Rajnai Lencsés Zsolt: A fűcsomó és a szalmalepke - mese

Élt valahol kinn a réten egy fűcsomó. Egyszerű volt, és magányos. Nem volt szép, sőt, amint mondják, kifejezetten csúf teremtés volt. Míg társai sudáron, feszesen nőttek az ég felé, addig ő puhán, girbe-gurba alakkal és ütött-kopott ábrázattal roskadt a földre. A többi fűcsomó és a szép virágok gyakran mulattak torzságán, s megjegyzéseket tettek. Volt, aki csak különcnek, mások betegnek, vagy puhának tartották, de a legtöbben, egyszerűen csak nevettek rajta. Idővel aztán ráuntak a gúnyolódásra és elfordultak tőle, így a füvecske magára maradt, amit nem is nagyon bánt, hiszen kinek kellenek ilyen barátok?

Történt aztán egy nyári reggelen, hogy egy szép szitakötő szállt a fűcsomóra. Szárnya vörös volt, mint a rubin (de áttetsző, melyen átszökik a fény), és szemei kékek, mint az óceán. Ki tudja mért választotta a kis csúfságot pihenőhelyül, hiszen annyi szép virág volt a közelben, de valamiért mégis így tett, s mielőtt leszállt a fűre, szárnyaival úgy csapkodott körülötte, mint énekesmadarak piciny nyelve táncol szájukban, mikor trillázásba fognak. - Légy a barátom - szólította meg a fűcsomó a különös idegent - olyan egyedül vagyok! De a szitakötőnek más fogalmai voltak a barátságról, így aztán hiába mondta a fűnek, hogy próbáljuk meg, mert a következő napokban és hetekben, amikor visszajárt barátkozni, minden mozdulatán érződött, hogy nem szereti a fűcsomót, márpedig mint mondják, a szeretet elengedhetetlen feltétele a barátságnak. A csúf kis teremtésben viszont érzékeny lélek lakozott, s nehezen viselte a szitakötő ridegségét, s pár hónap próbálkozás után elhatározta, kiugrasztja a nyulat a bokorból: - Mondd Kedves, mért jársz vissza hozzám, mi vonz téged ide, mit szeretsz bennem? És a szép szitakötő, akiben egyszerű, és mint mondják, egy kissé érdes lélek lakozott őszintén így felelt: - Semmit sem szeretek benned, de tisztellek azért, mert őszinte vagy, s amikor beszélgetünk, rámutatsz hiányosságaimra. Ilyenkor úgy érzem, szavaiddal tükröt tartasz nekem, s kívülről látom saját bárdolatlanságomat. Mert bárdolatlan vagyok néha, bárdolatlan - ismételgette a bárdolatlan szót a szitakötő, amit korábban a fűcsomótól hallott, akkor, amikor egy kisebb faragatlanságáért ezzel a szóval dorgálta meg. - Ezt a szót majd eltanulom tőled! - fejezte be válaszát a vörös szárnyú, majd elröppent. - Legalább nem áltat - gondolta a füvecske - a mai világban ez is érték! De nagyon megviselte, hogy újdonsült barátja nem szereti őt, és fájt neki a szép rovar érdes nyelve és szíve… A következő találkozásnál, amikor a szitakötő újra felkereste, a fűcsomó kérte, hogy többet ne jöjjön, mert fájdalmas számára ez a barátság. De mint tudjuk, a szakítások soha nem mennek egyszerűen, hát mi tagadás ez sem ment! Mert a fű hiába szedte össze minden igyekezetét, hogy őszintén, de bölcsen hozza a kék szemű tudomására szívtelenségét, szavai hatására a szitakötő haragra lobbant és rákiáltott: - Lehet, hogy bárdolatlan vagyok, te viszont rút vagy, a mező réme; ha ember volnál, azt mondanám: nem vagy egy ízig-vérig macsó Adonisz! - forgatta darazsak fullánkjánál is élesebb tőrét a szitakötő, a fűcsomó szívében… A kis rútságnak nagyon fájt ez a modor, és ő is haragra gerjedt: - Ha legközelebb erre szállsz - kiáltotta - letöröm szép vörös szárnyaidat… - de felettébb nevetséges volt ahogy kiabált, hiszen azelőtt még sosem ártott senkinek, sőt kezei sem voltak amivel ártani tudott volna, lábai pedig mélyen a földbe gyökereztek… Ám a szitakötő egyáltalán nem nevetett a fű szavain, hanem haraggal vegyes félelemmel elröppent, megjegyezve magában, hogy ő bizony ilyen beteg elmével még sohasem találkozott, s hősünk hiába kérlelte őt, hiába esedezett bocsánatáért, hiába mondta, hogy csak fájdalmában kiabált vele, és hogy valójában szereti őt, a szitakötő többet felé se nézett... Mint mondják, új réteken és új virágokon keresett szállást, és gyorsan elfelejtette a fűcsomó szavait, de a füvecske soha, egész életében nem felejtette el, hogy a szitakötő minek nevezte őt, s talán azért nem, mert lelke mélyén tudta, hogy a szitakötő igazat beszélt. Ismerte jól saját rútságát, hogy ő a mező réme, mert a virágok és a füvek gyakran emlékeztették erre. És éjjelente, amikor minden elsötétedett és senki sem látta, a fűcsomó gyakran sírdogált csendben a szitakötő szavain... Történt aztán egyszer, hogy egy szép szalmaszőke pillangó röppent a fűcsomó közepébe, mintha egyenesen a kis csúfság szívébe szállt volna. Világos mézszínű volt, mint az október aranysárga falevelei, s ahogy a fűre szállt, szárnyait billegtette fel és alá, és közben módosan mozgatta fejecskéjét, pont úgy, ahogy a lepkék szokták. Mint mondják, finom lelkű teremtés volt, aki nagy megmentő hírében állt; szeretett segíteni ahol tudott. Talán ezért esett meg szíve a csúfságon. - Azt hallottam te fű - szólt a lepke -, hogy szeretsz bölcselkedni, ezért arra kérlek, oszd meg velem a gondolataidat. Beszélj hozzám, s tudasd velem, miről mit gondolsz; s néha, amikor majd erre szállok, meséld el min járt az eszed amíg nem voltam itt... - Mért tennék ilyet? - kérdezte a fű. - Gondolom jó neked, ha van kihez szólnod, engem pedig szórakoztatna tudományod, hiszen képzeld csak, pár hete boldog szakaszba jutott az életem, s ilyenkor nagyon jól esik, ha beszélnek hozzám! Csak aztán szépeket mondj, ami nem rontja el jókedvemet! Persze a pillangó okosan elhallgatta, hogy nem csak saját jókedve miatt kérte a füvet erre, hanem azért is, hogy pozitív célokat adjon a borongós fűcsomónak, hogy kimozdítsa a szomorúságból... A füvecske örömmel igent mondott a szalmalepkének, és csak arra kérte, hogy a mesélés legyen