Lev Tolsztoj: A gyertya

„Hallottátok, hogy megmondatott: szemet szemért és fogat fogért.
Én pedig azt mondom nektek: ne álljatok ellene a gonosznak...”
(Máté ev. V. 38-39.)

Amit elmondok, még a jobbágyság idején történt. A földesurak sem voltak ám egyformák. Volt, amelyik gondolt a lelke üdvösségével, észben tartotta Isten törvényét és jól bánt az emberekkel, és volt közöttük vérszopó gazember, akinek Isten legyen irgalmas. De senki sem volt rosszabb az olyan úrnál, aki jobbágysorból küzdötte fel magát a hatalomra, aki szolgából lett úr! Ezek csigázták legjobban a népet.

Ilyen intéző került az egyik földesúr birtokára. A parasztok robotban voltak. Föld volt elegendő, és jó zsíros, fekete; víz, legelő, erdő, minden volt bőségesen, jutott az úrnak is meg a parasztoknak is; de akkor az úr odatette intézőnek egy másik uradalomból való cselédjét.

Nagy hatalomra tett szert az intéző és ráült a parasztok nyakára. Családos ember volt – felesége volt, két asszonyleánya s már a régi helyén takaros vagyonkát szerzett, élhette volna világát, s mást is hagyhatott volna élni, de kapzsi volt és a bűn elhatalmasodott a lelkén. Azzal kezdődött, hogy a parasztokat időn túl is robotoltatta. Azután téglagyárat épített, férfit, nőt agyondolgoztatott benne s a téglát eladta. Felmentek a parasztok Moszkvába a földesúrhoz panaszra, de dolgukvégezetlen tértek haza: az úr nem váltotta le az intézőt, elküldte a parasztokat. Az intéző megtudta, hogy a parasztok panaszra mentek, s bosszúból csak annál jobban sanyargatta őket. Akadtak a parasztok közt is megbízhatatlanok, azok aztán följelentgették az intézőnél a társaikat, de még egymás ellen is áskálódtak. Egyre jobban elkeseredett a nép, egyre ádázabbul tombolt az intéző. Egyre jobban elmérgesedett a helyzet, a végén már odáig jutottak, hogy félt a nép az intézőtől, mint a dühöngő fenevadtól. Ha végigment a falun, futott előle mindenki, mint a farkas elől, mindenki bújt, ahová tudott, nehogy a szeme elé kerüljön. Látta ezt az intéző és még jobban dühöngött, amiért félnek tőle. Veréssel, munkával sanyargatta a népet, sokat szenvedtek tőle a parasztok.

Megtörtént néhol, hogy az effajta gazokat eltették láb alól. Egyre többet emlegették a parasztok az ilyen eseteket. Összejöttek valahol titkos helyen s a bátrabbja nyíltan kimondta:

– Meddig tűrjük még ennek a bitangnak a garázdálkodását? Fogjunk össze; az ilyet agyonverni nem vétek.

Egyszer húsvét előtt kimentek a parasztok az erdőre; az intéző meghagyta, hogy ritkítsák ki az urasági erdőt. Ebédidőn összejöttek, megint összedugták a fejüket.

– Nem is élet ez már! – mondották. – Halálra csigáz minket ez a szörnyeteg. Agyondolgoztat, se nappalunk, se éjjelünk, még az asszonyoknak sincs egy szusszanatnyi idejük. És mihelyt valami nincsen ínyére, deresre húzat. Szemjon belehalt az ütlegekbe. Anyiszimot a kalodában kínozta halálra. Mire várunk? Ha kijön ide este és megint rákezdi, rántsuk le a lóról, aztán elő a fejszét és egy csapásra el van intézve. Ássuk el, mint a kutyát, s azzal vége. Csak egy a kikötés: tartsunk ki egymás mellett, egyik se árulja be a másikat!

