Sárdi Rudolf - Nabokov tükörvilága

A Kétségbeesés kapcsán

Vladimir Nabokov műveinek kétségtelenül egyik leghivalkodóbb ismérve az a munkásságán végigvonuló kettősség, amely számos regényében nem a művészi módon bűvészkedő posztmodern stilista kézjegyét hivatott igazolni, hanem kulcsfontosságú szövegrendező elemként önti formába az író látszatra könnyebben fogyasztható műveit is. Képzeletbeli világait olyan hősökkel népesíti be, akik kifinomult ízlésű zseniális elmék, s létrehozójukhoz hasonlóan, anyakultúrájuktól elidegenítve, de gyökereikkel sohasem szakítva kerülnek a létezés egy új, kettős síkjára. Ilyen például a már kultuszkönyvnek számító Lolita Humbertje, a Gyér világ száműzött uralkodója vagy a Pnyin professzor címszereplője is, akiket rajtuk kívülálló körülmények kényszerítenek emigrációba. Nabokovról tudjuk, hogy alig húszévesen, 1919-ben hagyta el végérvényesen Oroszországot, hogy aztán Berlinben és Párizsban anyanyelvén alkosson; majd a második világháború kitörését követően az Egyesült Államokat választotta otthonául, ahol a Lolita megírásával tett szert világhírre, mint angol nyelvű író. E kettős kitaszítottság alapján persze könnyű lenne azt feltételezni, hogy Nabokov olyan önéletrajzi szerző, akinél a dualitás, a mi világunk és egy másik, misztikus túlvilág párhuzamos létezése személyes sorsának egyértelmű következménye.[1] Egyetérthetünk Stephen Jan Parkerrel, a szerző egy korai kritikusával, aki szerint a kettősség nem azért vált Nabokov visszatérő alapmotívumává, mert ő maga is emigránslétbe kényszerült, hanem mert a számkivetettség ideális körülményeket teremt az egyén számára, hogy az szembenézzen a múlttal, a jelennel, a jövővel és saját énjével. Míg korai, modernista regényei inkább értelmezhetők a kritikai körökben „két világkozmológiának” (D. Barton Johnson) keresztelt koncepción keresztül, kései műveiben a megkettőződéseket végtelen tükröződések s egymásba ágyazott, soksíkú világok váltják föl.

A dualitás problematikája a szerző egy viszonylag kezdetleges, kevésbé sikeresnek ítélt regényében, a Kétségbeesésben jut központi szerephez.[2] Pap Vera Ágnes szépen megmunkált magyar fordítását hosszas várakozás előzte meg, hisz Nabokov az elmúlt évtized magyar könyvéletének méltánytalanul mellőzött szereplője volt. Noha a szerző könyvei 1987 óta már a magyar közönség számára is hozzáférhetők, az Európa Könyvkiadó csupán 2006-ban döntött úgy, hogy a Nabokov-szövegek jelentős részét szigorú következetességgel veszi újra gondozásba (a rendszerezettség korábbi hiányát leginkább az a tény mutatja, hogy a könyvek kiadásán egyszerre több kiadó is osztozott).

Az eredetileg 1932-ben orosz nyelven íródott Kétségbeesés – melyet a szerző V. Szirin álnéven jelentetett meg – az irodalmi hagyományokban meghonosodott Doppelgänger-toposz mesteri paródiája; s bár a túl sok izgalommal nem kecsegtető cím inkább moraviai unalomra és camus-i közönyre engedi asszociálni a művelt olvasót, nagyon is lebilincselő és leleményes történetet tár elénk Nabokov, a megtévesztés nagymestere. S mivel a szerző egy interjúban „rettentően unalmas” témának bélyegezte a hasonmástörténeteket, legtöbb művében parodisztikus toposzként jeleníti meg.[3] Egyvalamiről azonban nem szabad megfeledkezni: Nabokov számára a paródia nem más, mint játék. Így a szerző számára a földi lét is inkább csak paródiája, hibás másolata annak a metafizikus túlvilágnak, aminek szereplői egyszerre komoly és komikus kettős ügynökök: helyenként a modern/posztmodern művek játékosságát erősítő elemek, másutt viszont egy felsőbbrendű, transzcendens szféra megértését szolgálják.