majd kölcsönös. Ezt a lepke megígérte, majd elköszönt: - Estére itt leszek - mondta, és elröppent. A fű egyedül maradt, de szíve úgy verdesett, mint a szép jövevény szárnya, mielőtt leszállt rá. És amíg a lepke messze járt, nagy igyekezettel rendezgette gondolatait, hogy legyen mit mesélnie, ha megjön a sárga szépség. És beköszöntött az este, majd az éjszaka, de a pillangó nem jött el, de még másnap sem, pedig a torz füvecske egész nap várta, várta... Harmadnapra megjött végre és magyarázni kezdte, hogy szorgos teendői miatt késett, mert egy szalmalepke nagyon elfoglalt ám, itt is ott is dolga van, ez meg az, és még amaz... "No, nem baj, fő, hogy itt van" - gondolta a fű, és máris belekezdett a mesébe. Mesélt a hajnalhasadásról, amikor az éjszakai égbolt sötét, komor kékjét vidám sárgára színezi a napsugár; a madarak reggeli ébredéséről, amint kibukik fejecskéjük színes szárnyaik alól; az első csivitelésről, ami megtöri az erdő csendjét, és jelzi minden lakójának az új nap születését... De alig kezdett szavaiba a füvecske, a pillangó se szó, se beszéd elröppent, és hősünk nem tudta mire vélje a dolgot. És csak várta, várta vissza a lepkét, de az napokig nem jött, és amikor egy hét múlva visszatért, elmagyarázta, hogy ő bizony nagy megmentő hírében áll, s mivel erdőn-mezőn mindig sok a tennivaló, ezért kellett legutóbb is sebtében távoznia. - Mégis mi történt? - kérdezte a fűcsomó. - Amikor meséltél - mondta a pillangó - eszembe jutott, hogy a hőscincér bálba készül, és nem tudja, hogy a kék, vagy a piros cipőcskéjét vegye fel inkább, mert mindkettő jól áll neki, de az egyik nem megy a bajszához, a másik a potrohához. És azonnal mennem kellett, mert tudtam, hogy nagy bajban van, s ki kell mentenem e dilemmából, s mi tagadás sikerült is! Ha láttad volna milyen jó döntés született, és hogy milyen örömmel ment a bálba a piros cipőcskében, mely pirosabb volt, mint a legpirosabb rózsa, és könnyű, mint az illanó harmat, - megértenél! "Vagy mint az illanó lepkék" - tette hozzá magában finom iróniával a fűcsomó, de gondosan ügyelt arra, ki ne mondja amit gondol, mert nem akarta óvatlan mondatával megbántani a pillangót, mint legutóbb a szitakötőt tette... - Meglásd egyszer majd téged is megmentelek - próbálta kárpótolni a füvecskét a lepke - de most folytasd kérlek a mesét, amit a múltkor elkezdtél. Ám a fűcsomónak nem volt kedve a folytatáshoz, mert nagyon bántotta a lepke viselkedése, és nem elégítette ki a topánkás magyarázat; és elkönyvelte magában, hogy a szalmalepke törődése és kedvjárása pont olyan mint a szalmaláng: hamar lobban és enyészik... Végül nagy nehezen mégis megeredt a nyelve, mert a pillangó olyan szépen kérte, hogy nem tudott ellenállni neki... De a mese hamar párbeszédbe csapott, és együtt nevettek, mulatságos dolgokról fecsegtek... A fű mesélt a bogarak szerelméről, a hajnali párák csillogásáról, amely azért szép, mert megannyi ezüst fonálként csüng az alvó virágok szirmairól egész a földig... - Olyankor még én is szép vagyok - tette hozzá a kis csúfság nevetve, de félve körülpillantott, hogy a szitakötő nem jár-e a közelben, s nem hallja-e szavát, - nehogy ő is nevetni kezdjen. Aztán csak csendben voltak, de a csend is jó volt. A szalmalepke a fűcsomó törött ágain hintázott, és hol kacagott, hol csak figyelte a fű szavait. Néha bele-belevágott mondókájába, mint egy cserfes kamaszlány, aztán meg a füvet ugratta, aki egész jókedvre derült az új mókától. Eleredt az eső, és a pillangó fázni kezdett, de a fű ernyőt tartott fölé szálaival, így szinte alig ázott, és amikor elállt, a fűcsomó olyan gyorsan kezdett ringani, hogy lágy szelet csalt ágai közé, s megszárította a lepke szárnyait... Aztán elköszönt a lepke, és megígérte, hogy másnap újra eljön, és elröppent. Hősünk egész átmelegedett, és új hajtásokat hozott. Szélei, szálai friss zöld ágacskákat bontottak, s kopársága, sete-suta alakja lassan felegyenesedett. Kis jóindulattal azt is mondhatnánk megszépült (persze csak halkan, nehogy a szitakötő meghallja); azt viszont határozottan állíthatjuk, hogy boldog volt! Másnap a pillangó eljött, de felettébb hallgatag volt. - Mi bánt Kedves? - kérdezte a fűcsomó. - Mesélj nekem a rovarok szerelméről - kérte őt a lepke; tudod, olyan magányos vagyok. Mert tény, hogy lefoglal a munkám, az, hogy mindig meg kell mentenem valakit, de eközben rájöttem, hogy itt volna már az ideje, hogy végre magamat mentsem meg. Tudod, egyedül élek, és társra vágyom! Mert nemrég volt egy szerelmem, a nagy villás farkú bíborpillangó, de valamit nagyon rosszul csinálhattam, mert a kapcsolat tönkrement és a párom elhagyott. - Szereted még? - kérdezte a fű. - Talán igen, nem is tudom. De ha szeretem is, mindegy már, hiszen véget ért a kapcsolat; de éppen azért kérlek, hogy mesélj a rovarok szerelméről, mert tanulni szeretnék, hogy hibáimból okulva, többet ne vétsek, s jövendő szerelmemet már ne veszítsem el! A fűcsomó szíve megindult barátja szomorúságán, és megígérte, hogy segíteni fog. De alig kezdett mondandójába, a pillangó megint, se szó se beszéd elröppent és csak másnap tért vissza. - El kellett mennem - magyarázta, amikor visszatért - mert, ahogy belekezdtél a rovarok szerelmébe, eszembe jutott, hogy a cserebogárlány két kérő között őrlődik, és nem tud választani, mert az egyik okos, de hájas, a másik viszont sovány, de buta és nem tudja, kinek adja a kezét; s szegény ott vajúdott a nagy problémában, s nekem ki kellett mentenem e sanyarú helyzetből. De ha tudnád milyen jó döntés született, megértenél! Látod, erről beszéltem a múltkor: a mi fajtánk nagyon elfoglalt, hol itt, hol ott serénykedünk, hol ezt, hol azt a rászorulót mentjük meg, de ne búsulj, egyszer téged