Arckép: Vajda János költő, publicista

1827 Május 8. (182 éve történt)
Pesten megszületett Vajda János költő, publicista, az első szimbolista, akit Ady Endre "szent elődjé"-nek tekintett. Verseiből: "Gina emléke", "Húsz év múlva", "A vaáli erdőben", "Nádas tavon".


A Pest megyei Vál községben nőtt fel, ahol édesapja uradalmi erdész volt. 1839-1843. között a székesfehérvári cisztercita gimnáziumba járt, majd Pesten tanult, de egyetemet nem végzett. Első verse 1844-ben jelent meg az "Életképek"-ben. 1845-ben - Petőfi Sándorhoz hasonlóan -vándorszínésznek állt, 1846-tól egy évig József főherceg alcsúti mintauradalmában gazdatiszti gyakornokként dolgozott. 1847-ben Pesten a Gazdasági Egyesületben lett hivatalnok. Ekkor már rendszeresen megjelentek versei az "Életképek"-ben és a "Pesti Divatlap"-ban. Petőfi baráti köréhez csatlakozott, korai versein még Petőfi népiességének és romantikájának hatása érződik. 1848-ban katonának jelentkezett, a szabadságharc bukása után a császári hadseregbe sorozták közlegénynek. Miután hazatért, 1850-től Kiskunhalason és Budán dolgozott a földbecslő hivatalban. Reménytelenül szerelmes lett házigazdája lányába, Kratochwill Georginába, aki azonban tudomást sem vett róla. Ez a szerelem ihlette a Gina-verseket. 1855-től újságíróként dolgozott, a "Nővilág", a "Csatár", majd a "Magyar Sajtó" szerkesztője volt. Elsősorban a polgári haladást képviselte publicisztikájában, 1861-ben álnév alatt adott ki röpiratokat, amelyben sürgette a polgári átalakulást, és ennek érdekében támogatta az Ausztriával való mielőbbi kiegyezést. Nézeteiért a 48-as elvek árulójának kiáltották ki, és kiközösítették. El kellett hagynia az országot, pártfogói csak egy jelentéktelen állást tudtak neki szerezni a bécsi kancelláriai sajtóirodán. 1866-ban tért vissza Pestre, 1867-ben a Kossuth-párti "Magyar Újság"-nál, 1868-ban a "Nép Zászlója" című hetilapnál dolgozott. 1870-től haláláig a Kisfaludi Társaság munkatársa volt. A "Vasárnapi Újság"-ban és annak melléklapjában a "Politikai Újdonságok"-ban jelentek meg írásai. Nemcsak nézeteit, de költészetét is elutasította a Gyulai Pál vezette "hivatalos irodalom", így szegényen és magányosan élt. A 1870-es években egyre inkább a gondolati-filozófiai költészet került az érdekelődése középpontjába. Az 1882-ben írt "Az üstökös" című versében az üstökös a magány, az elszigeteltség többértelmű szimbóluma. 1888-ban írta egyik legjelentősebb alkotását, a "Nádas a tavon" című verset. A 1880-as évektől sokat betegeskedett. 1896-ban Palágyi Menyhért "Jelenkor" című lapjának főmunkatársa volt. Vajda Jánost líratörténetünk úgy tartja számon, mint "az Arany János és Ady Endre közötti átmenet nagyságát; ez a köztesség határozta meg értékelését és utóéletét, hiszen senki nem tagadja jelentőségét, de minden elemző az Adyt megelőlegezőt, sőt az első szimbolistát látja benne".

Egyedül

Csöndes egész világ, béke van a földön.
Édesen szendregve pihennek a népek.
Mint a forró nyári dél a néma erdőn,
Olyan a föld, s olyan édes most az élet.

Néha csendűl egy-egy alvó nyáj kolompja,
Mert a szemtelen légy mostan lakomázik:
Mikor az oroszlánt az álom elnyomja,
Csúszó-mászó féreg a fülébe mászik.

Egy-egy alvó bogár donog itt-ott halkan,
S gyönge nyögést hallat a fához ütődve;
Az is elenyészik egy félénk visszhangban,
S tetszhalotti álom nyomul az erdőre.

Minden csöndes, minden álmodik és boldog;
Csak én vagyok ébren, engem éget a nap;
Nekem fáj a sugár, mely hiába ragyog,
Homlokomon vampír: vérivó gondolat.

Majd ismét ugy rémlik, mintha minden ember
Mind meg volna halva, el volna temetve;
Csak én magam élnék, csak én volnék éber
Egyedűl! egyedűl! s én is megmeredve.

Ijeszt a csöndesség, s szólni mégis félek.
Hallgatózom, hogyan zsong a sok koporsó;
Bennem az undortól rezzen át a lélek,
Hallom, a rút féreg hogyan őröl, morzsol!

Körülöttem, mint az oceáni habok,
Egymást érve, némán feküsznek a holtak.
Mind olyan mosolyban meredt, nyugodt arcok;
Azt hiszem, alusznak s édesen álmodnak.

Anyja karjaiban szenderg a csecsemő,
Mintha csak szopása szakadt volna félbe.
Kedvesének kezét fogja a szerető,
S tündér csengetyűnek hangja cseng fülébe.

Hallja még és fogja hallani örökké:
Szeretlek, szeretlek! És az ajk oly duzzadt,
Mintha a végső csók lenne itt elsővé,
S mint a parázs égne csöndes hamu alatt.

Mintha a hős harcos kardjával kezében
Szép halálával még itt is dicsekednék.
A fukar még érzi ezreit zsebében,
A hitbuzgó mondja: ott fönn vár a mennyég!

Haza, emberiség, kedves, dicsőség, hit,
Egyik megjutalmaz, ha a másik megcsal.
Egyiktől szeretve voltak ezek mind itt -
S aki volt szeretve, az soha meg nem hal.

Mind olyan elégült, mind oly panasztalan;
Nem nyílik sohajra egyetlen egy ajak.
Csöndes a levegő, az éj csillagtalan,
Nem tudom valóban, élnek-e vagy halnak.

Mindegy; azt tudom csak, hogy szerettek, éltek,
S testben, mint a fű, fa, bogár, halhatlanok.
- Ah sátáni testben megátkozott lélek!
Hűtlen, önző fajzat! elmulandó vagyok!

Forrás1. Ezenanapon.hu / Forrás2