A Kétségbeesés narrátor főhőse egy magát művészi adottságokkal felruházó német származású orosz emigráns, anyagi csőd szélén álló csokoládégyáros Berlinben. Ő Hermann Hermann, aki első hallásra a Lolita nárcisztikus hősét juttatja a figyelmes olvasó eszébe. Szóvirágokkal ékesített bevezetőjében nem rejti véka alá gyilkos hajlamait, s az is nyilvánvalóvá válik, hogy Hermann megrögzött hazudozó, neurotikus gazember. Itt még olybá tűnik, hogy alakja köré sablonos bűnügyi történetet kanyarint majd Nabokov, aki azonban már az előszóban figyelmezteti a hiszékeny olvasót, hogy az „egyszerű szerkezet” és a „szórakoztató cselekmény” csalfa látszat csupán, megtévesztés − művészi magaslatokba emelve. S a jóslat beigazolódik: kezdetét veszi a nabokovi játék, s nem meglepő módon, a regény végén működésbe is lép az olvasó elé állított rafináltan kieszelt csapda.

A történet ekként summázható: Hermann, egyik külföldi utazása során, belebotlik egy Felix nevű csavargóba, akit önmaga tökéletes hasonmásának hisz. Zseniális bűncselekmény terve fogan meg benne. Szerepjátékra kéri fel vélt alteregóját, majd jelentős életbiztosítási summa reményében brutális tervét meg is valósítja: az önnön alteregójának vélt Felixet meggyilkolja. Új személyazonossággal a zsebében, s bízva a bizarr terv kimenetelének sikerében, külföldre szökik, hogy felvegye a biztosítási összeget, és feleségével, Lydiával egyesüljenek. Egy apró részletről azonban megfeledkezik: a rejtélyes azonosságnak csupán Hermann képzeletében van realitása, így Felix nem más, mint a főhős „hamis alteregója”.[4]

Lehetséges-e, hogy a két szereplő csupán Hermann rútul eltorzított tükörvilágában hasonlít egymásra? Elképzelhető-e, hogy Nabokov hőse, egy állítólag kivételes képességekkel bíró művész pont egy ilyen szembeötlő részleten siklott volna át a gyilkosság alapos előkészítése közben? Ez aligha volna hihető, hisz a nabokovi textus egyik fő ismeréve az „a kitüntető figyelem, amellyel a szerző a jelentéktelennek tűnő apró részletek felé fordul.”[5] Hermann viszont nincs eme képesség birtokában, s bármennyire is elszántan próbálja bizonygatni művészi mivoltát s tervének zsenialitását, despotikus létrehozója mellett eltörpül: artiste manqué, afféle dilettáns álművész marad. Az „esztétikai gyönyörűség” után vágyakozó bukott művész alakja nemcsak ebben a viszonylag korai regényben, hanem a teljes Nabokov-életműben központi szerephez jut. A Kétségbeesés kerettörténete klasszikus orosz irodalmi gyökerekből táplálkozik; egyesek szerint ez Nabokov legnyilvánvalóbban dosztojevszkiji sugallatra született műve, melyben A hasonmás és a Bűn és bűnhődés történeteinek alkotóelemei keverednek. Goretity József szerint a „főhős számára azonban nem a pénzszerzés, nem is a Raszkolnyikov-féle Napóleon-eszme a gyilkosság fő motivációja, hanem a tökéletes bűntény elkövetésének vágya, az esztétikai felsőbbrendűség kísérletének végrehajtása”. Hasonlóan a nagyközönség számára is jól ismert (mára már igencsak kiöregedett) nimfácska történetéhez, a Kétségbeesés is elsősorban az aktív és kreatív olvasó, vagyis – Nabokov szavaival élve – az „újraolvasó” számára jelent igazán komoly kihívást.[6] A Lectures on Literature (Előadások az irodalomról) című könyvének nyitófejezetéből kiviláglik, hogy a nabokovi textus helyes értelmezéséhez és befogadásához az olvasónak egy kincskereső rendíthetetlenségével kell fölfednie és egymásba illesztenie a színleg jelentéktelennek tűnő megannyi részletet. E feladatnak kell, hogy nekiveselkedjék az irodalmi utalásokban gazdag és nyelvi leleménnyel tarkított Kétségbeesés aktív olvasója is.