is megmentelek! A füvecske ismét elszomorodott, friss hajtásai sorvadni kezdtek, s kókadtan csüngtek a föld felé... Akart volna beszélni, de nem jött hang a torkán. Ám a pillangó olyan szépen kérte, hogy nehezen bár, de mesélni kezdett. Mesélt a rovarok szokásairól, a hímek elvárásairól, meghallgatta a szőke pillangó gondolatait arról, hogy hol és hogyan rontotta el a dolgokat a nagy villás farkú bíborpillangóval, és tanácsokat adott neki a jövőre nézve. Aztán megint hallhattak, de kis idő múlva a fű, egy érdekes kérdéssel állt elő: - Tudnál szeretni engem? - Ezt hogy érted? Hiszen már szeretlek - felelte a lepke. - De nem így, hanem jobban! Úgy, mint a villás farkú bíborlepkét! A pillangó elcsodálkozott a fűcsomó kérdésén. És mivel, már valamennyire szerette őt, és megbántani se akarta (a szalmalepkék remek diplomaták, s kiválóan képesek hárítani, nyújtani és elodázni a választ) igyekezett mellébeszélni amennyire lehet: - Te egy kedves barát vagy füvecske, de tudod, én fent repdesek a légben, te meg földbe gyökereztél; én íves, szárnyas, lebbenő, rebbenő vagyok, csupa szépség, kuszaság, röpke épség, illanó szalmaság, és sokszor szeleburdiság, te viszont megfontolt vagy és szomorú, mély, és reális, de én olykor egészen banális, hát hogy lehetnénk mi egy pár? Így beszélt a szép pillangó, de valójában arra gondolt, hogy nem választ olyan rozoga és pesszimista társat magának, mint a fű... - Nem arra kértelek, hogy légy a szerelmem, hanem csak azt kérdeztem, tudnál-e az lenni, ha lehetne? Ha nem volnék a földbe gyökerezve, ha én is pillangó volnék, s veled repdesnék az égen? A pillangó elképzelte, hogy a zöld, ütött-kopott fűcsomó zöld, ütött-kopott lepkévé változik, de így sem lett hozzá több gusztusa. Folytatta hát tovább diplomatákat is megszégyenítő ködösítését: - Nézd füvecske, te a barátom vagy. Én egy barátra nem tudok úgy tekinteni, mintha a társam lenne. Egészen máshogy érzek irántad; de az is szeretet, sőt, igaz szeretet, csak másmilyen. Itt a pillangó megint elröppent, mert kényelmetlenül érezte magát attól, hogy vagy őszinte, és akkor bántó, vagy nyájas, de akkor hazug, és úgy vélte ki kell mentenie magát e dilemmából. És mivel nagy gyakorlata volt a megmentésben, tudta, leginkább úgy menekülhet, ha gyorsan odébbáll. A fűcsomó arra gondolt, legalább van aki szereti; és nem baj, hogy nem szerelemmel, hiszen ő sem szerelmes a szalmalepkébe (és ha az lenne, se lenne semmi jövője a kapcsolatnak, - gondolta), de legalább, mint barátra számíthat majd a jövőben. A pillangó gondolatai is a történtek körül forogtak: "megkedveltem a füvecskét; annyi törődés és jóság van benne; remélem elhitte amit mondtam és nem sejti, hogy valójában nonszensz amit kérdez: én a szépség, a rebbenő sárga pille, teli derűvel és életigenléssel, hogy szőhetnék szerelmet egy rozoga, pesszimista fűvel?" De eltelt három hosszú hét, és a pillangó sorsa nehezebbre fordult, és mint mondják a szükség nagy úr. Kezdett másképp tekinteni a torz füvecskére. Külsejét már kevésbé látta torznak, és borongós lelke okait is jobban értette, mint azelőtt. Inkább törődését látta, mintsem pesszimizmusát. Amikor visszaszállt a fűhöz, mindketten nagyon örültek a találkozásnak. A pillangó így szólt: - Sokat gondolkodtam azon, amit a múltkor mondtál, és arra jutottam, hogy talán tudnálak úgy szeretni, ahogy kérted, - ha lehetne... Ha te is pillangó lennél, s velem repülnél virágról-virágra. És a pillangó komolyan is gondolta amit mondott, mert elképzelte a füvecskét szép fűzöld lepkeként, s azt, hogy ugyanolyan kedves és törődő lenne vele, mint amilyen most, és már egyáltalán nem zavarta a gondolat, hogy ő és a fű... A füvecske pedig nagyon boldog volt a jó hír hallatán, és táncra perdült a szélben. A pillangó nevetett a komikus látványon, hogy a fű, langyos fuvallatok ölében hajladozik, és még énekel is hozzá torz hangján. Ahogy táncolt, suta száraival a lepke felé libbent, a pillangó meg hátraszökellt, majd kacéron vissza. Közben még tréfálkozott is: - Fú, te fű, ez gyönyörű - mondta, és mikor leszállt a rezgő-hintázó zöld szálacskákra, odavetette: - Most csak rázol, vagy csakrázol? - és nevettek. - Jól van Kedves - szólt a fű amikor elcsendesedtek – kitaláltam, hogy mit tegyünk! Mintházni fogunk, vagyis úgy fogunk tenni, ”mintha” szerelmespár lennénk és el is fogjuk játszani, hogy szeretjük egymást! - Mért tennénk így? - Mert szeretlek, és szeretnélek boldoggá tenni, és azt hiszem, képes vagyok rá! - mondta optimista bátorsággal a fű, maga is csodálkozva önmagán. - És még azért is, mert közben felkészülünk jövendőbeli kapcsolatodra, és tanulni fogjuk a szerelmet. Tanulni egymástól és egymás által. - Jól hangzik - mondta a pillangó. - Hogy fogjuk csinálni? - Mivel korlátozottak a lehetőségeink, minden a képzelet útján fog történni. Elképzeljük a dolgokat, és lélekben fogjuk megélni. - Tetszik az ötlet - mosolygott a lepke - de valamit tudnod kell. Mi pillangók rosszul mintházunk. Mert nem tudjuk az életet mintha-élni, csak egészen megélni. Ezért mindig magamat fogom adni, és lehet, hogy ügyetlen leszek, de majd meglátjuk, hogy meddig jutunk e különös játékban... - Nem baj - mondta a fű - ám adj nekünk pár hetet; s ha nehezen menne az elején, akkor se adj fel minket rögtön. - Nem értelek. - Ahogy tőled tudom, nincs most senkid. Mióta a bíborlepkével szakítottál, nincs társad. - Igaz. - Arra kérlek - énekelte a füvecske -, hogy pár hétig ne keress új társat,
hanem légy az enyém, és engem szeress!
Pontosabban: csak pár hétig szeress,
de forrón és igazán!
Hadd legyek én a legfontosabb neked,
s cserébe, lábaidhoz teszem
egész lelkemet!
Versekkel és dalokkal ünnepellek,
neked adom minden művészetemet...
