Tóth Aladár: A francia zene új iránya és Darius Milhaud II.

Strawinsky forradalma legmélyebben az individualista-impresszionizmusba belefáradt Franciaországot érintette. Az orosz muzsikus kattogó ritmusai, rikító színei, nyers melódiái, kemény harmóniái megrázták a debussyzmus érzékeny mimózahangulataiba burkolózott francia zenét. A felrázott Párizs azonban mindjárt rátapintott Strawinsky legfőbb fogyatkozására: a konstruktív felépítés tépettségére, az egykőből kifaragott monumentalitás, a tisztán-látás és tiszta-munka hiányára. Ez természetes is volt, hiszen a tökéletes formalizmus a tiszta, precíz munka: jellemzően gall erények.

A legújabb francia zene átvette Strawinsky-tól az új formanyelv keresését, de akárcsak Bartók és Kodály, faji alapon folytatja, avval a különbséggel, hogy a fiatal franciák nem a "tudósok"-tól felfedezett népzenét, hanem (és ez megint strawinskyszerűség) a Café Concertekben, a július 14-i táncmulatságok forgataga közepette, vagy a neuillyi vásáron "kialakult" (?), élő "francia" zenét szeretnék ellesni. Az új nacionalista francia iskolát a "Groupe des Six" művészi társulás képviseli. Hivatott teoretikusok: Jean Cocteau egy "Le Coq et l'Arlequin" c. brosúrában vázolta a fiatal újítók programját, és egyedül üdvözítő francia zenét követel. Bizonyára nem Cocteau úr az első, akinek feltűnt, hogy a francia muzsika, mely a XVII. században a francia művészet jellegzetes formabiztonságának, kifejezésbeli precíziójának mintaképe volt, ezt az előkelő erényét később, egész napjainkig bezárólag, elvesztette. Hogy ez nagyrészt a német befolyás műve volt, az kétséget nem szenved. A német befolyás azonban Debussyvel megszűnt és a várt eredmény: a kifejezés pontos, testhezálló gazdaságossága, még sem következett be. Mi sem természetesebb, hogy eklekticizmusra állandóan utazó Jean Cocteau ezt is "idegen befolyással" magyarázza: csakhogy ezúttal nem német, hanem orosz befolyással (Moussorgsky). A "Groupe des Six" radikális temperamentumú esztétája szerint: "Debussy franciául játszik, de orosz pedállal". A homályosság, a színek ködös fátyolozottsága, a rajz elmosódó körvonala, a szerkezet impresszionista lazasága: eszerint mind "orosz" tulajdonság. Nem tudjuk, hogy az oroszok mit szólnak mindehhez, de annyi bizonyos, hogy Debussy franciaságának saját hazájában erélyes védője akadt Paul Landormy-ban, aki a "Revue Musicale" hasábjain "Le déclin de l'impressionisme" című cikkében kritika tárgyává teszi fiatal honfitársainak törekvéseit. Mi teljes készséggel adunk Landormynak igazat ebben a kérdésben, hiszen elég Debussyt Strauss mellé állítani, hogy az arány, mérséklet és precízió franciáját felismerhessük benne. Sajnos azonban Landormy nem világítja meg azt a látszólagos ellentmondást, melybe tanulmányának egyik előző kijelentése révén keveredik, mely szerint az igazi rend és igazság, mely szinte kiveszett az impresszionista művészetből csak Ravel-lel vonult be ismét a francia muzsikába. Landormynak ugyanis ez a kitétele is igaz s hogy a kettő közötti ellentmondást eloszlassuk, elég rámutatnunk Debussy félhomályának igazi okára. Debussynek képzeletét és eszközeit nem idegen nemzetiségű, hanem idegen hatáskörű művészet fertőzte meg: az impresszionista festészet. A francia zenét a francia impresszionizmus hatalmas föllendülése magával ragadta, felszabadítva a német iga alól. Debussy a festő-zenész képzeletével és a hangfestés eszközeivel tört magának új utat, s ilyen eszközökkel az abszolút zene szerkezeti tisztaságát elérni, minden franciasága mellett sem volt képes. (A zenei szerkesztés meglazulása legtöbbször idegen művészet befolyására vezethető vissza). Debussy, mint "hangfestő" legkevésbé sem dagályos, homályos vagy pontatlan, ellenkezőleg igen precíz, arányos, franciásan formabiztos művész, akinek igazsága csak azért nem teljesen "meztelen", mert mondanivalója nem tisztán zenei mondanivaló.

