az átépítések és hozzátoldások egészen a XVII. századig elhúzódtak. Miként az az alsó képen jól látszik, a templom belsejében is jól megférnek egymással az északi formák és a platereszk díszítőelemek. A trifórium nagy patkóívekben bontakozik ki, homlokíveit furcsa emberfejek díszítik s a szövevényes keresztboltozat igen közel áll a franciás "flamboyant' gótikához. Az építkezést 1221-ben kezdték meg a régi, román stílusú székesegyház helyén, de az egészet befejező négyezeti torony csak 1567-ben készült el.

Itália gótikus építészete

Itáliában a helyi adottságoktól és hagyományoktól, így főként az antik római építészettől idegen gótika nehezen honosodott meg. Részben a ciszterciek, majd a kolduló rendek, ferencesek és domonkosok építkezései révén a XIII. század folyamán terjed el, jobbára Észak-Itáliában és a francia Anjouk nápolyi királyságában, majd a XV. század derekáig marad uralkodó, megőrizve a helyi sajátosságokat. A francia katedrális-gótikának általában csak elemeit, a ciszterciek által már meghonosított csúcsívet, a leegyszerűsített mérművet, fiálét, vimpergát veszi át.
A templomok alaprajza, felépítése és szerkezeti megoldása egyszerűbb a franciákénál. A belső terek hagyományosan tágasak, a térarányok alacsonyabbak, a fő- és az oldalhajók magasságkülönbsége kisebb, az egyes térrészek kevéssé különülnek el. A vázas szerkezeti rendszert mellőzik. A körítőfalak tömörek, kevéssé tagolt felületeiket a ritkás kiosztású, szűkebb nyílások csak kismértékben törik át. A tágasan állított belső támaszok keresztmetszete egyszerű, kevéssé tagolt.
A főhajó viszonylag alacsony árkádjai fölött trifórium helyett a falsík előtt gyámkövekre ültetett külső folyosó húzódik. Fölötte az oldalhajók fölé csak kevéssé kiemelkedő falakban kisebb, gyakran kerek ablakok nyílnak. A főhajót és a keresztházat általában négyzetes, az oldalhajókat téglalap alaprajzú keresztboltozatok fedik. A ferences templomok hossz- és keresztháza fölött többnyire nyitott fedélszék készült. A boltozatok oldalnyomását kis kiülésű támpillérek vagy falsávok veszik fel. Sokhelyütt a támaszokat a belső térben fagerendákkal vagy vonóvasakkal fogták össze. Az erőteljes függőleges tagolást kerülik. Az elnyújtott tömegek és a nagy falfelületek inkább vízszintesen tagoltak. A homlokzatokon általában nagykiülésű párkányok, Toszkánában a hagyományos, váltakozó színű sávokból rakott márványburkolatok adják a vízszintes tagolást.
A kevéssé áttört belső falfelületeket plasztikus tagolás helyett falfestményekkel díszítik. Az enyhe hajlású tetőzettel fedett, nyugodt épülettömegeket legfeljebb a négyezet fölötti kupola teszi mozgalmasabbá.
A harangtornyok továbbra is különállóak. Koldulórendi templomoknál elmaradnak vagy szerényebb méretekkel a szentély mellett állnak.
Az itáliai gótikus építészet jellemző, jelentős egyházi emlékei Assisiben a San Francesco-templom, Firenzében a ferences Santa Croce- és a domonkos Santa Maria Novella templom, továbbá a sienai és a firenzei székesegyház. A francia katedrális-gótikát a milánói dóm követi. A világi építészet kiemelkedő emlékei a firenzei Palazzo Vecchio és a Loggia dei Lanzi, a velencei dózse-palota és a Ca d'oro palota.

