Tóth Aladár: A francia zene új iránya és Darius Milhaud III.

A "Groupe des Six" fiatal művészei közül a 21 éves George Auric és a 28 éves Darius Milhaud nevével találkozunk leggyakrabban. Budapest közönségének az idén alkalma volt a Waldbauer-Kerpely vonósnégyes kitűnő előadásában megismerkedni Milhaud II. kvartettjével. Ez az 1915-ben készült, tehát egész ifjúkori alkotás, szerzőjét kedvező színben tünteti fel. Van eredeti hangja, mely igaz, még sok magáraszedettségen és külső hatáson keresztül csendül ki, de már ezek a magáraszedettségek is inkább rokonszenvet ébresztenek a szerző iránt, nem teoretikusak és mereven átvettek, hanem fogékony, fiatal érzésvilágot természetszerűleg rabul ejtő, tehát átélt, feldolgozott hatások. Alaptónusát talán Ravel-hez érezzük legközelebb, de technikailag sokat tanult Strawinskytől. Az effajta eredetietlenség Milhaud korában sokkal elevenebb életet takar, mint akárhány újító logikusan merev elzárkózottsága. Az 1915. év Milhaud-ja még nem kelti az elméletekbe korlátozott ember benyomását. Stereotip ritmikus formulák, makacs osztinátók, az örökös pentatónia: inkább utalnak a párizsi Strawinsky-lázra, mint Cocteau teóriájára. Az első tételben úgy látszik még nem állt talpára fiatal művészünk, sok a hangulatiság, dekadens "szépségkeresés" és gyakran ráismerünk a romantika önmagától meghatódott hangjára. A második tétel már a legértékesebb Milhaud-hoz vezet. Szilárdan megkomponált Adagio, amelynek nyűgösen szigorú, merev tenuto akkordjaiban víziós, lázas fantázia terpeszkedik. A főtéma monoton, fojtott síkjából rövidre fogott fugátó tömör plasztikája üti fel fejét, hatalmas erőfeszítések között birkózza fel magát a tetőpontig (mely egyszersmind a mű esztétikai tetőpontja is), hogy újra a főtéma kimért ritmusú vonaglásába süllyedjen. A harmadik tétel pompásan hangzó scherzo (minden bizonnyal jobban hangzik, mint ahogyan azt Cocteau puritán teóriája szeretné), tele szellemességgel, fickándó jókedvvel, szabad magát elengedésében sem válik banálissá. Ennél biztatóbbat zeneszerzőről nem igen mondhatunk. Legtöbb komponista szabadjára eresztett pillanataiban árulja el sekélyességét (Strauss, Csajkovszkij). A negyedik tétel sajnos kissé rácáfol előbbi dicséretünkre: visszaesés és megalkuvás egyszerre. A tisztán tonális karakterű ariózó bizonyítja, hogy Milhaud nem bírta ki egész műve folyamán az új-úton-járás feszültségét. Az első tételből fejlesztett főtémát követő könnyed scherzando motívum népies hangja emlékeztet megcsendülésében az I. Beethoven Rassoumovsky kvartett orosz témájára. Az utolsó tétel széles, nagyvonalú koncepciója azonban már magában is kárpótol a negyedik langyosságáért. A második tétel ugyan közelebb áll a belső kiépítés monumentális egységéhez, formában spontánabb és koncentráltabb, viszont az utolsó tétel minden külső esztétikai beosztásán keresztül biztosan megőrzi lendületét. Esztétikai beosztásának köszönve egybefogó és lezáró jellegét, hangulati karaktere a kelletnél talán jobban előtérbe tolakodik, ezt azonban igen intenzív részletekkel feledteti, amilyen például a második tételből vett reminiszcencia, mely az utolsó tétel összefoglaló szerepét különösen aláhúzza.

Darius Milhaud II. vonósnégyese kétségkívül diadala a modern konstruktív francia zenének. Hogy Cocteau-éknak előlegezett bizalmatlanságunk mégsem volt alaptalan, azt Milhaud művészetének ijesztő visszafejlődésében látjuk igazolva. Ennek a visszafejlődésnek szomorú dokumentuma az 1916-ban írt zongoraszonáta, mely Cocteau teóriáit a legbrutálisabb szárazsággal valósítja meg. Sobrieté, clarté, mesure! Merev, egyhangú melódiák, szögletes, gépies ritmusok, kemény harmóniák unalma fogad már az első tételben is. Alig villan meg itt-ott egy-egy kifejezőbb gondolat, s a kifejezés eme ürességét még érzéki formajáték öröme sem pótolja (mint pl. Strawinskynál), hiszen nem nyújt sokkal magasabb rendű élvezetet ennek a szonátának hallgatása, a vonat kerekeinek ritmikus zakatolásánál! Ezek lennének azok az új, erkölcsösebb primitív érések, melyeknek el kell foglalniuk a romantika helyét? Az örökös orgonapontok, osztinátók, szólamparallelek, a geometrikus polifónia szigorúsága azt a furcsa benyomást kelti, mint Milhaud, aki törekvéseiben, mint korunk minden úttörő egyénisége anti-romantikus, így akarná büntetni, tűzzel-vassal kiirtani magában az örök romantikát, s a XIX. századból magával hozott esztétát. Milhaudnál, természetes (mert korunk lehetőségeitől így determinált) érzéseinek erőszakos elnyomása már szinte az önsanyargatás középkori módjára emlékeztet. Érdekes, hogyan iparkodik a második tétel pasztorálszerű dallama a vonósnégyes Milhaud-jának költészete felé, mint valami tónikához, s mint következik ehelyett mindannyiszor a Cocteautól ráolvasott csalzáradék. Ezért ez a pasztorál, minden egyszerűsége mellett is kényszeredett, üres, anélkül, hogy köznapi lenne, száraz és kellemetlenül archaikus mellékízétől nem szabadítja meg a modern harmonizálás sem. Még a harmadik tétel ritmikus élénkségére is féket szorít ez az erőszakos klasszicizmus.

A spekulatív elmélet eme pusztítása annál szomorúbb, mert ez alkalommal kétségkívül igazi tehetséget dönt romlásba. Milhaub szonátájának száraz érzéketlenségében van valami az érzelmeivel teóriában-meghasonlott művész tragikus becsületességéből. Milhaud bukásának lejtőjén sohasem fog lecsúszni "művész"-társának, Francis Poulenc-nak nívójáig, aki szintén platformhű híve a "Groupe des Six" elveinek, akinél azonban a megoldás olcsósága olyan ellenszenvesen szembetűnő, hogy műveiben komolyabb művészi akarásnak még szikráját sem tételezhetjük fel. A "Mouvements Perpčtuels" (1918) és a "Cinquičme Impromptu" (1921) banalitásai mellett látjuk csak igazán, hogy Milhaud beteg útjain is mennyi becsületességgel halad.

Darius Milhaudnak fejlődését mindenesetre figyelemmel kell kísérnünk. Legújabb alkotásai közül csak két Mallarmé dalt ismerünk. Finom, kedves szerzemények, melyek már előírásukkal (doucemente) is bizonyos fokú távolodást jelentenek Cocteau programjától. Mindamellett nehéz ezekből az apró dalokból Milhaud jövő fejlődésének irányára következtetni. Nem tudjuk, talajtaláló győzelem vár-e rá, vagy osztozni fog-e ő is annyi művész kortársának tragikus bukásában.

Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 11. szám