Asszírok, Hettiták, Meroé Birodalom

KERTÉSZ István


HETTITÁK

Indoeurópai nyelvet beszélő ókori nép, amely a Kr. e. 3. évezred végén vándorolt be Kis-Ázsia (Anatólia) a Kizil-irmak (ókori Halys) folyó által határolt területeire. Állama I. Hattusili (kb. Kr. e. 1650) uralma idején szilárdult meg. Ekkor lett az ország fővárosa Hattusas (Boghazköy, a mai Törökországban). Észak-Szíria, majd Babilón irányában történt eredményes hódítások után a Kr. e. 17/16. sz. fordulóján belső ellentétek zilálták szét a hettiták államát. A politikai stabilitás Telepinu (kb. Kr. e. 1525) uralma idején állt helyre. Az úgynevezett hettita újbirodalom Suppiluliuma (kb. Kr. e. 1370) korában virágzott fel. Szíria jelentős része a hettiták uralma alá került, akik ezáltal a térségben ugyancsak terjeszkedő Egyiptom veszélyes vetélytársaivá váltak. A Kr. e. 13. században Egyiptom és a Hettita Birodalom az új közös ellenség, Asszíria ellenében szövetkezett egymással. A Kr. e. 12. században az úgynevezett „tengeri népek” támadása döntötte romba a hettita államot.

ASSZÍROK


Sémi nép Ázsiában a Tigris és a két Zábú folyók által határolt területen. Ősi fővárosuk a Tigris melletti Assúr volt. Birodalmat először I. Samsi-Adad (Kr. e. 1813–1781) uralma idején alkottak, amikor sikeres hódításokat vittek véghez az Euphratész irányában. Néhány sikertelen évszázadot követően az asszír állam I. Tukulti-apal-Ésarra (Kr. e. 1114–1076) uralkodása alatt élte virágkorát. Ekkor az állam kiterjesztette fennhatóságát a Földközi-tenger partvidékére is. A Kr. e. 10. századtól az asszírok fokozatosan meghódították Szíriát, Föníciát, Babilónt és rövid időre még Egyiptomot is. A hatalmas területeket birodalmi központokból: Ninive, Dúr-Sarrukín, Imgur-Bél, Kalhu irányították. Az Asszír Birodalom legnagyobb kiterjedését Assurbanapli (Kr. e. 668–627) korában érte el, amikor az egyiptomi Théba is uralma alá került. A Kr. e. 7. sz. végén babilóni és méd támadások nyomán az állam szétesett:


MEROÉ BIRODALOM

A Kr. e. 4. században felvirágzó állam a mai Szudán területén, a Nílus és az Atbara folyók találkozásánál. Nevét Merné városáról nyerte, ahová az Egyiptom ellenségeinek számító Napata (a Nílus 4. zuhatagánál fekvő város) királyai a Kr. e. 6. században II. Pszammetik egyiptomi fáraó csapatai elől menekültek. Noha Meroé uralkodói általában ellenségesen viszonyultak Egyiptomhoz, a kis kiterjedésű állam kultúrája erős egyiptomi hatást mutatott (templom épült Amon és Ízisz tiszteletére). A Kr.u. 4. századig fennálló Meroé Birodalom történetéről viszonylag keveset tudunk.


PTOLEMAIOSZOK

Uralkodó dinasztia a Nagy Sándor által Kr. e. 332-ben elfoglalt Egyiptomban. Alapítója I. Ptolemaiosz (élt Kr. e. 367/366–283/282), a világhódító makedón király hadvezére volt. Az ő atyja, Lagosz után a dinasztiát Lagidák néven is említik. Ptolemaioszt Kr. e. 323–ban nevezték ki Egyiptom helytartójává, majd az utódhadvezérek (diadokhoszok) háborúi során felvette a királyi címet, és a Nílus völgyét, valamint az attól nyugatra fekvő Kürénaikét, majd Ciprust, Dél-Szíriát és Kis-Ázsia egyes tengerparti területeit saját birtokának nyilvánította. A Nagy Sándor elképzelései nyomán épült főváros, Alexandria az ő és utódai uralma idején az ókori világ egyik kulturális központjává fejlődött híres könyvtárával, a Muszaionnak nevezett tudományos intézménnyel és az antik világ hét csodája közé számító pharoszi világítótoronnyal. A hellénisztikus világot a Kr. e. 2. században megosztó háborúk miatt a Ptolemaioszok birodalma egyre kisebbé zsugorodott, mígnem a Kr. e. 1. századra Róma kliensállamává süllyedt. A dinasztia utolsó szuverén uralkodója VII. Kleopatra, a szerelmét előbb Julius Caesarral, majd Marcus Antoniusszal megosztó királynő volt. Kr. e. 30-ban Octavianus, a későbbi Augustus császár foglalta el Egyiptomot, és tette Róma tartományává.