Valójában a részleteknek tulajdonított jelentőség mentén lehetne tárgyalni Nabokov egyes szereplőinek sajátos tükörvilágát is. Cleanth Brooks amerikai irodalmár gondolatait kölcsönözve, a Kétségbeesés világáról is elmondható, hogy „leginkább egy vurstlibéli elvarázsolt kastély tükreihez hasonlít”.[7] Olyan görbe tükör ez, melyben a főhős furcsa, nem létező analógiákat vél fölfedezni egyes tárgyak, szereplők és események között. Ez az eltorzulás a történet végére olyan méretet ölt, hogy a főhős végérvényesen elveszíti realitásérzékét. Hermann abban a biztos tudatban hajtja végre a gyilkosságot, hogy a peches áldozat pontosan az ő arcát „viseli”. Csupán a mű végén válik bizonyossá, hogy az esztétikai alapokra helyezett, sokáig tökéletesnek hitt gyilkosság tervébe súlyos hiba csúszott. A főhős hibátlannak megkonstruált tükörvilága, a művön végigvonuló látszólagos szimmetria szertefoszlik. A tizenegy fejezetből álló regény szerkezete persze aligha mondható szimmetrikusnak. Hermann, szíve szerint, már a tizediknél lezárta volna a precízen megkomponált memoárt. Ez viszont arra engedne következtetni, hogy a mű valódi létrehozója, Nabokov, tétlenül végignézte, ahogy kicsúszik kezéből az irányítás. A szereplőknek felkínált korlátlan szabadság pedig merőben ellentmond Nabokov azon kikötésének, hogy karakterei mind gályarabok, akik alkotói szabadságukat csakis addig élvezhetik, amíg létrehozójuktól arra engedélyt kapnak. Itt pedig Nabokov úgy rendelkezik, hogy még egy fejezettel megtoldja a memoárt, megsemmisítve ezzel a főhős illúzióit, neurotikus képzelgését, a görbe tükrök szülte torz világot, vagyis az eredetileg egymást tükröző öt-öt fejezetet.

*

Felhasznált irodalom:

Bényei Tamás: A megtévesztés művészete (Vladimir Nabokov poétikájáról). In: Esendő szörnyeink és más történetek. Budapest, 1993, Pesti Szalon (József Attila Kör), 47−65. o.

Brooks, Cleanth: Az amerikai irodalom: tükör, nagyítólencse vagy prizma? In: Modern amerikai irodalmi tanulmányok. Modern Könyvtár, 369. Ford.: Zachár Zsófia. Bp., 1978, Európa Könyvkiadó, 132. o.

Goretity József: Ex Libris. Élet és Irodalom. Budapest, 2008/14. URL: http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=KRITIKA0814&article=2008-0406-2034-12YCWG

Johnson, Barton D.: Worlds in Regression: Some Novels of Vladimir Nabokov. Ann Arbor: Ardis, 1985.

Nabokov, Vladimir: Kétségbeesés. Ford. Pap Vera Ágnes. Bp., 2007, Európa Könyvkiadó, 226. o.