• Assisi: San Francesco-templom. 1228 és 1253 között épült Szent Ferenc szülőhelyén és sírja fölött a ferences rend anyakolostorának temploma. Dél- francia példaképeket követ. Kétszintes, egyhajós, keresztházas templom, a hajóval azonos szélességű, az alsó szinten félkörös, a felsőn sokszögű szentély-apszissal. Nyomott térarányú alsó és tágas, magas felső terét négyzetes alaprajzú, bordás keresztboltozatok fedik, amelyek az oldalfalakon felfutó oszlopkötegekre támaszkodnak.
  A felső templom falainak alsó szakaszát Giotto Szent Ferenc életének jeleneteit ábrázoló falfestményei, az altemplom falait és boltozatait az ő és kortársai freskói díszítik.
  A templom északi oldala mellett harangtorony emelkedik. Keleti végéhez a magas, ívezetes támfalra épült kolostor csatlakozik kerengős udvarával.
  
  
• Firenze: Santa Croce templom. A jellegzetes itáliai ferences templom 1295 és 1442 között épült. Háromhajós bazilika egyhajós keresztházzal. Ennek keleti oldalán középen keskeny, sokszögzáródású szentély, kétoldalt öt-öt négyzet alaprajzú kápolna nyílik.
  A főhajó oldalfalait karcsú, nyolcszögű pillérek levéldíszes fejezetén nyugvó, széles, csúcsíves árkádok hordják. Záradékuk fölött gyámkövek közötti ívezeten folyosó húzódik. A főhajót díszesen faragott nyitott fedélszék, az oldalhajók csúcsíves hevederekkel elválasztott szakaszait laposhajlású nyeregtetők fedik. A szentély és a kápolnák boltozottak. A kápolnákat Giotto és kortársainak falfestményei díszítik. A templom déli oldalhajójában látható Michelangelo sírja.
  A templom nyugodt tömegét a falsávokkal alig tagolt, nyeregtetős főhajót közrefogó oldalhajók haránttetőinek és oromzatainak sora, az oromzatos keresztház és a szentély sokszöghasábja teszik mozgalmasabbá.
  Az oldalhomlokzatok a nyers terméskő falazatot mutatják. A befejezetlenül maradt főhomlokzat mai márványburkolatú kiképzése 1860 körül készült. A szentélytől délre karcsú harangtorony emelkedik. A hajó déli oldalához tágas, kerengős kolostorudvar kapcsolódik.
  
  
• Firenze: Santa Maria Novella templom. A domonkos-rendi templom 1283 és 1300 között épült. Főhomlokzata a XV. században reneszánsz stílusban készült el. Háromhajós bazilika keresztházzal, négyzetes szentéllyel és ennek kétoldalán két-két egyenes záródású, kisebb oldalkápolnával. A főhajót, a négyezetet és a szentélyt - két rövidebb főhajószakasz kivételével - négyzetes, a keskeny oldalhajókat és a keresztszárakat téglalap alaprajzú keresztboltozatok fedik.
  
  
• Siena: Székesegyház. A város legmagasabb dombján 1229 és 1317 között több ütemben épült, de csak a XIV. század végén fejezték be teljesen. Háromhajós, bazilikális hosszházához háromhajós keresztház és - korábbi templom fölé épült - háromhajós, egyenes záródású szentély kapcsolódik. A hossz- és a keresztház metsződésében négyezet helyett a főhajó szélességével egyező oldalhosszúságú, hatszögű kupolatér helyezkedik el. Ezt tizenkétszögű cikkelyes kupola fedi.
  Itáliában először itt épült a hosszház teljes szélességével egyező átmérőjű, hangsúlyos központi tér. A kedvező térhatás ellenére a hatszögalaprajz szervetlenül illeszkedik a térrendszerbe.
  