És hetek múlva,
korábbi sebeidből gyógyulva
boldogan engedlek tovább,
hogy megtaláld
igaz társadat, aki illik hozzád,
aki fent repdes veled az égen,
és gyönyörű, mint te vagy...
Kérlek hát!
Légy pár hétig az enyém!
Hogy kiteljesítsem lényem pozitív legjavát!
Hogy adhassak valakinek,
s örömöt leljek abban,
hogy szemeiben látom
az általam teremtett boldogságot!
Nagyon vágyom rá, hogy így legyek boldog!
Hogy alkossak belőled,
hogy belőled alkossak!
Hogy boldogságot merítsek tőled,
de előbb boldogságot fakasszak belőled!
Hogy neked és érted éljek! Érted? A pillangó nem teljesen értette a füvecske énekét, de megígérte, hogy pár hétig nem keres új kapcsolatot, hanem egészen az övé lesz (persze csak mintha-alapon, és nem valóságosan; ez viszont nem is esett nehezére, mert egyre jobban vonzódott hősünk különös lelkéhez), majd hazaröppent, mert későre járt. A fűcsomó egyedül maradt, és mivel a füvek soha nem alszanak, egész éjjel tervezgette és szövögette az eljövendő szerelem nagyszerűnek ígérkező szálait. Nem is volt nehéz dolga, ha a pillangó szavaira gondolt: ”Talán tudnálak úgy szeretni, ahogy kéred, ha lehetne” idézte fel magában e szép szavakat újra meg újra. És boldog volt, s nyoma sem volt többé könnyeinek, hanem lombosodni kezdett, s pár óra múlva olyan gazdag zöldben játszott, mint még soha! Mint kibontott hajkorona úszott a szélben. "De jó, hogy engem is lehet szeretni; talán mégsem vagyok a mező réme!" - gondolta, s beérte azzal, hogy a pillangó társa lenne, ha lehetne, hogy virágról-virágra repdesne vele, ha lehetne, és egy kicsit sem bánkódott azon az apróságon, hogy nem lehet... Másnap a pillangó egész korán érkezett, még hajnalban, és egy szépen zöldellő, terebélyes fűcsomót talált a kopár csúfság helyén. Derűsen köszöntötte őt, s az egyik harmatos szálacskájára ülve szárnyait illegtette-billegtette. Ahogy mozgott, harmatos lett maga is, és különösen szép látványt nyújtott. "Mint egy nagy sárga pille ezer piciny gyémánttal díszítve” - gondolta a füvecske, és magához ölelte a lepkét. És mesélni kezdett neki a madarak szerelméről, hogy a hím, naphosszat énekel párjának, és egész életén át hűséges hozzá. Mesélt a költésről, mely a szerelem gyümölcse, és hogy fáradhatatlanul fáradoznak a fiókákért mindketten. A virágok szerelméről, mely néma, de a szár, a szirom és a bibe is mind tudja jól a dolgát. A tücsökről, a hangyáról, de sőt, még a napsugár szerelméről is mesélt, amint melegen esik reggelente a puha földbe. Ahogy beszélt a lepkéhez, minden szava díszbe öltözött, és olyan lágyan érintette a pillangó lelkét, mintha finom ezüstöt szórna szárnyaira. Aztán felkelt a Nap, a gyönge harmat felszáradt a fűről, és a sugarak melege átsütött a lepke szárnyán és a füvecske lombjára esett. - Most a fény, rajtad keresztül hull a szívembe - mondta a fű, és a pillangó e szép szavak hallatán közelebb húzódott a fűcsomóhoz, mintha belékarolna. Napokon át járt vissza a lepke, de mindig máskor. Ha este jött, együtt hallgatták a mező morajlását és a tücskök zenéjét. Ha éjjel, bámulták a csillagokat, vagy a mézszínű félhold láthatatlan felét rajzolták együtt a látható mellé. Este a bíbor naplementében gyönyörködtek, ahogy lángtengerből lassan, szelíd csókká gömbölyödik az égen, majd, mint egy forró könnycsepp hull alá a horizont szélén. (Bár ilyenkor a pillangó elszomorodott egy kissé, mert a szép színről eszébe jutott a villás farkú bíborlepke; de a füvecske lombjával hintává, vagy bölcsővé változott, és ringatta, vigasztalta őt. - Meglásd, megtalálod majd te is a társadat - mondta, és a lepke egészen átmelegedett ezektől a szavaktól.) Máskor a pillangó a legváratlanabb időpontokban jelent meg. Ilyenkor a füvecske különféle alakokat vett fel, hogy mulattassa őt; hol puha fészekké vált, amiben a szeretett vendég megpihenhetett; hol, mint vízen ringózó csónak himbálózott a szélben; hol kétfelé vált, s mint szerető karok ölelték magukhoz a lepkét. Ha a lepke vidám volt, együtt örült vele, ha szomorú, akkor csöndben vigasztalta őt. - Nagyon szeretlek - mondta a pillangó a fűnek, aki úgy dagadt a boldogságtól e szavak hallatán, mint érett őszibarack duzzad az édes nektártól... Máskor a pillangó ajándékkal érkezett: finom virágporok voltak a lábán, amit lassan a fűcsomó zöld szálaihoz simogatott, mintha cirógatná. A fűcsomó tudta, hogy a lepke szeret nevetni, ezért gyakran tréfálkozott vele. Hol magát parodizálta, hol a lepke szétszórtságát, aztán csak nevettek szavak nélkül. Amikor a pillangó távozott, a füvecske mélyen meghajolt, így köszönt el tőle. Hamarosan azt kezdték érezni, hogy minden más dolog csak játék, s ez az egy, a játék a valóság. Aztán a füvecske azzal állt elő, hogy elviszi a pillangót ide meg oda. - Hogy tudnál bárhova is vinni, ha földbe gyökerezett a lábad? - kérdezte a pillangó. - Képzeletben! - válaszolta. - Elég az! Ha gondolatunk szabadon szárnyal, úgy mi is szabadok vagyunk, s téren és időn által repülhetünk, kéz a kézben, te meg én. Ha jól csináljuk, a korlátok eltűnnek majd, s alakot és helyszínt válthatunk kedvünkre, bárhol és bármikor. A pillangónak tetszett az ötlet, s gondolatban máris szép királylánnyá változott, s a rút füvecske herceggé. S a herceg operába vitte szerelmét, ahol a lány őszintén bújt hozzá, s amikor az előadásról kijöttek a nő a nyakába borult, karolta, ölelte a férfit, s nőiességével kiemelve és elbűvölve tette férfibbá őt önmaga és a világ szemében. A nő pedig a férfi karjában tündökölt, s aki látta őt, tudta, hogy boldogságát a mellette lévő férfinak köszönheti. Máskor meg csak csendben, egy folyóparton sétáltak, vagy lóra kapva vágtattak a Vadnyugaton gondolatban... - Szép volt a mai este - mondta a pillangó, amikor menni készült. - Holnap gondolatban bálba