Nabokov, Vladimir: Lolita. Ford. Békés Pál. Bp., 1987, Európa Könyvkiadó, 351. o.

Nabokov, Vladimir: Strong Opinions [Szigorú vélemények]. New York: McGraw-Hill Book Company, 1973.

Parker, Stephen Jan: Understanding Nabokov. Columbia: University of South Carolina Press, 1987.

---

[1] Nabokov ekképp igyekszik eloszlatni ezt a tévhitet a Lolita utószavában: „Személyes tragédiám, ami nem tartozik – és ne is tartozzék – senkire, az, hogy természetes közegemet, gáttalan, gazdag és végtelenül hajlékony orosz nyelvemet föl kellett cserélnem egy másodrangú angolra…” (Békés Pál fordítása, 5. o.)

[2] A kettőzés Nabokov művészetének talán az egyik legösszetettebb eszköze. A jelen cikkben is boncolgatott hasonmás motívum mellett Nabokov jó néhány olyan technikával dolgozik, amelyek segítségével kettős szerepeket, hitchcocki alteregókat teremt műveiben. Az Ich-Erzählung típusú prózai szövegekre jellemező szerző/szereplő azonosság Nabokov esetében hibás feltételezés lenne: a szerzősség megkettőzése lehetséges ugyan, de a szerzőt és szerző-főhősét (a Lolitában vagy a Gyér világban) elválasztó distancia kizárja a teljes azonosíthatóság kérdését (vö. az Ulysses „a barna esőkabátos férfijával”, aki nem más, mint maga a szerző, vagyis James Joyce). Szemléletes példája ennek a nabokovi textusban tetten érhető anagrammák sokasága, a nevekkel való játék, mely az írói önképalkotás egyik módozataként jelenik meg. Olyannyira, hogy Nabokov regényeinek orosz és angol változatai több esetben akár párban is olvashatók. Goretity József ezen fölvetését jól példázza Vivian Darkbloom neve is (valójában a szerző anagrammája), aki a Lolita fiktív drámaírójaként jelenik meg, de az eltérő orosz kulturális kódok miatt Vivian Damor-Blokká változik a Lolita orosz változatának lapjain. Egyfajta tisztelgés ez Alekszandr Blok, a huszadik század elején elő orosz szimbolista költő előtt, akiről tudvalévő, hogy jelentős hatást gyakorolt Nabokov írói munkásságára. Ez az analógia valószínűleg rejtett marad az orosz irodalomban (feltételezhetően) kevésbé jártas angol anyanyelvű olvasók számára. L. Juhász Katalin Lolita és Lolita: Egy regény metamorfózisa című kiváló tanulmányát (Ex Symposion, 2005. 51. szám, 49−55. o.)

[3] Nabokov egyszer egy interjúban elvetette azt a fölvetést, hogy bármi köze is lenne a platóni filozófiához. Robert Louis Stevenson hasonmástörténetéről, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ról pedig azt nyilatkozta, hogy „ízléstelen, gyerekes történet, ragyogó kétszereplős bábjáték” (Strong Opinions [Szigorú vélemények], 90. o., ford. a szerző).

[4] A kifejezés Nabokov tollából származik: „A hasonmás Dosztojevszkij legjobb műve, jóllehet nyilvánvaló és pimasz utánzata Gogol Az orrjának. A Kétségbeesés Felixe valójában egy hamis alteregó” (Szigorú vélemények, 84. o.).

[5] Bényei Tamás: A megtévesztés művészete (Vladimir Nabokov poétikájáról).

[6] „A jó olvasó, a nagy olvasó, az aktív és kreatív olvasó az újraolvasó.” Vladimir Nabokov: Jó olvasók és jó írók. Ford. M. Nagy Miklós. In: Nagyvilág, 1995/3. 254. o.

[7] Cleanth Brooks: Az amerikai irodalom: tükör, nagyítólencse vagy prizma?


Forrás: KAPU