  
• Firenze: Santa Maria del Fiore székesegyház (Dóm). A város központjában, a Battisterotól keletre, korábbi templom helyén áll. Az 1300 körül megkezdett, de félbemaradt építkezés után 1357 és 1413 között épült fel Itália akkor legnagyobb temploma. Kupolája már reneszánsz stílusban a XV. század közepén készült el.
  Háromhajós, bazilikális hosszházához négyzetes alaprajzú tömegbe foglalt, 43 m átmérőjű, nyolcszögű kupolatér kapcsolódik. Ebből három oldalán a főtengelyekben sokszögű szentélyapszisok nyílnak, amelyeket öt-öt négyzetes kápolna vesz körül. A főhajót négy négyzetes, a félszélességű oldalhajókat négy-négy téglaalaprajzú keresztboltozat fedi.
  
  
• Firenze: Campanile. A dóm főhomlokzatától délre áll a 84 m magas harangtorony. 1334-ben Giotto kezdte építeni, és 1387-ben fejezték be. A négyzet alaprajzú torony karcsú testét nyolcszögű sarokkiugrások erősítik, és párkányok osztják öt szintre. A felsőbb szintek oldalait két-két kétosztatú, a legfelsőjét egy-egy nagyméretű, háromosztatú, díszes keretelésű mérműves nyílás töri át.
  A sisak nélküli tornyot a dombhoz hasonlóan gyámköves ívsoron erősen kiugró, áttört mellvédű körüljáró zárja le. A homlokzatokat többszínű márványberakásos burkolat, az alsó szinteken ebbe foglalt, figurális bronz domborművek, Andrea Pisano alkotásai díszítik.
  
  
• Milano: Székesegyház. Építése 1386-ban kezdődött és egymást gyakran váltó, lombardiai és külföldi, német és francia mesterek irányításával 1500-ig folyt. Teljes befejezése azonban a XX. század elejéig húzódott. Alaprajza és felépítése a francia székesegyházakét követi. Hosszháza öthajós, lépcsős felépítésű bazilika, amelyhez háromhajós keresztház és rövid, sokszögzáródású, körüljárós szentély csatlakozik.
  Felépítésének itáliai sajátossága, hogy a főhajó viszonylag kevéssé emelkedik az oldalhajók fölé, nincsenek nyugati tornyai, és elnyújtott tömegéből csak a karcsú, nyolcszögű négyezeti torony emelkedik ki. Sűrűn állított pillérkötegeken nyugvó árkádsorokkal elválasztott hajóit keresztboltozatok fedik.
  Külseje rendkívül tagolt és aprólékosan díszített. Tömegét a támívek és a támpillérek, különösen pedig az ezeket koronázó fiatornyok és az ereszeket takaró csúcsíves-oromzatos árkádsorok teszik fokozottan mozgalmassá. A díszítőelemek jelentős része a XIX. században készült.
  
  
• Firenze: Palazzo Vecchio. A városállam kormányzó testületének, a signoriának székházául 1298 és 1314 között épült a város egyik központi terén. Belsejét a XV-XVI. században átalakították.
  A trapéz alaprajzú, szűk belső udvaros épület erődszerű.
  
  
• Firenze: Loggia dei Lanzi. A nagyméretű, téglalapalaprajzú, egyik hossz- és végoldalán nyitott csarnok 1380 körül épült a Palazzo Vecchio főhomlokzatára merőlegesen, a tér déli oldalán.
  A város vezetői innen szóltak a néphez, ezért eredeti neve Loggia dei Signori vagy Priori. Későbbi nevét a német zsoldos Landsknechtekről kapta.
  
  
• Velence: Palazzo Ducale (Doge-palota).
  1309 és 1424 között épült velencei Doge-palota a gótikus világi építészet egyik legjellemzőbb példája.
  