Vaszilij Minajev volt az, aki így beszélt. Mindenkinél több oka volt, hogy haragudjék az intézőre. Minden héten megbotozta, és a feleségét is elszerette, odavette a házába szakácsnőnek.

Így folyt a szó a parasztok között. Estére kijött az intéző lóháton, s nyomban szidni kezdte az embereket, hogy nem úgy vágják az erdőt, amint kell. Felfedezett a farakásban egy fiatal hársfát.

– Nem megmondtam – ordította –, hogy hársat nem szabad kivágni? Ki vágta ki? Mondjátok meg, máskülönben valamennyit elverem!

Kutatni kezdte, kinek a sorában van a hárs. A gyanú Szidorra terelődött. Az intéző úgy elverte Szidort, hogy csupa vér lett az arca. Vaszilijon is végigvágott a korbácsával, amiért kicsi a rakás. Azzal hazament.

Este megint összeültek a parasztok, megint Vaszilij vitte a szót:

– Micsoda népség! Nem is emberek vagytok ti, hanem verebek. „Összefogunk, összefogunk...” aztán mikor itt az ideje, akkor hess! az eresz alá. Így volt, amikor a verebek összefogtak a héja ellen: „Nem áruljuk el egymást, összetartunk mind egy szálig!” S mikor jött a héja, elbújtak mind a csalán közé. Így aztán a héja lecsapott arra, amelyik éppen kellett neki, elvitte. Mikor elrepült, előbújtak a verebek: „Csivit, csivit!” Számbaveszik egymást: eggyel kevesebben vannak. „Ki hiányzik? Ványka. Eh, úgy kell neki! Magára vessen.” Ilyenek vagytok ti is. Ha összefogunk, hát fogjunk össze! Mikor nekiesett Szidornak, akkor kellett volna leszedni a lóról, végezni vele. Ti meg: „Összefogunk, összefogunk, el nem áruljuk egymást!” – s mikor jön a héja, bújtok a bokorba.

Egyre sűrűbben emlegették az intéző halálát, míglen aztán istenigazából elhatározták, hogy elteszik láb alól. Nagypénteken kihirdette az intéző a parasztoknak, úgy készüljenek, hogy húsvét szent ünnepén zab alá szántanak, robotba. Felháborodtak ezen a parasztok, nagypénteken este összejöttek Vaszilij hátsó udvarán s megint összedugták a fejüket.

– Ha már ilyen istentelenségre vetemedik – mondták –, és így akar velünk elbánni, akkor csakugyan el kell tenni láb alól. Ha pusztulni kell, pusztuljunk együtt.

Eljött közéjük Pjotr Mihejev is. Ez a Pjotr Mihejev békés természetű volt, és máskor nem vett részt a parasztok tanácskozásában.

Most eljött, végighallgatta őket s azután így szólt:

– Nagy bűnre szántátok magatokat, testvéreim. Nagy szó ám egy élő lelket elveszejteni. A máséval nem törődni könnyű... de hát a ti lelketek üdvösségével hogy álltok? Az az ember rosszul cselekszik, rossz vége lesz. Tűrni kell, testvéreim.

Nagyon megharagudott Vaszilij e szavak hallatára.

– Te csak azt hajtogatod: embert ölni bűn. Bűnnek bűn, csak az a kérdés, hogy miféle emberről van szó? Jó embert megölni bűn, de az ilyen gazembert eltenni láb alól Istennek tetsző cselekedet. A veszett kutyát az emberek iránti szánalomból kell lepuffantani. Ha nem öli meg az ember, nagyobb bűn származik belőle. Mennyi kárt tehet még ez az intéző az emberekben! Ha megszenvedünk is tettünkért, a társainkért szenvedünk. De ha eltátjuk a szájunkat, mindenkit halálra gyötör az a gaz. Nincs igazad, Mihejics, abban, amit mondasz. Az talán nem lesz bűn, ha Krisztus feltámadásának szent ünnepén kimegyünk munkára? Magad se mennél, úgy nézem!

