Bartók Béla: Cantata profana

† Szabolcsi Bence

Bartók Béla: Cantata profana

Tenor és baritonszólóra, kettős vegyeskarra és zenekarra

1930



1870 és 1930: Két olyan korszaka az európai történelemnek, amelyben a művész nem találta a helyét a világban; amelyben kétségbeesése a végső fokra hágott; amikor átkot mondott az emberi társadalomra, és felemelte kezét, hogy az átokkal egyidejűleg felidézze a Természetben az örök és megváltó szabadságot, a beszennyezett és megmérgezett tömegek feje fölött a Tiszta Források himnuszát. Két nagy mű született akkor,két, már címében is ellentmondásos és tiltakozó, Halhatatlanok Halálát és Hitetlenek Hitvallását hirdető mű, mely ezt az átkot elkiáltotta, és a megváltó, a bűntelen természet döbbenetes igéjét megzendítette: Az istenek alkonya és a Cantata profana. Két, háborús légkörben fuldokló, fertőzött európai országban jöttek létre, mindkettő az emberiség ősi félelmeit és reménységeit idézve, visszanyúl az európai lét mítoszainak gyökeréhez: 1870 Németországában az egyik és 1930 Magyarországában a másik. Bartók Béla nagy átkok-költeményéről nem beszélhetünk anélkül, hogy Richard Wagner művéről is ne beszéljünk. Az emberi társadalmak és az egyes költők életében -- mondottuk -- egyaránt feltűnnek időnként fordulók, elkövetkeznek pillanatok, amikor a jövőn munkálók elégedetlensége a környező világgal oly magas fokra hág, hogy nem akarnak többé egyezkedni. Ezek azok a pillanatok, amikor megérlelődik egy-egy világpusztulás hiedelme, vagy akár csak egy-egy nagy mű, mely e világpusztulásnak akar hírmondója lenni. Jóformán minden nép hagyománya őriz ilyen gondolatot a bűnbe-esett s ezért ezért bűnhődő világról. Miért is kell bűnhődnie az emberiségnek? Mert elárulta és meggyalázta a természetet, mert "megszegte az ősi szerződést", mert hazudott. A büntetés végrehajtója ezért maga a természet, melyen szörnyű sérelem esett, s mely önmaga sohasem hazudik. Vízözön vagy világégés, vagy akár egy félelmes metamorfózis, egy nagy nagy Átváltozás, mely új arculatot ad a világnak. Az igazságot szolgáltató, bűntelen természet itt lemossa a bűnbe esett világ bűneit; beöleli a bűnös világot önmagába, s annak megváltása bekövetkezik azzal, hogy maga is természetté válik. Átok ez az átváltozás, vagy áldás inkább? büntetés vagy jutalom? Büntetés, mert a régi életnek végét veti, ami addig volt, eltörli a világ színéről; de jutalom is, mert új élet kezdetét jelenti, s ameddig bűnös volt, most belefoglalja a Bűntelenbe. Wagnernél a Nagy Folyam hajtja végre az igazságszolgáltatást, Bartóknál a Nagy Erdő; de itt következik kettejük művének elhatároló különbsége is. Mindkét mű befejezéseként ott a kiengesztelő apoteózis: emiatt a folyó, amott az erdő végső diadala; de Az istenek alkonyának apoteózisa mégis más: a természet diadalával együtt roppant szivárványként ível a mélyből a magasba Siegfried és Brünnhilde halhatatlan szerelme. Igaz, a szeretők is bűnbe estek, elárultá egymást, hazudtak; ezért nekik is meg kell halniok, az ő halhatatlan haláluk is bele van fogva a Világpusztulásba. A természet őket éppúgy elsodorja, mint az istenek, hősök, törpék és óriások bűnös világát, a Wallhallát és Nebelheimet, Hagent és Alberichet, Wotant és Logét. Mégis, a hűtlenné vált szerelmesek szerelmében is van valami örökkévaló, mindenen túlvilágító erő és sugárzás. Bartók művében a szerelem nem lehet világmegváltó, engesztelő erő, hiszen itt szerelemről szó sincs; itt csak egyetlen gondolat világít a természet végtelen erdején keresztül, -- az a gondolat, amely miatt ki kellett törni az emberi világból, ami miatt a Szarvas-Emberek félresöpörték a társadalom minden hazugságát; ez az eszme a Szabadság, Bartók alapeszméje, a hitvallás -- hadd térjünk vissza erre a szóra --, mely a teljes művet életre hívta. S épp ezért, a megoldás -- a közös szimbólumvilágon keresztül is -- alapjában más értelmezést nyer. Bartók szarvasai megváltott emberek, akikkel a természet világának is új értelme kezdődik. Bartók egy ilyen új, szabad emberideál meghirdetésével és fellobogtatásával írta meg nagy művét --, és voltaképp egész művét , nemcsak a Cantata profanát.Épp ezért olyan forró, olyan erőteljes és olyan megdöbbentő, ami a Cantata zenéjéből végső soron kihangzik: akit a természet befogadott, megváltott és felszabadított, annak új embernek, az új embernek kell lennie, akinek "agancsa nőtt", s már maga is a természet része; de aki így kinőtt a szűk kis-emberi világból, az többé nem térhet s ne is térjen vissza abba a világba! A mű konklúziója talán így a legmegdöbbentőbb --, de így igaz.
Akik a Cantata igazi tartalmát eddig felismerték, mind ezt a félelmes tanulságot írták le, vagy írták körül. Így Tóth Aladár, aki "a régi világtól való elszakadás fájdalmát" is felismerte Bartók művében, így Giorgio Vigolo olasz esztétikus, aki a "tiltott erdők" mítoszának, így Kerényi Károly, aki a szellemi kivonulásnak, a nagy Exodusnak felszabadító sugárzását hirdette meg a Cantata varázsaként; így Kardos Tibor, aki a vadászatnak, mint természetellenes bűnnek drámáját ismerte fel Bartók mondanivalójában; s így Palkó István, aki egy-egy nép eredetmondájának, az emberiség újjászületésének nyomait kutatta benne. S valamennyiök igazolásaként hadd próbáljuk ezt a fantasztikus drámát, Bartók legvakmerőbb drámai koncepcióját magának a műnek zenei felépítéséből kiolvasni.
Öt szakaszból épül a Cantata profana, s ez az ötös felépítés -- a klasszikus drámák felvonásainak módjára -- részben megismétli, részben fokozza Bartók régebbi dramaturgiájának eszközeit. Ami eddig fokozás volt, most már inkább felrobbanás; ami eddig kontraszt volt, most inkább egymásba viharzás; ami felodás volt, most megdicsőülés. Amellett keményebbé, komorabbá vált a teljes szerkesztés: ami egymásra következik, oly szükségszerű láncolatba forr össze, hogy minden eddiginél szigorúbb, súlyosabb és elkerülhetetlenebb. Próbáljuk a lépcsőfokokat egymás mellé vázolni:


I. tétel Elindulás az ősvilágból, a vegetációs háttérből:
"volt, volt, volt ..."

II. tétel A vadászat. A békés ősvilágba betör a bűn, az erőszak, a gyilkosság

III. tétel Átváltozás. A természet büntető beavatkozása

IV. tétel Az apa megtalálja a fiait, de azok nem a fiai többé. Találkozás és összecsapás a régi és az új, az emberi és emberentúli között. Hazahívás és visszautasítás

V. tétel Konklúzió és rakapituláció. Apoteózis: az új, a szabad világ győzelme; diadalmas búcsú az ősvilágtól, az apák és anyák világától. "A fáklyák" hiába "égnek", a tiszta forrásoké a győzelem.


Ember hangja és természet hangja, a hagyományok hangja (Bachon, Wagneren, Kodályon keresztül) itt már teljesen összeforr. Bartók öttagú drámaépítkezése, melyet Újfalussy József oly alapvetőnek ismert fel egyéb műveiben is, itt "kipróbálja" a maga tetőpontos terhelését és feszültségeit. A aminek szolgálatában mindezt felvonultatja, az alighanem a Bartók-zene legfőbb értelme, tanúsága és mondanivalója: az, hogy nincs többé visszaút, sem a művész számára, aki ilyen ösvényekre lépett, sem azok számára, akik e meredek kapaszkodókon, a Tiltott Erdők ösvényein követni akarják.