  

  A velencei köztársaság fejének, a dózsénak lakosztályait és a kormányzó testületek hivatalait és gyűléstermeit foglalja magában. Korábbi, hasonló rendeltetésű épületek helyén, a San Marco-templom déli oldala és a vízpart között a XIV-XVI. században, a legkiválóbb velencei művészek közreműködésével, több szakaszban épült. E zárt épülettömb, mely az itáliai lakóházak mintájára belső udvart zár körbe, díszítésének kifinomult gazdagságával ejti ámulatba a szemlélőt. Az alsó árkádsornak valójában szerkezeti értéke van, ám a második már finom csipkedísz, fölötte pedig a színes márványlapok akárha a levegőben lebegnének. Három szabadon álló és a templomhoz épült hátsó szárnya tágas, négyszögű, árkádos udvart zár körül. Elsőként 1340 és 1365 között a déli, vízparti szárny épült, második emeletén a nagytanács hatalmas termével. Homlokzatát folytatja a XV. század elején hozzátoldott, tér felőli, nyugati szárny. Ez nagyszabású késő gótikus kapuzattal zárul a templomhoz. A két szárny két alsó szintjének homlokzata széles folyosókat határoló árkádsorokkal áttört. Efölött a nagy tanácstermeket magába foglaló, magas felső szint zárt falsíkjai emelkednek keleties, csipkeszerű pártázattal koronázva. A földszint széles, csúcsíves árkádjai lábazat nélküli zömök oszlopok változatos, részben figurális díszű fejezetein nyugszanak. A záradékukon húzódó osztópárkányon fél tengelytávolságra álló karcsú oszlopokon szamárhátíves árkádsor emelkedik, az ívek között négykaréjos osztású, kerek mérművekkel. Efölött a magas, tömör falfelületet ritkás kiosztásban nagy, széles, csúcsíves ablakok, középen szobordíszes keretelésű erkély, feljebb pedig kisebb körablakok bontják csak meg. A falsíkokat fehér és vörös márvány kockákból rakott átlós mintázat díszíti. Az árkádos udvari homlokzatok részben még gótikusak, a későbbi szárnyakon reneszánsz stílusúak. A tűzvészektől rongált gótikus belsőket a XV-XVII. században reneszánsz és barokk stílusban újították meg.

  A palota az itáliai gótika különleges szépségű emléke, amely Velence bizánci és keleti kapcsolatait is tükrözi, és egykori gazdagságát és hatalmát hirdeti.
  E zárt épülettömb, mely az itáliai lakóházak mintájára belső udvart zár körbe, díszítésének kifinomult gazdagságával ejti ámulatba a szemlélőt. Az alsó árkádsornak valójában szerkezeti értéke van, ám a második már finom csipkedísz, fölötte pedig a színes márványlapok akárha a levegőben lebegnének.

Németország gótikus építészete

Németországban a gótika a XIII. század közepétől kezdve terjed el, és a XVI. század elejéig virágzik. Nem a helyi román stílusú építészetből fejlődik ki, hanem a már kiforrott francia gótikát veszi át, részben a burgundiai és ciszterci példaképeket, részben a nagy francia székesegyházak alaprajzát és felépítését követve.
A XIII. század végére kialakulnak a stílus sajátos helyi vonásai is. Így körüljárós, kápolnakoszorús szentélyek mellett a fő-, gyakran az oldalhajók végéhez is egyszerű, sokszögzáródású szentélyeket építenek. A bazilikális felépítésnél csökken a fő- és az oldalhajók magasságkülönbsége, és álbazilikális templomok is épülnek.
A XIV. század közepétől a polgári gótika kialakulásával - főként az egyre igényesebb városi plébániatemplomoknál - az egységesebb téregyüttest adó csarnokfelépítés válik általánossá a hosszházakban és a körüljárós szentélyekben egyaránt. Ugyanakkor a keresztboltozatokat háló- és csillagboltozatok, majd a legkésőbbi szakaszban két irányban hajlított bordázatú boltozatok váltják fel.
Az erőteljesen függőleges tagolású homlokzatok és épülettömegek hangsúlyos eleme kezdetben francia hatásra a nyugati toronypár. Utóbb egyre inkább egyetlen középső nyugati torony épül a főhomlokzat elé, gyakran áttört kőrácsos sisakkal. Észak-Németországban - részben ciszterci hatásra - a téglagótika uralkodik sajátos formakincsével.
A német gótikus templomépítészet nagyszámú alkotása közül a különböző korú és elrendezésű típusok következő példáit ismerjük meg: a korai német gótika emléke a marburgi Szent Erzsébet-templom; a francia katedrális-gótikát követi a kölni dóm és téglaépítészetre átültetve a lübecki Mária-templom; a ciszterci téglagótika alkotása Chorin kolostortemploma; a polgári gótika képviselői Freiburg im Breisgau és Schwabisch-Gmünd plébánia-temploma, a szászországi későgótikus két irányban hajlított bordás boltozatú csarnoktemplomainak Annaberg temploma.