ÍRÁSFAJTÁK AZ ÓKORI EGYIPTOMBAN

A hieroglif írás nem más, mint képszerű jeleket tartalmazó mássalhangzós írás. Ez azt jelenti, hogy a szövegek leírásánál rajzolt vagy vésett képek az esetek nagy többségében meghatározott hangértékkel rendelkeznek. Összesen 24 alapjelet ismerünk, amelyek egy-egy mássalhangzót jelölnek. Olykor a szöveg után magyarázó jeleket is használtak a könnyebb megértés kedvéért. Így például a száj használatát, (evés-ivás, beszéd) jelentő szavak után szoktak egy kezét szájához emelő ülő embert is ábrázolni. A hieroglif írás többnyire (de nem mindig) jobbról balfelé halad. Megfejtője a francia Champollion volt, aki eredményeit 1822-ben hozta nyilvánosságra. Ő a Napóleon 1799. évi egyiptomi hadjárata során előkerült úgynevezett rosette-i kőből indult ki. Ezen egy Kr. e. 196-ból származó felirat volt olvasható, melyet hieroglifákkal és démotikus írással egyaránt leírtak, valamint ógörög nyelven is közöltek. A görög nyelv segítségével sikerült a francia tudósnak az ókori egyiptomi írásjeleket megfejtenie. A hieroglif írás leegyszerűsített jeleit használta a hieratikus-írás, amellyel jobbról balra haladó sorokat írtak azok az írnokok, akik a mindennapi élet ügyviteli feladatait ellátva általában papirusztekercsekre rótták szövegeiket. Viszonylag későn jelent meg a „népi” vagy démotikus írás, amely a Kr. e. 8–7. századtól kezdve a hieratikus írást tovább egyszerűsítve a mindennapi életben általánossá vált. A római uralom idején, a Kr. u. 2–3. századtól terjedt el Egyiptomban a görög ábécén alapuló kopt írás, amely már jelölte a magánhangzókat is, és amelyben a görögből hiányzó egyiptomi hangok jelölésére hét írásjelet a démotikus írásból alkalmaztak.

BIBLIA

A kereszténység szent könyvgyűjteményének összefoglaló elnevezése (könyvecskék) a görög biblion = könyvecske szó alapján. Az Ószövetség és az Újszövetség könyveinek ez az elnevezése a Kr. u. 2. sz. óta vált használatossá mint a héber elnevezés: szifré kódes (szent könyvek) görög fordítása. Tekintettel arra, hogy a keleti kereszténység a görög nyelvet használta, a Szentírás görög fordításban vált népszerűvé (részben pedig szír nyelven) a keleti területeken. A héber szövegek legkorábbi fordítása volt az úgynevezett Septuaginta. A hagyomány szerint II. Ptolemaiosz 72 (a septuaginta latin jelentése: hetven) zsidó tudóst hívott Júdeából Alexandriába, hogy Mózes öt könyvét fordítsák le görögre. Ezután készült el fokozatosan az Ószövetség görög fordítása, melyet a hagyományra emlékezve neveznek Septuagintának. A Biblia latin nyelvű fordítása Hierónymus (340–420) egyházatya nevéhez fűződött, és Vulgata (vulgatus = mindenki számára hozzáférhető) néven vált ismertté. Készült a Nemzeti Fejlesztési Terv Humánerőforrás Fejlesztés Operatív Program 3.1.1 Központi Programja keretében, az Európai Unió társfinanszírozásával, az Educatio Társadalmi Szolgáltató Kht. megbízásából.



Forrás: Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár