Furkó Zoltán: Amerika messze van, mégis odalátni!

1988-ban hosszabb előkészület után Amerikába utaztam, előbb New Yorkban ellátogattam Püski Sándorhoz, akit már Budapestről régen ismertem. Valamikor a hetvenes években egy rádióműsorban hosszabb beszélgetést adtam le a Püski Kiadó történetéről, ebben a kiadó tulajdonos-mindenese, Püski Sándor felelevenítette a nagy múltú cég történetét és kapcsolatát Németh Lászlóval, Sinka Istvánnal, Szabó Dezsővel és a népi mozgalommal. Akkoriban Püskiék a Ráday utcában éltek és kerámiák készítéséből tartották el a családot, kiadójuk be volt tiltva. Az interjú tárgyszerű és történeti szempontból értékes volt, ezért értelmes főnökeim beleegyeztek a leadásába, bár az akkori politikai közegben ez vakmerőség volt. A Magyar Rádió irodalmi szerkesztősége munkatársainak és elnéző vezetőinek köszönhetően a hetvenes és a nyolcvanas években messze előtte járt az írott sajtónak, és jobbára felpuhította az eladdig tabuként kezelt területeket.

Püski Sándor energiája, kedves egyénisége évtizedek óta tartó barátságunk alapja, és a könyvheteken mindig biztos pont sátruk és az ő jelenléte. Bár úti célom San Diego volt, Márai Sándor lakóhelye, előbb azonban New Yorkba mentem Püskiékhez, de egyéb okokból is. A Szépirodalmi Kiadó számára egy Karády Katalin-kötetet szerkesztettem, amihez meg kellett szerezni a kint élő művésznő hozzájárulását. Ezt megnehezítette, hogy időközben engedélye nélkül kiadtak egy számára sértő füzetet, ahol rossz címlap alatt gyanús célozgatásokkal illették múltját. Egyébként jellemző, hogy a Rádió könyvtárában fellelhető lexikonban az ő neve mellé, illetve rá odapecsételték a „háborús bűnös” bélyegét, nem különben a zseniális Dohnányi Ernőére és Páger Antaléra. Akkoriban a világégéstől mindössze mintegy harminc évre voltunk, és a háború utáni leszámolások korszaka a tehetségteleneknek alkalmat adott a kiemelkedő emberek ellehetetlenítésére is.

Ilus néni, Püski felesége a kinti magyar emigráció középpontja, szervezője volt, és ő is segített abban, hogy a közelükben élő Karády Katalint meggyőzzük jó szándékunkról, így a jog megadásáról.

Karády Katalin New Yorkban

Karády rendkívüli jelenség a magyar film történetében, és népszerűsége a DVD korszakában is tart, hiszen a Halálos tavasz, a Valamit visz a víz és a többi filmje gyakran látható a különböző tv-csatornákon is. A harmincas években fedezték fel. Fellépett a Pesti Színházban, a Vígszínházban, az Operettszínházban, igazi sikereinek valódi területe azonban a film, a rádió, a gramofon: a negyvenes években itthon az amerikai sztárokhoz mérhető hazai sikert aratott, rajongói még klubot is alapítottak tiszteletére. Élete tele volt fordulatokkal, a német megszállás idején a Gestapo letartóztatta, kegyetlen szenvedések után szabadult. 1949-ben sok újabb méltatlanság után külföldre ment. Sokáig Brazíliában élt, később New Yorkba költözött, ahol híres kalapszalonja volt. Szabó Sándor, egykori színész barátom szintén disszidált akkoriban, Karádyval kint felvette a kapcsolatot. Hazatérte után többször dolgoztunk együtt rádiós és tévés műsorokban, sőt könyvet írtam róla és feleségéről, a gyönyörű színésznőről, Bárczy Katáról. Ebben elmeséli Karády könnyes búcsúját tőle és a hazától, ami egy vidéki fellépésen történt.