• Marburg: Szent Erzsébet-templom. Németország egyik legkorábbi gótikus temploma. Magyarországi Szent Erzsébet hamvainak elhelyezésére zarándoktemplomnak épült 1235 és 1283 között. Nyugati főhomlokzatát a XIV. század elején fejezték be. Hosszháza háromhajós csarnok. Ehhez nyugatról két toronnyal közrefogott előcsarnok, keletről négyezet körül lóherelevél alakban három sokszögzáródású szentély kapcsolódik. Ez a szentélyelrendezés kölni hatásra utal.
  A templom felépítésében a francia gótika elemei mellett helyi hagyományok is érvényesülnek, így a Dél-Németországban hagyományos csarnokelrendezés. Egyenlő magas hajóit keresztboltozatok fedik. Ezeket a hajók közötti csúcsíves árkádok háromnegyedoszlopokkal tagolt körpillérei és a szélső falakból kiugró oszlopkötegek támasztják alá. A homlokzatok és a nyugati tornyok hangsúlyos függőleges tagolását az erőteljes, lépcsőzött támpillérek adják. Közeikben egymás felett két-két csúcsíves, mérműves ablak nyílik.
  
  
• Köln: Székesegyház. Építését 1248-ban a szentéllyel kezdték, amely 1300-ban készült el. Kereszt-és hosszházának, valamint kéttornyos nyugati homlokzatának építése 1560-ig elhúzódva félbemaradt, és csak a XIX. század második felében fejezték be, részben a megtalált eredeti tervek alapján.
  Alaprajzának és felépítésének közvetlen minta-képe az amiens-i székesegyház volt. Öthajós, bazilikális hosszházához háromhajós keresztház és öthajós, kettős körüljárós, kápolnakoszorús szentély kapcsolódik. Hajóit keresztboltozatok fedik. A fő-hajók oldalfalai háromszintesek. A magas, pillér-köteges, csúcsíves árkádsorok fölött gazdagon tagolt trifóriumnyílások, efölött a pillérközöket teljesen kitöltő, hatalmas mérműves ablakok nyílnak. A főhajó és a szentély belmagassága 43,5 m.
  Az erősen tagolt külső is a francia gótikát követi. A támpillérek és támívek kettős sora az épület tömegének körvonalait valósággal eltakarja. A XIX. században befejezett kéttornyos nyugati homlokzaton a magasbatörő függőleges tagolás töretlenül érvényesül.
  
  

  A kölni dóm nagyjából az amiens-i székesegyház mintáját követi, noha tágasságban és magasságban fölülmúlja. Építését a XIII. század végén kezdte meg egy bizonyos Gerhard mester. Jól látható, mint bújik meg a tetőzet szegélye a fiatornyok és a nagy ablakokat koronázó oromzatok pazar sokasága mögött, és hogyan borítja el a túláradó díszítés a nyíl módjára kihegyezet tornyokat.

  
  
  
• Lübeck: Mária-templom. A francia katedrálisok felépítését téglaépítészetre átültetve 1250 és 1350 között épült a hatalmas székesegyház a Hansa-városszövetség székhelyén. Háromhajós bazilika, szokszögzáródású, körüljárós szentéllyel, a körüljáróból kiugró kápolnákkal. A hosszház keleti végén kétoldalt keresztházszerűen oldalkápolnák ugranak ki.
  
  
• Chorin: Ciszterci kolostortemplom. Az észak-németországi téglagótika kiemelkedő korai emléke az 1273 és 1334 között épült szerzetesi templom. Elrendezése a rendi hagyományokat követi. Háromhajós, bazilikális hosszházához egyhajós keresztház csatlakozik. Szentélye a hagyományoktól eltérően ívesen záródik. A keresztszárak keleti oldalán két-két egyeneszáródású kápolna nyílik .
  Tereit keresztboltozatok fedik. A magas főhajóban a váltakozó keresztmetszetű pilléreken nyugvó, alacsony árkádok csúcsívei között-a ciszterci templomokra jellemzően-gyámkövekről induló oszlopkötegek támasztják alá a boltvállakat. A homlokívekben nyílnak a keskeny, csúcsíves, mérműves ablakok.
  
  
• Freiburg im Breisgau: ún. monostortemplom. A nagyméretű városi plébániatemplom - későromán bazilika helyén, keresztházának és kórusát közrefogó kis tornyainak befoglalásával - 1260-tól több ütemben a XVI. század elejéig épült. Különböző korú részei végigvezetnek a német gótika minden stílusváltozatán.
  
  
• Schwübisch-Gmünd: Plébániatemplom. A német késői gótikus plébániatemplomok mintaképe. Hosszházát 1320-ban kezdték építeni. Szentélyét 1351-től a német gótika virágkorának legnevesebb mestercsaládját alapító Parler Henrik folytatta.
  
  
• Annaberg: Szent Anna-templom. A szászországi későgótikus csarnoktemplomok egyik legszebbike 1499 és 1520 között épült.

A német gótika világi emlékei között várak, védő- és kaputornyos városerődítések. városi köz- és lakóépületek egyaránt találhatók.
A várak az erődített fejedelmi székhelyektől (Meissen: Albrechtsburg) a lovagvárakig méretükben, elrendezésükben és felépítésükben rendkívül változatosak, és a terepadottságokhoz alkalmazkodnak. Jellegükben erősen elkülönülnek a hegyi, síkvidéki és vízi várak. A hegyi lovagvárak festői példája a Mosel-vidéki Eltz vára.
A síkvidéki várak méretei és művészi értéke miatt is kiemelkedő példája a Német Lovagrend egykori székhelye, a Lengyelországhoz tartozó Marienburg (Malbork). A téglaépítésű, védőművekkel övezett együttes 1280 és 1400 között fokozatosan épült ki. Magja az árkádos udvart övező felső vár, amely nagyméretű kápolnát és a lovagok lakóhelyiségeit foglalja magában. A későbbi középső vár U-alaprajzú. Egyik szárnyában helyezkedik el az együttes legszebb belső tere, a nyújtott téglalap alaprajzú lovagterem. Karcsú oszlopok sora osztja két hajóra, és támasztja alá a csillagboltozatokat, amelyek angol hatásról tanúskodnak. A szárny végéhez csatlakozik gazdagon díszített homlokzatával a nagymester palotája. Földszintjén két ebédlőterem középoszlopon nyugvó csillagboltozattal .
A városerődítések szép példája Neubrandenburg fennmaradt díszes téglatornyaival. A gótikus középületek közül kiemelkedik Münster városháza. A XIV. század derekán épült. Árkádos földszintje fölött a tanácsterem nagy, csúcsíves, mérműves ablakai nyílnak. Többszintes, lépcsős oromfalát a merevítő pilléreket koronázó fiatornyok és a lépcsőzetek közötti átmenetet adó mérműves kőrácsok díszítik.
A köz- és a lakóépületek az észak-német városokban jobbára téglából, gazdagon tagolt, oromzatos homlokzattal, a birodalom más vidékein jelentős részben favázzal (Fachwerk) épültek, amely faragott díszeivel a falazott-vakolt kitöltő falazatokat keretezve a szerkezeti felépítést szemléltető, esztétikus tagozását adta a homlokzatoknak.

Ausztria gótikus építészete

Ausztria területén, a német-római birodalom keleti, a Habsburgok családi birtokát alkotó tartományaiban a gótika a XIII. század második felétől terjedt el, részben a szerzetesrendek, részben Dél-Németország építészetének hatására. Nagyszámú jelentős emléke közül kiemelkedik a gótika minden korszakát képviselő bécsi Szent István-templom.

• Bécs: Szent István-templom. A XIII. századi késői román plébániatemplomhoz a XIV. század első felében háromhajós gótikus csarnokszentély épült. Az egyenlő széles és magas, keresztboltozatos hajók keleten sokszögű apszisokkal záródnak.
  A román stílusú hosszház helyén, amelyből csak a nyugati homlokzat egy részét őrizték meg a jáki templommal rokon kapuzattal és két nyolcszögű toronnyal, 1359-ben kezdik az új hosszház építését.
  Ez egyhajós keresztház közbeiktatásával kapcsolódik a szentélyhez. Háromhajós álcsarnok, az oldalhajóknál magasabb, azokkal közös tetőzetű főhajóval. Az új épületrészt 1450 körül hálóboltozatokkal fedték le. A keresztház kinyúló szárai előcsarnokokat magukba foglaló toronyaljakat alkotnak. Fölöttük a hatalmas tornyok építése a XV. században folytatódott, de csak a déli István-torony készült el 1433-ban. Az erőteljes függőleges tagolású, négyszögű alépítményen fiatornyokkal körülvett, nyolcszögű felső szintek emelkednek, amelyeket karcsú, díszes kősisak koronáz. Az északi tornyot 1511-ben félbehagyták, majd reneszánsz sisakkal fedték le. A templomot meredek hajlású, hatalmas tetőzet fedi, amit az oldalhajók haránttetőzetei és oromzatai szegélyeznek. A főhomlokzatot a késői román eredetű és a gótikában befejezett kisebb tornyok zárják közre.

Csehország gótikus építészete

Csehországban a gótika fénykorát a IV. Károly császár új székhelyén, Prágában a XIV. század derekán megkezdett Szent Vitus-székesegyház építése nyitja meg. E század emléke még a prágai Károly-híd és tornyai. A nagyszámú, jelentős egyházi és világi alkotás sorából a későgótikában kiemelkedik a már a XVI. század első felében befejezett kutná-horai Borbála-templom és a prágai királyi vár Ulászló terme.

• Prága: Szent Vitus-székesegyház. Korábbi templomok helyén 1344-ben a császár által hívott Arras-i Mátyás mester kezdi építeni dél-franciaországi katedrálisok mintájára a nyújtott, sokszögzáródású, körüljárós és kápolnakoszorús szentélyt. Halála után 1356-tól Parler Péter, a schwábisch-gmündi templom mesterének fia folytatja az árkádívek magasságáig elkészült építkezést. Áttervezve ő is fejezi be a keresztházig, annak toronyaljat, előcsarnokot és a Vencel-kápolnát magába foglaló déli szárával.
  
  
• Prága: Károly-híd és tornyai. A Parler-műhely építette a XIV. század második felében a Vltava (Moldva) folyó fölött a tizenhatíves kőhidat és óvárosi végén a háromszintes kaputornyot.
  A négyszögű torony földszintjén csúcsíves kapuzat bocsátja át a híd forgalmát. Második szintjét osztópárkány fölött fiálés oromzatba komponált hármas ívben dombormű, a harmadik szintet függőleges osztók között vakmérművek díszítik. A híd túlsó, ún. kisoldali csúcsíves kapuzatát XII. századi eredetű kisebb és XV. századi, az óvárosihoz hasonló torony fogja közre. A híd nyomott íveit hordozó pillérei fölött barokk szobrok állnak.
  