viszlek majd - válaszolt a füvecske. - Eljössz velem? - Hát persze! Remek ötlet! Újra szőke királylány leszek, és szépen felöltözöm, hogy tetszem neked! Miniszoknyát veszek és csizmát. A hajam kibontom, s göndörön hullajtom vállaimra. Mit gondolsz, jó lesz így? - Kiváló! És mondd: milyen lesz a szoknya, és a csizma? - A szoknya selymes, a csizma hasított bőr. Barna. És magas lesz a szára. - A sarka is magas lesz? - Noná - mondta a pillangó nevetve - de azért nem lesz tűsarkú, mert egy bálban nem mernék tűsarkúban egyensúlyozni. - És felül milyen ruha lesz rajtad? - Talán bordó blúz, és a nyakamban ékszer. Valami ezüst, ami szépen csillog, mint a harmat terajtad reggelente... - Várni foglak reggel, nagyon-nagyon várni! - mondta a füvecske. - Jól van, várj rám, s én itt leszek! Olyan lesz a holnapi találkozás, mint egy igazi randevú - válaszolt a pillangó, majd elröppent; a füvecske pedig dobogó szívvel várta a másnapot. De a reggel még el sem érkezett, a pillangó különös dolgot tett: sürgönyt küldött a katicával a fűnek, amiben az állt, hogy mindig és örökké szeretni fogja a fűcsomót, éspedig nem akárhogy, hanem talán szerelemmel. És még az is, hogy a pillangó tudja, hogy sosem lehet valóságosan a füvecskéé, de akkor is, elválaszthatatlanul szeretni fogja őt örökké. A fű nagyon meghatódott a hír hallatán, mert úgy érezte, messze többről van már szó, mint játékról, és azon az éjszakán beleszeretett a pillangóba... Felvirradt a másnap, és eljött az este is; a füvecske dús zöld lombkoronát növesztett a boldogságtól, s megfésülködött a szélben. De a pillangó nem jött el. A fű várta és várta szerelmét, de nem jött... "Biztos csak közbejött valami - gondolta - hiszen olyan szépet üzent nekem este!" De nem erről volt szó. A pillangó (mint később elmagyarázta önmagát) fura imbolygós természet volt, ezért ha megjelent valahol, akkor teljes lényével jelent meg. Ha erre képtelen volt, akkor inkább meg sem jelent. Most is ez történt. A randevú előszobájában felidéződött benne sok fájó emléke korábbi életéből, és ezek egészen lehangolták őt, így nem volt ereje elmenni a bálba. Amikor a fűcsomó szembesült ezzel, sírva fakadt, de a pillangó vigasztalta: - Ne sírj, legközelebb bepótoljuk! Meglásd, elviszlek majd arra a bálra, amit én gondoltam el, amin ott is voltam veled gondolatban, ahol hozzád bújtam és téged öleltelek érzékien és érzékenyen, nőként... Ám a lepke nem tartotta be szavát, a fűcsomó hiába várta. És a fű soha, egész életében nem felejtette el, miként zuhant egyetlen éjszaka alatt a mennyből a pokolba. A pillangó pár nap leforgása alatt azt is elmondta, hogy azért sem jött el azon a reggelen, mert a szíve talán mégsem szabad erre a játékra, mivel időközben feltűnt látóterében a szentjánosbogár (aki, mint mondják a pillangó gyerekkori szerelme volt) és (újra) a pillangó körül legyeskedett, így aztán a lepke mérlegelni kezdett: "Szép, szép a füvecskével ez a játék, de nincs benne semmi realitás, vagy életszerű. S mi, sárga lepkék megélni szeretjük az életet, nem csak elgondolni; a fűvel való kapcsolatomnak viszont semmi reális jövője nincs. De a szentjánosbogár valódi boldogságot adhat nekem, mert képes az égen repülni velem, és szabadon kószálni mellettem a réten!" Így a szalmalepke elfelejtette, hogy ígért pár hetet a füvecskének, mégsem hibáztathatjuk, hiszen élni és boldogulni akart, mint mindenki más. És mint mondják, a szentjánosbogár olyan szépen repdeste körül, és annyi szépet ígért neki, hogy érzelmei elszakadtak a fűtől, és a világító bogár felé fordultak. De a füvecske, amikor megtudta mindezt, újra a földre kucorodott. Dús lombját hullajtani kezdte, s fakóbb lett, mint valaha. Volt, hogy csak csendesen sírt, de volt, hogy hangosan jajveszékelt; ilyenkor a pillangó féltékenynek nevezte és azt mondta, ha igazán az ő boldogságát nézné, akkor nem magára gondolna, hanem arra, hogy úgy tűnik, végre meglelte társát! - Álszent vagy - zárta le a pillangó a kérdést - mert azt mondtad engem akarsz boldoggá tenni, holott végig csak magadra gondoltál! Már látom, hogy becsaptál, és csak kéjelegni akartál! - Ne gyere többet - mondta a fűcsomó sírva - soha többet! Látni sem akarlak! És a pillangó elröppent és hetekig nem jött. De mint mondják, újra találkozott a villás farkú bíborlepkével, és álmait vele kezdte szövögetni, nem a szentjánosbogárral. Időnként azért hiányzott neki a fűcsomó is, és hogy, hogy nem, egyszer meglátogatta őt. A fű csúnyább volt, mint valaha. Egész megkopaszodott, és sárga volt, mint a száradt kóró. - Hiányzol - mondta a lepke, de a fűcsomó nem felelt. - Nem szeretsz már engem? - kérdezte, de a fű ismét nem felelt. - Talán azt hiszed becsaptalak, de hidd el, én is megszenvedem a te szenvedésedet. Mert amit te érzel irántam, én ugyanazt érzem a villás farkú iránt. Mert időközben rájöttem, hogy a szentjánosbogár nem tud boldoggá tenni, mert a szívem még mindig a bíborlepkéé, senki másé. És azt hiszem ezért nem tudtam végigjátszani veled a játékunkat. De téged is szeretlek, csak máshogy. A fűcsomó nem felelt, pedig hálás is lehetett volna, hogy szereti őt a pillangó, de túl nagy volt benne a törés. Csendben volt, nem bírt megszólalni. Azután a pillangó elbeszélte, hogy újra, többször is találkozott a bíborlepkével, és hogy a vele való kapcsolat egy nehéz kapcsolat, sőt, talán nem is annyira kapcsolat, mint inkább vergődés. - A bíborlepke, mintha nem tudna dönteni - magyarázta. - Mert ha velem van, elvágyódik, ha meg nélkülem, akkor utánam. És mire túl vagyok a szakítás fájdalmain, és eltűnnék a szeme elől, mindig megjelenik, és utánam nyúl, mintha nem akarna elengedni. Amikor pedig visszafordulok hozzá, és azt mondom: ”jól van hát, itt vagyok”, akkor meg elröppen. Érted te