De a Tiltott Erdők mögött ott világítanak az emberiség, az európai műveltség régóta járt, régóta felszántott ösvényei is.
Mert nemcsak Wagner fenyegető természetmítoszára gondolhatunk a Cantata profanával kapcsolatban, hanem egyébre is.
Abban az időben, amikor e sorok írója a Cantata szövegét németre fordította (1930-31), Bartók kijelentette előtte, hogy ezt a művet az ő legszemélyesebb "hitvallásának" érzi és vallja. Tehát a szabadság hinuszának egy sötét korszakában. De figyeljünk arra a szóra is, hogy "hitvallás". Bartók ritkán használt ilyen kifejezéseket. Szabadság- és természethitvallásról van szó, Bartók panteista hite értelmében. Mégis itt kell a nyitját találnunk annak a körülménynek, hogy a Cantata forrásai között -- épp mert "contradictio in adiecto"-ként a profana címet hordozza -- jelentős szerepet játszanak vallásos jellegű művek. A tételt önmaga ellentéte igazolja. Kezdjük azon, hogy román vadász-kolinda, mely a mű szövegéül szolgált, "pogány jellegű" kultikus ének. Említsük meg azt is, hogy már az eddigi kutatóknak feltűnt a kompozíció zenéjének rokonsága a Máté-passió megnyitó zenéjével. Ami újra meg újra szemünkbe ötlik, az a kompozíció formavezetése, a kezdetet összefoglaló és megismétlő befejezés.
Tudjuk, hogy Bartók számára mindig fontos volt a rekapituláció formaelve. Gondoljunk itt olyan szembetűnő példákra, mint A fából faragott királyfi "fordított" rekapitulációja, a Táncszvit befejezése, s főleg épp az 1930-as években a 2. zongoraverseny és Hegedűverseny zárótételei --, vagy ahogyan ő maga már a 3. vonósnégyesben kiírja: Ricapitulazione della prima parte. Most ilyesmiről -- vagy talán még többről -- van szó: egy nagyszabású énekkari kompozíció emlékező-megismétlő befejezéséről, összefoglalásáról, záróoszlopáról. Tétel és tanulság: "így van, ezt láttam, ezt akartam elmondani; s ha el tudjátok olvasni, mindez még azt jelenti ..." És Bartóknak eszébe juthatnak ifjúkora emlékei, a nagyszabású énekkari művek, melyek ugyancsak összefoglaó-megismétlő zárótételekkel érnek véget. Nem ilyen összefoglaló lezárást igényel-e már maga a mise is? Ne kérdezzük, hogy az a visszatérő kórustétel, amellyel Bach h-moll miséje zárul, azok a "visszahozott" Kyrie-tételek, amelyekkel a közvetlen vagy jóval későbbi utókor Mozart c-moll miséjét és Requiemjét "mesterségesen", de jogosultan lezárta, történetileg hiteles záradékoknak tekinthetőek-e vagy nem; mert Bartók a maga idején már így hallotta őket, másként nem is hallhatta. Nos, ez az "Agnus" gondolat -- fűzzük még hozzá a Verdi Requiem "Libera me"-tételét is, mely tudvalevőleg megelőzte a teljes kompozíciót -- annyira jellemző a mise -- és voltaképp minden nagy énekkari mű -- szerkezetére, hogy az efféle tüntető "hitvallás"-művek alig képzelhetők nélküle.
Bartók Cantatajában az európai zene évszázados hagyományai találkoznak és forrnak össze egyetlen remekművé; s ez a remekmű minden részletében, egész hagyományában meghírdeti a világnak, hogy igazi "hitvallás" minden mellett, ami az emberiség számára csak valaha is fény volt és ígéret; így vált Bartók keze alatt a Természet nagy átok-költeménye az ember himnuszává.


Forrás: Miért szép századunk zenéje? - Gondolat, Budapest 1974 (181-189. oldal)