  
• Kutná Hora: Borbála-templom. Az ezüstbányászata révén nagy jelentőségre emelkedett város polgársága építtette a hatalmas méretűre tervezett templomot. Szentélyét 1388 és 1420 között a prágai Parler-műhely kezdte építeni, majd 1489 és 1506 között Mathias Reysek fejezte be felső részét és boltozatát. A hosszház megépült hat boltszakaszát 1512 és 1534 között a csehországi későgótika nagy mestere, Benedikt Rejt folytatta és boltozta be, a stíluskorszak egyik legszebb alkotásává formálva.
  
  
• Prága: Királyi vár Ulászló-terme. A régi palota átépítésével Jagello Ulászló cseh és magyar király Benedikt Rejtet bízta meg. A palota fennmaradt 62 m hosszú és 16 m széles termét 1486 és 1500 között Rejt ötszakaszos boltozattal fedte le. Ezt az oldalfalakból kiugró pillérekből kinövő, kétirányban hajlított és alaprajzi vetületükben köríves bordák egymásba fonódva osztják süvegekre. A terem egykorú, nagy, többosztatú ablakai már reneszánsz stílusúak.
  A teremhez vezető lépcsős folyosó-szakaszokat részben hálóboltozat, részben a tereméhez hasonló, de szeszélyesebb rajzú és erőteljesebb ívelt bordázatú boltozat fedi.

Lengyelország gótikus építészete

Lengyelországban főként a szerzetesrendi építészet és az észak-német téglagótika hatása érvényesült. Nagyszámú monumentális emléke közül kiemelkedik az egykori főváros, Krakkó főplébánia-temploma, a Mária-templom.

• Krakkó: Mária-templom. A hatalmas téglaépület a XV. században több ütemben épült. Rövid, háromhajós, bazilikális hosszházához a főhajóval azonos szélességű és hosszúságú, sokszögzáródású szentély kapcsolódik. A két nyugati torony előcsarnokot és karzatot fog közre.
  A kétszintes oldalfalú főhajót és az oldalhajókat keresztboltozatok, a szentélyt csillagboltozatok fedik. Az oldalhajókhoz a XV-XVI. században későgótikus kápolnák épültek.
  A főhomlokzat vízszintesen lezárt, keskeny középrészén - mozgalmas barokk előépítmény fölött-nagyméretű, csúcsíves ablak nyílik. A tornyok párkányokkal elválasztott szintjeinek homlokzatát csúcsíves fülkék között egy-egy ablak töri át. Az északi tornyot a XV. század elején nyolcszögű felépítménnyel és fiatornyos sisakkal koronázták. Az eredeti magasságában meghagyott déli tornyot barokk sisak fedi.
  A templom szentélyében a későgótika nagy szobrászának, Veit Stossnak XV. század végi faragott szárnyasoltára áll.
  
  

  A krakkói Mária-templom annak a visztulai gótikának egyik változatát képviseli, amit a Német Lovagrend terjesztett el a XIV. és XV. század folyamán. Figyelemre méltó, hogy nincsenek támívei, és hogy a tégla alkalmazásában egészen különleges díszítő hatásra törekszik.

A világi építészet jelentős emléke Krakkóban az egyetem épülete, a Collegium Maius a XV. századból. Udvarát csúcsíves árkádos folyosó övezi.

A FELHASZNÁLT IRODALOM

• Művészettörténeti ABC (Akadémia Kiadó)
  
  
• A MŰVÉSZET TÖRTÉNETE sorozat A GÓTIKA ÉS A TÁVOL KELET című kötete (Corvina Kiadó) /A gótikára vonatkozó fejezetek/
  
  
• Zádor Anna: Építészeti szakszótár (Corvina Kiadó)
  
  
• Művészettörténeti ABC (Aradi Nóra szerk.; Akadémia Kiadó)
  
  
• Szentkirályi Zoltán-Détsy Mihály: Az építészet rövid törtétnete I-II. Műszaki, Bp. 1986., 1994.
  
  
• Entz Géza: Gótika (Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata)
  

Forrás