ezt? Olyan, mintha játszana velem. Reménykedem és összeroppanok; újra reménykedem, és újra összeroppanok. Borzalmas és csodálatos egyszerre; de inkább borzalmas. Nem értem mért teszi ezt velem. Ha szeret, mért nem marad velem, ha pedig nem szeret, mért nyúl utánam, amikor már végleg elmennék? Bár én úgy gondolom, inkább szeret, mint nem szeret, hiszen ha nem szeretne, nem vergődne, hanem elhagyna és tudná, mit miért tesz, most meg, mintha össze lenne zavarodva. A pillangó olyan szomorúan beszélt, hogy a fűcsomó szíve megesett rajta és megszólalt. - Segítek neked megszerezni őt! Legalábbis megpróbálom. - Hogy tudsz segíteni? - kiáltott fel örömmel a szalmalepke. - Néha, amikor te nem vagy itt, szoktam látni a bíborpillangót - folytatta a füvecske - mert van, hogy erre szálldos, s én egyből megismerem őt, hiszen erdőn-mezőn nincs hozzá hasonló. Ha legközelebb erre jár majd, beszélek vele. - Megtennéd? - Persze. - Olyan drága vagy! Köszönöm! - mondta a pillangó, s ez nagy szó volt az ajkán, mert a köszönömmel, és a hálával szerényen bánt, félt ugyanis használni e szavakat, mert nem akarta, hogy elkopjanak; és még azért is, mert nem akart gyöngének látszani. De a fűcsomó tudta, hogy a pillangó jobb teremtés annál, mint ahogy vele bánt, csak szétszórt és neveletlen kissé, és rosszul fejezi ki az érzéseit, - rosszul kommunikál. És mivel nagyon szerette őt, elhatározta, hogy segít neki. - Megteszem, ami tőlem telik, bár nem ígérek semmit - mondta a fű - de ha itt jár szerelmed, elmondom neki mit érzel iránta, és megtudakolom mik a szándékai. És amikor a pillangó elröppent, a fűcsomó magára maradt, és magába zuhant. Ólomként nehezedett rá annak terhe, hogy közbenjárjon azért, hogy szerelme másé legyen. De tudta, nemes dolog jót kívánni és jót adni annak, akit szeretünk, még akkor is, ha ez fájdalmas és nehéz. És a következő éjszaka sötét volt, mint az ébenfa húsa és az ég csatornái megnyíltak. Óriási eső esett, lassan és sokáig. Mint összefüggő fátyol borult a fűcsomóra elrejtetve őt mindenki szeme elől, hogy senki se lássa, hogy az ég, vagy a füvecske sír jobban... Egy hét múlva arra járt a bíborlepke. Kacéron szállt virágról virágra. Itt is porozgatott egy keveset és ott is porozgatott egy keveset… Elfoglalt volt. Komótosan libbent sziromról sziromra. - Jöjj ide villás farkú! - szólította meg a fű, amikor a lepke egy közeli virágon gyűjtögetett. - Ismerjük egymást? - Én, ismerlek téged, legalábbis hírből; a szalmalepke mesélt rólad. A bíborpillangó nagyon elcsodálkozott, s szemei (melyek a szalmalepke szerint a világ legszebb szemei voltak) elkerekedtek. - Mit tehetek érted? - kérdezte. - Értem ugyan semmit sem tehetsz, hanem magadért annál többet! - Nem értelek - nézett kérdőn a csúfságra a villás farkú. - Tudod - magyarázta a füvecske - van egy barátom, aki nagyon szerelmes valakibe. Azt mondja, hogy az a valaki ”a mindent” jelenti neki. Érted te ezt? A mindent! - Szerencsés lehet az, akit így szeretnek - válaszolt a bíborszárnyú. - Valóban, csakhogy ez a szerencsés te magad vagy! És a fűcsomó elmesélte a bíborlepkének, hogy sárgaszárnyú barátja mennyit áradozik róla. - A bíborlepke így, a bíborlepke úgy... mondja folyton, és történeteket mesél rólad állandóan! Olyan, mint egy cserfes kamaszlány, ha rólad beszélhet, és boldogan repdes körülöttem - mondta a füvecske. - Bizony sosem látom olyan boldognak, mint akkor, ha te kerülsz szóba; valósággal élettel telik meg! A bíborlepkét nagyon meglepték e szavak, a kis fű pedig megjegyezte magában: "A szalmalepke tényleg rosszul kommunikálhat, ha a villás farkú ennyire nem tudja, mit érez iránta!" - Az én barátom szeretné újrakezdeni veled - folytatta - sőt, mást sem szeretne jobban, mint ezt! De nem érti, hogyha szereted őt, mért nem maradsz vele örökre (mért kell neked itt is porozgatnod egy keveset és ott is porozgatnod egy keveset - tette hozzá sokatmondóan a fűcsomó), ha pedig nem szereted, akkor mért nem hagyod végre békén, s mért nyúlsz folyton utána, amikor már kezd kigyógyulni belőled? A bíborlepke alig tudott megszólalni a fűcsomó egyenes érvelését hallva (mert mi tagadás a füvecske gyakran volt olyan őszinte és szókimondó, hogy aki hallotta, néha úgy érezte, mintha egy szépen kivarrt bokszzsák találta volna el), de végül azt mondta: - Elgondolkodom a szavaidon, és válaszolok is, de időt kérek, mert meg kell emésztenem amit hallottam - szólt, majd elillant. És másnap, amikor a szalmalepke a fűhöz röppent, elbeszélte neki, hogy a villás farkú mit mondott. A sárga nagyon boldog lett, hogy van remény, s táncra perdült a füvecske csapzott ágain. Ettől a fű is egész átmelegedett, mert átérezte kedvese örömét, és újra zöld hajtásokat hozott. A lepke azt mondta, hogy érzi, hogy most a villás farkú eljön érte és vele is marad. És elmesélte terveit a fűnek, hogy hogyan fognak élni, ha újra együtt lesznek. A füvecske hol sírt, hol nevetett, persze csak magában, és könnyei befelé folytak. Mert eszébe jutottak a pillangó szavai, amikor neki mondott hasonló szépeket, mint amilyeneket most mond a bíborlepkéről (persze neki csak minthából, a bíbornak meg igazából). - Nagyon szeretlek! - mondta a lepke - te vagy az én egyetlen jó barátom! De a kis fűnek nagyon fájtak ezek a szavak, mert ki tudja miért, benne minden fordítva működött. Arra gondolt, "ha szeretnél, nem csaptál volna be... ha szeretnél, nem hallgatnánk el a legfontosabbakat... ha szeretnél, megbeszélnénk azt, ami eltört mibennünk". De nem szólt semmit. Ugyan mit is mondhatott volna? Inkább együtt örült a lepkével boldogságában, amikor tudott, és sírt, amikor senki sem látta. - Mindig hálás leszek neked, s egyszer téged is megmentlek - mondogatta a pillangó - mert tudom ám, hogy szomorú természet vagy, hogy