1988 februárjában becsengettem Karády Katalin házába, megbeszélt időpontban, kezemben a frissen megjelent könyv – Jávor Pál: Egy színész mondja –, amely az Akadémia Kiadónál futó sorozatomban, az Egyéniség és alkotásban jelent meg. A kapu kinyílt, átmentem a hosszú előtéren és bejelentkeztem a biztonsági őrnél. Hamarosan jött a válasz, a titkárnője elmondta, hogy a művésznő tud a látogatásról, de nagyon rosszul érzi magát, és kéri, halasszuk el.

– Sajnálom, de holnap továbbutazom, ezért szeretnék felküldeni egy most kiadott könyvet.

Ezt elmondtam az őrnek is, aki átvette a csomagot, és felvitte. Kis idő múlva elindultam a kijárat felé, de nem értem odáig, mert szinte futva jött a biztonsági őr, és kérte, vegyem fel a telefont.

A telefonban megszólalt Karády: – Köszönöm a könyvet, ami végzetszerűen ott nyílt ki, ahol Jávor Palival együtt vagyunk lefényképezve. Bár nagyon gyenge vagyok, de kérem, jöjjön fel!

És fogadott fekve, takarókkal burkolva, a hangja és az arca azonban a régi. Emlékzuhatag tört fel belőle a magyar filmről, Jávorról és társairól.

(Természetesen a könyv 1989-ben megjelent, és százötvenezer példányban fogyott el. A borítójára ezt írtam: Karády Katalin életének legnagyobb fordulata a feltörés az eseménytelen szürke hétköznapi életből az áhított csillogó, reflektorfényes színi világba. A körötte kavargó szórakoztatóipar a mai olvasónak is ismerős hangulatot áraszt, nagyon valószínű, a sztárcsinálást most is hasonló érzelmek és érdekek motiválják. A siker azonban mindig függ a pályára lépő személyiségétől, tehetségétől is, és ebből Karády jelesre vizsgázott.)

Búcsúzóul elmondtam, hogy másnap utazom San Diegóba Márai Sándorhoz. Karády megmutatta polcán az ott sorakozó Márai-könyveket, és kérte, hogy tolmácsoljam jókívánságait az agg írónak.

A körülmények hatalmában

Az utazást a hazai és kinti magyar értelmiség helyzetüktől és politikai beállítottságuktól mentes érdeklődése kísérte. Itthon Illés Endre, a Szépirodalmi Kiadó, Hazai György, az Akadémiai Kiadó vezetője, Cseres Tibor, az Írószövetség elnöke, kintről Cs. Szabó László, a BBC kommentátora, és a Párizsi Magyar Műhely munkatársai segítették és figyelték.

Érdekes epizódja volt a tisztelgő látogatásnak, hogy felhívott a Soros Alapítvány akkori titkára és elmondta, hogy Rónay László barátomtól tudja, készülök Márai Sándorhoz; ők maguk is szeretnék támogatni az utazást, és ezért kér, hogy New Yorkban keressem fel Soros Györgyöt.

Így jutottam el Sorosnak a Brodwayn lévő irodájába. Fenn a 36. emeleten, kissé szédülve a magaslati látványtól, bekopogtam cége ajtaján, ahol egy húsz év körüli fiatal lány fogadott, s átvezetett egy terembe, üdítővel és kávéval kínált, és jelezte, hogy Mr. Sorosra várnom kell néhány percig, aztán kiment. A függönytelen ablaküvegen át a Central Parkra láttam, s úgy éreztem, mintha kissé kilengene az épület, mintha hintáznánk. Nyílt az ajtó, visszatért a fiatal hölgy, és nagy meglepetésemre szép magyarsággal szólalt meg:

– Most tudtam meg, hogy Budapestről érkezett, és azt is jelezték, hogy író és tanárember is, ezért lenne egy apró kérésem.

– Parancsoljon, kíváncsian várom, miben segíthetnék!