Az impresszionista festészet bukása természetesen magával hozta a francia zene idegen elemektől való megtisztulását. Mindamellett ez nem jelenti, hogy a francia zene az impresszionizmus bukása nélkül nem tisztult volna meg. Ravel példája bizonyítja leginkább, hogy a régi francia erények feltámadóban vannak. Sokkal fontosabb az a kérdés, hogy a legújabb francia zene nem bontogatja-e ismét idegen művészet hatása alatt szárnyát, t. i. az expresszionista és kubista festészet hatása alatt. Erre csak annyit jegyezhetünk meg, hogy az impresszionizmus azért hatott olyan erősen és károsan a zenére, mert igen sok felületes vonatkozása volt a muzsikához. (Elég itt Whistler vagy Verlaine nevét említenünk.) Az új kompozitív művészetek koránt sincsenek ilyen felületi rokonságban egymással s ha már valahol találkoznak, az éppen az abszolútban történik. Ezen nem változtat az sem, hogy Cocteau úr manifesztumában tényleg sok minden emlékeztet a kubizmusra és egyéb szintetikus irányokra. A horizontalizmus uralma a vertikalizmus fölött, a vonalvezetés, a rajz uralmát jelenti a szín felett. "La verité est trop nue." Vetkőztessétek le a zenét legbelsőbb vázáig. Nem baj, ha túl józanul, szárazan hat, a szentimentalizmusnak, a raffinírozott technikai komplikációknak egyformán véget kell vetnünk. A modern francia zene bizonnyal nem ínyenceknek készül. A franciák kontrapunktikus, polifon törekvései azonban jól megkülönböztetendők a modern német zene hasonló törekvéseitől. Reger komplikált szólamkuszálásával szemben a franciák mennél áttetszőbb egyszerűséget, tisztább értelmességet kívánnak. Még a témák túlságos egybefonódását is kárhoztatják, nem is szólva a széles, terjedelmes kidolgozásról. Francia zenét rövid, éles határolt zenei gondolatokból lehet csak komponálni. Cocteau a tiszta meztelen igazságot már a vonóshangszerek használatában is veszélyeztetve látja, a húrok zengése ugyanis túl érzelmes és dagályos az objektív művészethez.

Látjuk tehát, hogy Jean Cocteau legkevésbé sem habozik, ha elmélete konzekvenciáinak levonásáról van szó. A múlt nagyságairól ugyanilyen kategorikus hangnemben ítél. Sejthetjük, hogy gyűlöletének középpontjában, a germán romantika minden fogyatkozását magába egyesítő Wagner áll. Landormy szavaival Wagner Jean Cocteau "bęte noire"-ja. Wagnerről gyűlölete visszaszáll egész Beethovenig, s csak Bach előtt hajlik meg, mint a kontrapunkt nagymestere előtt. A "Hatok csoportja" előhírnökét, útmutató mintaképét Erik Satie-ban ünnepli. Sajnos Satie munkásságáról a nemzetközi zenei érintkezés nagy akadályai miatt nem volt alkalmam kielégítően hiánytalan képet nyerni. Cocteau-ék szerint Satie zenéjében nincs romantikus szenvelgés, nincs esztétikai önfertőzés. Satie nem ismeri a festőket, nem olvas irodalmi műveket. Satie a debussysta korban a klasszikus tradíció fenntartója: Satie "francia" zenét csinál!

A legújabb francia zene, minden nacionalista korlátoltsága mellett, szervesen kapcsolódik bele az európai művészetek fejlődésébe, tehát nem vehető egy kalap alá a modern németek "nemzeti" csoportjával, mely a Pfitzner kultusz vizenyős romantikájában szenveleg akkor, mikor már Schönbergjei vannak. A nacionalizmus a franciáknál őszinte lehetőségkeresést jelent. Hogy a francia teóriákkal szemben mégis bizalmatlanságot érzünk, azt nagyrészt annak kell tulajdonítanunk, hogy a franciák pusztán formai újításokkal akarnak új, egyszerű és igaz művészethez eljutni. Nem változtat ezen az sem, hogy Cocteau előír tartalmi szabályokat is, hogy mit szabad és mit nem szabad a modern művésznek érezni, hogy pl. nem szabad szentimentalitásnak, álmodozónak lenni stb. Veszedelmesen hasonlítanak ezek a törvények a romantikus művész önmagával szemben való esztétizálásához. Nem szabadulhatunk Cocteau elméletének mérlegelésekor azon benyomástól, hogy ismét újabb logikai erkölcsi forradalmakkal, de nem saját érzelmeink egyoldalú kritikájával és érzelmi életünk gyerekes redukciójával lehet elérnünk. Cocteau által ezerszer fejünkhöz vágott egyszerűséget az eszközök teoretikus szűkre szabásával nyélbe ütni képtelen önkényeskedés, mely káros hatását, mint azt az alábbiakban látni fogjuk, máris érezteti a fiatal zeneszerző nemzedéken. Túlkomplikált stílust tartalmi felújítás képes csak elsimítani, s nem tudjuk ugyan, hogy milyen tartalmi táplálékot szolgáltatnak a Café concert-ek, de a fiatal francia zenészek érverésébe eddig ugyancsak kevés friss vért fecskendeztek. Egyenlőre Cocteau teóriáját, az "előzetes" leegyszerűsítésnek eme "neoprimitív" módszerét csak külső beavatkozásnak bélyegezhetjük, mely megfertőzi azt a kizárólagos elmélyedést, amely mondanivalónknak magunkból való tiszta kibontakozásához feltétlenül szükséges.

Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 11. szám