negatívan gondolkozol és csalódott vagy. De nem felejtem el amit értem teszel, s jóllehet másképp, mint ahogy te várod, de visszaadom majd amit tőled kapok! Egy hét múlva eljött a bíborlepke, és elbeszélte aggályait a fűcsomónak. Elmondta, hogy jobbat kíván a sárga pillangónak saját magánál, és hogy, ő nem csak a sárga lepkét szereti, hanem másvalakit is, akit nem akar cserbenhagyni, így aztán az ő szíve nem teljesen szabad a sárga szépséggel való szerelemre. Elmondta azt is, hogy a szalmalepkével egy laza kapcsolatra gondolt eredetileg, mert úgy vélte itt is porozgat egy keveset, meg ott is porozgat egy keveset; viszont fáj neki, hogy a sárga pillangó így belészeretett (immár oda a laza kapcsolat!), és hogy sajnálja, hogy saját maga csapdába került, mert most vagy a szalmalepkének, vagy a másik (előző és még meglévő) szerelmének okoz fájdalmat bárhogy dönt is; ezért már maga se tudja, mit csináljon. A fűcsomó hallva ezeket arra kérte a bíbort, hogy ne áltassa tovább a szalmalepkét, mert a szalma nagyon szereti őt, és többet érdemel ennél. A bíbor azt mondta gondolkodik azon, hogy miként döntsön és kit válasszon, de azt már most megígéri, hogy személyesen fogja felkeresni a sárgát, hogy megbeszéljék kettőjük további sorsát. De mint mondják, az elkövetkező hónapokban a bíborlepke váratott, váratott magára, és nem ment el a szalmához, mert úgy döntött nem lesz újra az övé. (Az előzményeket ismerve úgy is mondhatnánk: újra és megint úgy döntött, hogy nem lesz az övé.) A sárga ettől nagyon szomorú lett és sokszor sírva fakadt; ilyenkor a fűcsomó vigasztalgatta, tartotta benne a lelket. - Majd én segítek neked társat találni - mondta a fű - olyat, aki illik hozzád és végre hű lesz! Aki csak a tiéd, és akin nem kell mással osztoznod! És a fűcsomó elmagyarázta a lepkének, hogy hogyan hozza legjobb formába magát; és hol és hogyan keressen magához illő társat. Közösen dolgozták ki a stratégiát, sokat beszélgettek. Ilyenkor újra egyek voltak, közös célért közösen dolgoztak. Mindeközben a fűcsomó boldog volt, hogy segíthet annak akit szeret, másfelől viszont néha nagyon szenvedett, mert szíve szerint magát ajánlotta volna a lepkének. De tudta, hogy ő csúf, és földszagú, és puha és pesszimista, a lepke viszont teli van élettel, illatos és gyönyörű, így hát túllépett önmagán és a feladatára koncentrált. Pár hét múlva a pillangó egyre ritkábban jött, mert belemerült ”saját magát megmentő programjába”, és gondosan válogatott kérői között. A füvecske néha heteket, hónapokat várt a pillangóra és egyre kopárabb, borongósabb lett. Szinte teljesen elvesztette lombját, és a pillangó dorgálni kezdte, hogy túl negatív, és össze kellene szedje magát, mert tétlen, és így, persze hogy szomorú. Amikor a füvecske a szemére vetette, hogy hányszor ígérte meg, hogy eljön, és hányszor csapta már be őt, a pillangó élesebb nyelvvel fedte: - Kellene valami célt találnod magadnak - mondta -, mert szánalmas látvány, ahogy puhán a földre kucorogsz, és magadat sajnálod! Komolyan azt hiszed, hogy nincs nagyobb baj az életben, mint, hogy vársz rám és én nem jövök? Tényleg az a legnagyobb probléma a földön, hogy ígérek neked, és nem tartom be? Hát akkor nézz körül a világban, hogy meglásd mennyi a szenvedés! Mert én bizony sosem fogyok ki a munkából, annyi megmenteni valóm van! Mért vagy hozzám ilyen önző? Mondd: mért követelőzöl? Mért nem hagysz élni? Inkább tennél te is valami jót, és akkor nem unatkoznál, és nem jártatnád rajtam az eszed folyton, és nem számolgatnád az én mulasztásaimat! Olyan vagy, mint egy elkényeztetett gyerek, akinek nem jutott az almás kosárból! - fejezte be szavait a lepke és haragosan elröppent. A füvecske úgy érezte belehal a fájdalomba. Kimutatni nem merte, mert akkor a pillangó önsajnálattal, vagy féltékenységgel vádolta, ugyanakkor tudta, feltétlenül beszélnie kell vele erről, mert szétfeszíti a keserűség és az indulat. Amikor magára maradt, mindig nyugtatgatta magát, hogy nem szabad haragra lobbannia, mert nem járhat még egyszer úgy, mint a szitakötőnél, de ez a belső háború teljesen felemésztette minden erejét. Néha már visszasírta a szitakötőt, aki csak szimplán szívtelen volt hozzá, de a pillangó viselkedését egészen kegyetlennek érezte. Végül tudta, hogy ez így nem folytatható. - Beszélni szeretnék veled egy fontos dologról - mondta a szalmalepkének, amikor legközelebb megjött. - Nagyon szenvedek. - Kérlek, ne most beszéljük meg a bajodat, mert sietnem kell, vendégek jönnek hozzám, de holnap eljövök, és megbeszéljük. De másnap nem jött el, sőt harmadnap sem. És amikor negyednap eljött végre, és a füvecske elmondta, hogy szakítani szeretne, a pillangó kiabálni kezdett és nagyon csúnya dolgokat mondott, hogy miket, azt kár volna részletezni... Aztán elröppent és két hónapig nem jött. Ám két hónap múlva, egészen véletlenül arra járt, mert átutazóban volt. Amikor a fűcsomó meglátta őt, nagyon megörült neki, mert azt hitte, talán magába szállt és bocsánatot kér tőle, de nem így történt. (Talán azért, mert nem akart gyöngének látszani.) - Látod, te fű, most is átutazóban vagyok - mondta a lepke -, erről beszéltem neked olyan sokszor; mi szőkék nagyon elfoglaltak vagyunk, és nincs időnk holmi semmiségekre; most is rohannom kell. Elfoglalt vagyok. Élek és megmentek! Ez a dolgom. Hol mást, hol magamat! Én így élek, így dolgozom, és így szeretek. Sajnálom, hogy ezt nem értetted korábban, pedig magyaráztam, de most már láthatod, hogy igazat beszéltem, mert itt a bizonyság: most is sietek! - és elröppent. A füvecske úgy érezte már nem fog sokáig élni. Egész megsárgult és megkopaszodott. Néha haragudott is a pillangóra, de legtöbbször csak végtelenül szomorú volt. Aztán úgy gondolta, nem helyes, hogy néha