– A családom még a háború előtt kijött Amerikába, és én már nem is jártam Magyarországon, itt tanultam meg magyarul, hiszen otthon mindenki az anyanyelvén beszél. De nagyanyám állandóan szid, hogy nem beszélek szépen… Kérem, mondja meg őszintén, miben rossz a kiejtésem?

Igazán megdöbbentett, hiszen kinézetre olyan sugárzóan fiatal volt, mint itthoni tanítványaim, másrészt tisztán, sallangmentesen beszélt magyarul.

Közben nyílt megint az ajtó, és belépett egy szimpatikus, ötven körüli úr, kiderült, hogy Soros egyik személyi titkára, így azt is tudta, hogy Márai Sándorhoz készülök San Diegóba, és kért, hogy míg a főnöke egy távoli országgal telefonál, beszéljünk Márairól, akinek csaknem minden könyve megvan könyvtárában magyarul és németül. Közben még négyen-öten is érkeztek, mind magyarok és a magyar irodalom értői, ismerői: szinte robbanásszerűen tört be a magyar kultúra ebbe a felhők között lebegő terembe, s éreztem, jobbára mindig is jelen volt. Aztán feltűnt Soros György, aki élénk kérdezősködéssel tájékozódott, hogy mikor és hol találkozom az agg íróval, és vannak-e még tervei. Kiderült, hogy szinte minden regényét olvasta, és igen nagyra becsüli Márait. Majd arra biztatott, hogy mondjam el, miben látom Márai és Thomas Mann munkáinak jelentőségét századunk szellemi életében. Én Márait artisztikusabbnak és elevenebbnek tartom, Thomas Mannt teoretikusabbnak, de mélyebb sodrásúnak. Mindenestre Márait közelebb érzem, a leírt valóságanyaga miatt is.

– Ó, a hazai magyarok – mondta Soros nevetve –, de térjünk a tárgyra: tudom, hogy Márai körülményei szűkösek, és azt is tudom, hogy senkitől sem fogad el segítséget. Ön már találkozott egyszer vele, bizonyára tudja, miben segíthetnék egy alkotó embernek, akit igen nagyra becsülök…

– Azt hiszem, érdemes lenne angolra fordítani egy nemzetközileg is érthető és megközelíthető munkáját. Így tehetsége szélesebb körben is érvényesülne, és honoráriumhoz is méltósággal jutna – válaszoltam.

– Melyik könyvére gondol?

– Az Erősítő az inkvizíció története, Giordano Bruno, de talán a katolikus egyház nagy drámája is, valószínűleg Márai még belegondolta a sztálinizmus elvakultságát is.

– Rendben van, beszélje meg Márai Sándorral, én pedig szólok egy itt élő műfordítónak, aki kapcsolatban van velünk, és vállalom a kiadás és a szerzői jogok költségét. Egyébként sok sikert kívánok, és majd felhívom egyik nap San Diegóban, hagyja meg a telefonját a titkárságon.

Egy itt is jelen lévő számítógépen megjelent a hívó jelzés, és miközben kezet fogtunk, Soros angolra váltott, és szívélyesen elbúcsúzott tőlem.

Az amerikai utazás eddig idillikusan alakult, de az élet sosem hoz ennyi gyors eredményt, ezért aggódva gondoltam az elkövetkező napokra.

1988 júliusában Márai Sándor örömmel fogadott, egészségi állapota átmenetileg javult, mert a benne munkálkodó halálos kórt a gyógyszerek kissé megfékezték. Felvillanyozta az a lehetőség is, hogy az Erősítő megjelenhet angolul és nagy példányszámban. Beleegyezett a kiadásába. Sőt, miután biztos volt már a szovjet birodalom összeomlásában, azt is tervezte, hogy csendben és titokban hazatelepül, ahol jó ideig szanatóriumba vonulhat. Órákig tartó beszélgetéseket vettem magnóra vele, azt is megengedte, hogy lefényképezzem. Pályája méltó befejezésének tervezte, hogy Kaland című színdarabját bemutassák a Várszínházban. Otthoni barátaink ezt lehetővé tették volna. Minden biztató és szép volt…

Az összeomlás váratlanul jött és kegyetlenül. A Márai Sándor üzenete című könyvben megírtam, hogy Soros György kérésére a kiszemelt műfordító felhívott, de jelezte, hogy nem vállalja a munkát, mert már belefogott Nádas Péter regényének fordításába. Levegő után kapkodtam, és próbáltam ellenvetni, hogy Nádas még fiatal ember, és nemcsak a korkülönbség szólhat Márai javára! Ám a fordító, Sanders Mihály már elkötelezte magát, és hajthatatlan volt.

Egyik nap Soros György felhívott a Howard Johnson szállóban, és érdeklődött arról, hogy Márai beleegyezett-e a könyv kiadásába. Kiderült: semmit sem tud arról, hogy a fordító nem vállalja a munkát. Mikor elmondtam, keserűen felelte: alapítványa rendszeresen támogatja a felkért személy munkáját, de úgy látszik, ha ők kérnek valamit tőle, az nem teljesül. Soros érezhetően kedvetlen lett, ám örömmel hallotta, hogy Máraival naphosszat beszélgettünk, és könyv is lesz a látogatás eredményéből.

Furcsa a világ: az elkészült könyvet az Akadémiai Kiadó Kortársaink című sorozatában akarta kiadni Hazai György, a kiadó főigazgatója, de az átfutási idő csaknem egy év lett volna, másrészt fotók nem lehettek volna benne. Így megköszöntem őszinte baráti szándékát, és elfogadtam a másik baráti kéznyújtást, s a kéziratot odaadtam Püski Sándornak, aki egy hónapon belül és képekkel jelentette meg. Igaz, sok bajunk volt az Amerikából hazahozott számítógépével, mert gyakran lefagyott, és sok hibát újratermelt az eredendően angol karakteres gép, de akkoriban ez nagy ritkaság volt, és hihetetlenül meggyorsította a nyomdába adást. Az is tény, hogy Soros alapítványa nem nagyon örült a kiadóváltásnak, én azonban megtisztelőnek éreztem Püski Sándor ügyszeretetét Márai Sándorral kapcsolatban. Mindazonáltal értékelem Soros támogató törekvéseit is, és nem veszem semmibe az őt érő elfogult politikai megnyilvánulásokat.

A sors hatalma

Többhetes lelkes és örömteli szellemi pezsgés után egyik reggel Márai összetörten fogadott. A nagy fájdalmak kiújultak, mondta, és később arról beszélt, hogy ő sajnos már nem láthatja újra a szeretett hazát. Később tudtam meg, hogy lelkileg tört össze, mert konzultált orvosaival, akik azt mondták neki, hogy szervezete nem bírna ki egy kilencórás repülőutat San Diegóból Budapestre. Utólag értettem meg, hogy miért kérte, meséljem el a hazautazás részleteit, és megható volt, ahogy azt kérte: pusziljam meg helyette is kisgyermekeimet. Búcsúztunk: én tőle, ő meg az élettől…

Márai Sándor a harmincas és negyvenes években itthon az egyik legolvasottabb író volt. Sokat keresett, népszerű volt, éttermek, társaságok kényeztetett vendége, nők kedvelt lovagja, egyszóval az élet királya. A század végén Kaliforniában megfáradt ember, legyöngült testben, de élénk és ép szellemben tengette napjait. Sosem felejtem el, egy nap hosszan társalogtunk, reggeltől kora délutánig, kedvesen marasztalt, mert éppen jó napja volt. Közben műanyag dobozokban (Dog bag) hozták az ebédjét, rizs mellett vöröslő sovány kolbászdarabbal. Márai kelletlenül kivette a kolbászdarabot, beleharapott aztán a fotel széles karfájára tette, ilyen ebédeket kapok, mondta, de ez is sok nekem! Bizony, nem ezt érdemli, gondoltam, és eszembe jutott a bibliai Jób története, akit próbára tett Isten, de a csapások után mindent visszakapott. Márai mindent elvesztett, a szeretett hazát, gyermekét, hű társát; egészségét halálos kór támadta meg, ám akkor még azt mondta: a fájdalmas és fáradságos alvás után még mindig jó reggel az ablakon kinézni, és tudni, hogy még él! De akkor már sejtette, hogy a sors arra fogja kényszeríteni, vessen véget az egyre kilátástalanabb életharcnak.

Egy nap megszólalt a telefon, Márai barátságosan köszöntötte a vonal másik végén megszólaló Andor nevű barátját. Odasúgta, hogy várjak türelmesen, mert fontos ismerőssel fog tárgyalni. Valóban szó esett a világ dolgairól, benne Magyarország helyzetéről, a legmagasabb információs és tudásbeli szinten. Mikor a beszélgetés véget ért, Márai hozzám fordult: ő Sziklay Andor, A. C. Klay, kitűnő ember, magas rangú kormányhivatalnok, a CIA csoportfőnöke, amellett író, egyetemi tanár, rendes magyar ember és kiváló amerikai. Washingtonban él, engem sokszor meglátogat és ellát információkkal…

A Márai Sándor üzenete című könyvem 1989 karácsonyán jelent meg Püskinél. Néhány nap múlva kora reggel csengett otthon a telefon: – Andor vagyok Washingtonból, most olvastam a könyved – mondta lenyűgöző tempóval és élénkséggel. – Kérlek szépen, Márairól legalább száz könyvet lehetne írni, egyet talán még én is írhatnék, mert jól ismertem, de te megírtad az egyetlent, mert az élő és utánozhatatlan Márait szólaltattad meg benne. Örülök, hogy eljutott hozzám, és remélem, hogy hamarosan találkozhatunk.

– Köszönöm jóleső szavaid, Márai beszélt rólad, de honnan tudtad meg a telefonszámomat?

– Mit gondolsz, egy titkosszolgálati főnöknek ez probléma? – mondta nagyot nevetve.

Attól a naptól fogva szinte naponta jöttek tőle levelek, elárasztott írásaival, melyek amerikai magyar lapokban is megjelentek, s mindnek volt magyar vonatkozása. Amerikai apa és magyar anya gyermeke volt, gyerekkorában néhány évre Göncre küldték a nagyszülőkhöz magyart tanulni, amit tökéletesen és árnyalatosan sajátított el, amellett németül, olaszul, franciául, sőt perzsa nyelven is tökéletesen beszélt. Frenetikus nyelv- és egyéb tudásának köszönhette, hogy a világháború idejében az OSS titkosszolgálatába vezényelték, majd a szervezet helyére lépő CIA-be, de volt kormányhivatalok szeretett Kennedyje mellett is, kinek a számára meleg szavakkal dedikált képe szobája falán ékeskedett. Gyakran telefonált és többéves barátságunk egyik eredményeként két könyvét sikerült megjelentetni Magyarországon: Kanyargós utakon titkosszolgálatokból kormányszolgálatokba és Amerikai kormányszolgálatban címmel.

1994-ben egy hivatalos utam jóvoltából Sziklay Andorral személyesen is találkozhattam, fantasztikus helyekre jutottam el segítségével, és készítettem vele egy rádiós interjút és egy televíziós filmet. Az interjú a Kossuth adón, a film az MTV első műsorán ment adásba. Ezt idézem most fel, hadd érzékeljük a csodálatos tényt, hogy a magyar szellemi élet jelesei nemcsak hamuba sült pogácsával a tarisznyájukban indultak Amerikába.

Washingtoni beszélgetés

– Kedves Andor egy könyvben, Magyar lábnyomok a címe, minden jeles magyar személyt megörökítesz, aki eljutott Amerikába. A nagyszerű komikus filmszínészünkkel miként találkoztál?

– Az eljegyzésünkön részt vett Bartók és Kodály Zoltán Emma nénivel, mint Herz Ottó barátai. Herz feleségem édesapja volt, otthon van eltemetve. Dohnányi pedig valósággal a családdal élt. Őket mind Amerikában ismertem meg.

És jött Kabos Gyula, édesanyámra hivatkozva keresett meg. Anyám elég népszerű író volt, novellista, a magyar írónők körének választmányi tagja, és Kabos még otthonról ismerte.

Egyszer csak megszólalt a telefon Clevelandben. Segédtanár voltam az egyetemen, és elég szűk körülmények között, egy szűk lakásban éltem, de volt egy nagy széles dívány, ezen aludt már aznap este Kabos. Felhív telefonon. „Jó anyádtól hoztam csókokat.” „Kihez van szerencsém?” Ez és ez vagyok. Mondom: kedves művész úr! „Semmi művész úr, Gyula vagyok, sőt Gyuluka.”

Olyan jól emlékszem erre, nemrég megírtam, és nemcsak a Magyar lábnyomokban.

Mondom: örülni fogok, ha meglátogatsz. Azt válaszolta, hogy átmenetileg hotelben van. Nagyon hangoztatta az „átmeneti” szót.

„Milyen hotelben és hol?” „A Mekka hotelben!” Mondom neki: én itt élek évek óta, és mégsem ismerek ilyen nevű hotelt. „Pedig van! És benne vagyok!”

Képzeld el az ő hangját, ahogy beszélt, mert csak egyféle Kabos volt. „Te itt kaptál rendes szobát, fürdőszobát?” Azt mondja, fürdőszobát nem, de szivacsot azt kapott.

Egyszer beszélgetés közben elmondtam, hogy amerikai diák koromban Budapesten a Színházi Életben láttam róla egy riportot egy képpel, mint Napóleon, mint drámai színész. „Ó, igen, ez csak próba volt, szerettem volna drámai színész lenni, de lenevettek a színpadról.” „Tulajdonképpen hogyan indultál? Mi voltál?” „Mérnök voltam…” „Ne beszélj!” „Jó, nem az a kimondott mérnök, például hogyha az ablak előtt egy elmegy, akkor azt mondják, nézd csak, itt megy egy mérnök! Hát én nem ez voltam.”

– Miután helyet kapott a díványodon, meddig követted az itteni pályafutását?

– Egy Kolozsi nevű családnál vendégeskedtünk egy alkalommal, Kabos egyszer csak odafordult a házigazdához, akit még addig sohasem látott: „Kolozsikám, ha maga nekem most nem ad egy viskit (így!), én letépem a tapétát erről a mennyezetről.” Hát hihetetlen! Ha ember meghallotta azt a hangot, még én is, aki nem azon nevelkedtem, hogy Kabos-filmek, és nem tudom, még min… Láttam talán kettőt, de azok ellenállhatatlanok voltak. Nagyszerűen főzött, és írt egy könyvet is.

– A könyv itt jelent meg, és egy meleg lelkű csodálatos ember írta. Vallomás a hazáról, hűséges magyar érzelmű embert ismerhettünk meg írásából, aki anyagi kudarcai miatt ment el, de kint sem társult hozzá a tehetségéhez méltó anyagi siker.

Lenyűgöző ember volt. Sikeres volt a színpadon itt is, hogy öregedett meg?

– Csendesen ment el, szegényen, és a színpadon halt meg. Összeesett. Itt sohasem volt igazán magyar színház, amit joggal annak nevezhetünk; amikben Kabos fellépett, rögtönzött előadások voltak, nagy termekben, különböző egyesületek termeiben, kisebb-nagyobb városokban szerveztek valami frissensült társulatot. Keserves história.

– Erről a színészsorsról sokat mesélt nekem otthon Szabó Sándor, a hazatelepült színész barátom, és beszámolt szegény Jávor Pál kálváriajárásáról, aki nap mint nap hiába várt felkérésekre. Csak a Mario Lanzáról szóló filmben kapott egy kis epizódszerepet. Szabó felesége, a szép színésznő pedig vendéglőben volt hostess, ami itt gyakori munkalehetőség, és megszokott jelenség a vendégeket fogadó és az asztalhoz kísérő kulturált alkalmazott, de hát ő színész volt!

A falon, mögötted, nagyon sok világnagyság képe van, dedikálva. Úgy látom, Bartók Béla is vendégeskedett nálad.

– 1940-ben Bartók Béla turnén volt, akkor találkoztunk Clevelandben és New Yorkban. Mostanában abban az előadóteremben is beszélhettem az amerikai közönségnek, ahol annak idején Bartók beszélt és játszott. Amikor vele találkoztam, szerettem volna tőle betekintést kapni a Concertóról, vagy a III. vonósnégyesről, ami különösen fontos számomra, mert vonósnégyesei az utolsó Beethoven-vonósnégyesek közvetlen folytatásai. Szerettem volna tőle erről valamit megtudni, de ő nem beszélt saját zenéjéről. Kodályról mindig melegen szólott, és beszéltünk Scarlattiról, Ravelről.

El szeretném mondani, hogy milyen zongorista volt. A Beethoven-játék géniuszához, Wilhelm Backhaushoz haláláig közel álltunk, aki megnyerte az első európai zongoraversenyt, az Anton Rubinstein-versenyt. A második helyezett Bartók volt, egy alkalommal megkérdeztem Backhaust, hogyan játszott Bartók. Sokáig maga elé nézett, majd azt mondta: neki kellett volna megkapni az első díjat! Nagyon megható, ilyen volt. Az Appassionata előadása máig legnagyobb zenei élményem, és csak Bartók Béla felvételén hallgatom. A feleségem, aki Budapesten és itt is zenediplomás előadó, amikor a Szólószonáta bemutatója volt, oda és vissza is Bartókkal utazott a Carnegie Hallhoz.

Nagy zenészünk közel lakott a Carnegie Hallhoz, ismertem ennek az utolsó lakásának a házszámát, és csináltattam egy emléktáblát, amit a házmesterrel a bejáratnál beépítettünk a falba. Lehet, hogy Bartók kifogásolta volna, mert benne volt ez a szó magyarul: nagy. Azt írtam: Ebben a házban élt a nagy zeneszerző, Bartók Béla.

Kodály igen kemény és nagy műveltségű ember volt. Az eljegyzésünkre eljött, amit apósomnak köszönhetek, és ott voltak tanítványaik, például Leontin Preys és Kubelik.

Közel állott hozzánk Doráti Antal is, valóságos családtag volt.

– Mondj valamit erről a zenészgenerációról, hiszen a mai emberek már alig tudnak valamit róluk…

– Ráth-Végh István Magyar kuriózumok című könyvében Herz Ottóról egy egész fejezet szól. Az elmeképességéről, kimondani is szörnyű, hogy Nagy-Magyarország menetrendjét tudta kívülről, azt is tudta, hogy hány város nevében fordul elő p betű. Voltak karácsonyesték, mikor Beregi Oszkárral négy nyelven szavaltak kívülről, de kártyamutatványai is csodálatosak voltak. Különleges képességekkel megáldott és megátkozott valaki volt, ám művészetét is csodáltam, és ez hozott vele össze. Megcsodáltam őt Budapesten, és itt Amerikában, mikor Zino Francescattival játszott a háború előtt. A háború után ismertem meg a lányát, ő nagyon jószívű ember volt, mert még a leányát is nekem adta…

Forrás: KAPU