Korának számkivetettje - Camille Pissaro

1903. november 12-én halt meg a francia impresszionista festészet neves alakja, Camille Pissarro. Egész életében kitartott a századvég lenézett és kitaszított művészi irányzata mellett – nemhiába, hiszen később olyan kiváló mesterek tekintették őt tanáruknak, mint Cézanne és van Gogh.



Pissarro 1831. július 10-én született a dán Antillákon, Szent Tamás szigetén, egy portugál származású francia, vas- és rövidárukereskedő fiaként. (Érdemes tudni, hogy a mai amerikai Virgin-szigeteket hívták egykor dán Antilláknak, az USA ugyanis csak 1917-ben vásárolta meg 25 millió dollárért a szigetcsoportot, s nevezte át a térséget.) Visszatérve Pissarróhoz: 12 éves korától a Savary igazgatósága alatt működő franciaországi intézetben tanulja a rajzolás és festészet mesterségét, az igazgató, szakítva az akadémiai iskolával, kivezeti a természetbe tanítványait. A festő pályája (hét éves kitérővel, mikor édesapja üzletében dolgozott), Párizsban folytatódott, 1855-ben Corot és Anton Melbye tanítványa lett, rendszeresen látogatja a Suisse Akadémiát, ahol ismeretséget köt Edouard Monet-val. Ebben az időben a festők egyetlen útja a sikerhez a Szalonon át vezetett, a kétévente (később évente) megrendezett kiállításra csak azok a képek kerülhettek, amelyek megfeleltek a bíráló zsűri ízlésének, az impresszionisták erre gyakran képtelenek voltak. Reménytelen küzdelem kezdődött az új stílust képviselők és az elfogadott irányzatot követők között, ennek eredményeként az impresszionistákat egészen a XX. század elejéig megvetés és ellenszenv kísérte. Az a néhány kép, amely valamilyen véletlen folytán mégis kiállításra került, nem váltott ki semmiféle reakciót a közönség részéről, teljes visszhangtalanság kísérte 1859-ben Pissarro „Montmorency-i táját” csakúgy, mint az 1861-ben kiállított Monet festményt, a „Spanyol énekest”. 1863-ban hatalmas lehetőség nyílt Pissarro és társai előtt, a Szalon négyezer képet utasított vissza, ez akkora felháborodást váltott ki, hogy III. Napóleon személyesen tekintette meg az elutasítottak képeit. Az ő támogatásával jön létre a Visszautasítottak Szalonja, ezen a kiállításon Pissarro alkotásai mellett már megtaláljuk Manet, Cézanne, Armand Guillaumin festményeit is. Ám a kiállítás eredménye még így is katasztrofális volt, a közönség és a kritika felháborodva utasította el őket.
A művészeti számkivetettség együtt járt az anyagi ellehetetlenüléssel. Néhány szerencsésebb festő, mint Renoir és Degas némi támogatást adnak nyomorgó sorstársaiknak, kiknek a képét csupán jótékonyságból vásárolja meg Durand-Ruel műkereskedő, vagy Martin apó, egy volt kardalos, illetve Tanguy apó, a gipszöntő. A francia mesterek munkáját európai érdektelenség kísérte, erre jó példa Pissarro és Monet képeinek sorsa a francia-német (1870) háborúban. Mindkét festő műveit felhasználták a német katona-mészárosok és szálláscsinálók, az
előbbiek kötényként használták, az utóbbiak az udvart terítették le velük, nehogy sáros legyen a csizmájuk.


Pissarro a háború elől Angliába menekült, de ott sem tartották kiállításra méltónak képeit, hiába festette meg a „Vasút Norwoodnál” és a „Upper Norwood utca kocsival” című képeket. 1871-ben tér vissza Franciaországba és Pontoise városkában telepedik le, rövidesen csatlakozik hozzá két régi barátja Cézanne és Guillaumin. Ekkor festett képeit (Voisins, a falu széle, Vörös háztetők) az érett impresszionizmus kialakulásának fontos állomásának tartják. Ez évben történt a stílus megnevezése is, Monet: Impresszió, a felkelő nap. című festménye nyomán. Önálló kiállítások és árverések 1874-1886 között nyolc kiállítást önállóan szerveznek meg, többet a festő, Degas anyagi támogatásával. Az első kiállításon 30 festő, 165 képpel vett részt, a várt siker azonban ismételten elmaradt, a Figaro kritikusa így kommentál: „letartóztattak egy szerencsétlen embert, aki, kijövet a kiállításról, megmarta a járókelőket.” Nem sikerültek a nagy árverések sem, pedig élelmes kereskedők ekkor egy Renoir vagy Monet képet 100-300 frankért vásárolhattak volna. Pissarro festészete az 1880-as évek elejétől megváltozik, tájképek helyett figurális ábrázolások kerülnek előtérbe (Pásztorlány, Ülő parasztlány), a téma változásával egyidőben, a festési technikája is megváltozik, csatlakozik a neoimpresszionistákhoz, illetve a pointillistákhoz. Ahogy akkor mondta: „romantikus impresszionizmus helyett a tudományos impresszionizmust választottam”. Ekkor ismerkedik meg Van Gogh-hal, kinek rövid ideig tanára lesz. 1890-ben szakít a pointillistákkal, és visszatér régi stílusához, s már Párizsban festi meg utolsó műveit, a „Pont Neuf”-öt, és a „Boulevard Montmartre téli reggelen”-t. Élete utolsó éveiben már alig lát, halálát pedig egy félrekezelt vérmérgezés okozta.


Bodor Zoltán - National Geographic