haragszik arra, akit szeret, s ennek elejét kell vegye mielőtt meghal. Magához hívatta a katicát és leveleket diktált neki. Arra kérte, adja át ezeket a szalmalepkének. E levelekben a füvecske elmesélte azokat a meséket, amelyeket még soha senkinek, s amiket ő is a bölcsektől hallott. Hogy ”szép az, ami érdek nélkül tetszik”, hogy ”jó az, ami másnak jót ád”, és hogy talán ”jobb elszenvedni a rosszat, mint elkövetni”. És még sok hasonlót mesélt a barátság és a szerelem eszményéről. Mint mondják minden mesét és tanulságot megírt neki, amit csak ismert és tudott; neki adta minden kincsét. A katica elvitte a leveleket, és másnap a pillangó eljött. Bocsánatot nem kért (mert nem akart gyöngének látszani), de új esélyt kért a barátságnak: - Adjunk egy utolsó esélyt a sorsnak, hátha mégiscsak tudunk egymással barátkozni! A füvecske nagyon kimerült volt, de új esélyt adott. - Mondd Kedves, hogyan barátkozzunk? Mit gondolsz a barátságról? - kérdezte fáradtan. - Ez nehéz kérdés, engedd meg, hogy gondolkozzak a dolgon, és pár nap múlva válaszolok rá. Jó? - Félek, hogy megint eltűnsz, és nem felelsz. Csak ígérsz, de újra becsapsz majd. - Meglásd, most nem foglak! Egy héten belül biztosan válaszolok a kérdésre. De eltelt a hét, és még egy. És még egy és még egy. Már egy hónap telt el, de a pillangó sehol nem volt. A füvecske úgy érezte már nem él sokáig, és megüzente a pillangónak, hogy többet ne jöjjön. A pillangó visszaüzent a fűnek, hogy ”ne aggódja túl a dolgot”, ugyanis nem történt semmi baj, egyszerűen csak arról van szó, hogy mostanság nem ér rá, mert végre sikerült megmentenie magát, vagyis új kérőre akadt, a deres-ezüstös kósza lepkére, akivel boldog lesz, mert ez a szépség képes betölteni a bíborlepke helyét. A füvecske már nem felelt. Soha többet. A pillangó pedig nem jött. Soha többet. Aztán telt-múlt az idő, és a torz kis csúfság csúfabb lett, mint valaha. Beteljesedtek rajta a szitakötő szavai: a mező réme lett, aki, ha férfi lenne, madárijesztőre hasonlítana, nem macsó Adoniszra! Szerencséjére már nem élt sokáig, mert a füvek rövid életűek. Néha látta elröppenni maga mellett a szitakötőt, aki, ilyenkor kedvesen rámosolyodott, és mint mondják, lassan, nagyon lassan, de egyre finomabb lelkű lény lett. A bölcsek azt is beszélik, hogy sohasem vagyunk egészen saját magunk, inkább kombinációi vagyunk azoknak, akikkel valaha dolgunk volt; így a füvecske örült annak, hogy a szitakötő finomabb lelkének talán ő is oka lehet. ”Persze mindegy mi az ok, a lényeg, az eredmény” - szögezte le magában a kis torzság. Teltek a hetek, a hónapok, s a fű egyre öregebb és betegebb lett. De egyszer a katica hírt hozott a pillangótól. Pontosabban szólva nem neki hozta a hírt, hanem a pillangó körlevelet írt, amit több barátjának is elküldött a katica által (és ebből kapott egyet a füvecske is), s ebben az állt, hogy eljegyezte őt a deres-ezüstös kósza lepke. Amikor a füvecske megtudta, hogy a pillangó végre révbe ért, hosszú órákra újra boldog lett, és repdesett az örömtől. Eszébe jutott a sok értékes óra, amikor a pillangót tanította, és együtt tervezgették a szalmalepke jövőjét. És nagyon boldog lett a hír hallatán, hogy a sárga megtalálta magához illő társát. Különösen akkor örült, amikor a katica megmutatta a mellékelt fotókat is, amit a hőscincér, a híres fotográfus készített az eljegyzési ünnepségen. (Mert mint tudjuk, a hőscincérek remek fotográfusok, s külön kegy, ha valakit egy hőscincér fényképez!) A fűcsomó egész meghatódott a kiváló képek láttán, ahol annyira, de annyira boldognak látta a sárga pillangót, mint amilyen vele sohasem volt, de amilyenné ő szerette volna tenni. ”Legalább már boldog, ez a lényeg”, gondolta és tényleg, az ezüst-kósza féltéssel és odaadással ölelte menyasszonyát a fotókon. Aztán a fűcsomó boldogsága elcsendesedett, és mivel későre járt már, elnyomta az álom (ami különös jelenség, hiszen a füvek sohasem alszanak). Talán a kor és a fáradság miatt aludt el. Éjjel csodás álma volt: újra fiatal herceggé változott, és azon a bálon táncolt a pillangóval, ahova a szalmalepke sosem ment vele. A pillangóból újra gyönyörű királylány lett. Szőke haja gyűrűs volt, mint az aranygyapjú, és vállait verdeste, ajka vörös volt, mint a korall, és bőre rugalmas, akár az acél. Hasított bőrcsizmában táncolt a herceggel, s a bordó blúza felett ezüst csillogott a nyakában. A lelke fehér volt, mint az elefántcsont, és mikor felnevetett, a hangja olyan volt, mintha tündérek kacagását verné vissza ezer hó szirt tisztán. A tánc végén a királylány megcsókolta a herceget. A csók hosszú volt és forró, mint a szenvedés a földön. És ekkor, álmában érte a füvecskét a halál. Talán abba a csókba szakadt bele a szíve... Másnap a fűcsomó helyén egy teljesen elszáradt sárga kóró állt. Eleredt az eső. Nagy eső esett, a legnagyobb abban az évszakban. Csupa sár lett a rét. És a következő hajnalon egy szegény legény szántani indult a lovával, és a ló, patájával, gyökerestől kifordította az elszáradt fűcsomót a puha földből. Könnyű dolga volt: a halott füvecske gyökere, semennyire sem kapaszkodott ehhez a világhoz. Aztán a felkelő Nap felszárította a sarat, a szél pedig befújta a száraz fűcsomót a szegény legény kertjébe a gyomok közé. Másnap, amikor a ház ura lekaszálta és tűzre vetette a gyomnövényeket, a holt füvecske is tűzben végezte a gyomokkal együtt... De a szalmapillangó boldog volt egész életében; sőt, ő maga volt a boldogság, - az élet! Mint mondják, a deres-kósza szívből szerette őt, és a tenyerén hordozta olyannyira, hogy a villás farkú bíborlepke soha többet nem jutott eszébe, és a szomorú fűcsomó sem. Mint mondják, óriási lakodalmat csaptak, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Forrás: Gondolkodó