– Miért ne mennék? – felelte Mihejics. – Ha küldenek, megyek. Nem magamnak szántok. Számon tartja a Jóisten, hogy kinek a vétke, csak mi ne feledkezzünk meg róla. Nem a magam eszétől szólok – azt mondja. – Ha úgy lenne helyénvaló, hogy a rosszért rosszal fizessünk, akkor erre Istentől is volna törvényünk; csakhogy nem ez van rendelve nekünk. Aki maga lát neki, hogy kiirtsa a rosszat, annak a rossz beleszáll a lelkébe. Nem nehéz egy embert megölni, csakhogy a vére a lelkedhez tapad. Aki embert öl, a saját lelkét fertőzi meg a vérével. Azt hiszed, rossz embert öltél meg, azt hiszed, irtottad a rosszat, de lásd, magadban nagyobb rosszat neveltél. Tűrd el a bajt, s a baj is türelmes lesz veled.

Nem jutottak hát megegyezésre a parasztok, megoszlottak a vélemények. Némelyek úgy gondolkoztak, mint Vaszilij, mások meg Pjotr Mihejiccsel értettek egyet, hogy ne kövessenek el bűnt, hanem tűrjenek tovább.

Megünnepelték a parasztok húsvét első napját, a vasárnapot. Este kiment hozzájuk a sztarsina az írnokkal, kihirdették Mihail Szemjonics parancsát, hogy másnap valamennyi paraszt menjen ki zab alá szántani. Végigjárták a falut, közhírré tették, hogy mindenkinek ki kell mennie, kinek a folyó túlsó partjára, kinek az országút mentén levő földekre. Siránkoztak a parasztok, de nem merték megtagadni az engedelmességet, másnap reggel egy szálig kimentek a faekéjükkel, s hozzáláttak a szántáshoz. A templomban reggeli misére harangoznak, mindenfelé ünnepel a nép, ők meg, szegények, szántanak.

Mihail Szemjonics, az intéző, későn ébredt, körülnézett a háza táján; az asszonyok – a felesége meg özvegyasszony lánya, aki látogatóba jött az ünnepre – öltöztek, templomba készülődtek; a béres befogta a lovakat, misére mentek, hazajöttek, a szolgáló behozta a szamovárt, Mihail Szemjonics is megjött, nekifogtak teázgatni. Jól teleszítta magát teával Mihail Szemjonics, pipára gyújtott, aztán hívatta a sztarosztát.

– No, kirendelted a szántásra a parasztokat?

– Ki, Mihail Szemjonics.

– Mind kimentek?

– Mind, magam állítottam be őket.

– Beállítani beállítottad, de vajon szántanak-e? Eredj ki, nézz utánuk, aztán mondd meg nekik, ebéd után kimegyek én is, felszántsa ki-ki a maga fél gyeszjatyináját, de tisztességesen! Ha mulasztást látok, ünnepnap se kímélem őket!

– Igenis, Mihail Szemjonics.

Már indult volna a sztaroszta, de Mihail Szemjonics megállította. Tartóztatta, látszott, hogy még valamit akar mondani, de hímez-hámoz, sehogy se tudja, hogyan fogjon hozzá. Addig-addig kerülgette, míg végre kibökte:

– Mit akartam még: figyeld meg, mit beszélnek rólam azok az akasztófáravalók. Aztán mondd el, ki ócsárolt, ki mit mondott. Tudom én, nem akaródzik dolgozni azoknak a semmirekellőknek, inkább heverésznének a hűvösön és lopnák a napot. Falni, ünnepelni, azt igen, de arra nem gondolnak, hogy a szántást is idején be kell fejezni, másképp elkésünk mindennel. Szóval hallgasd ki a beszédüket, aztán pontosan mondd el nekem, ki mit fecseg. Nekem azt tudnom kell. No, lódulj, aztán nyisd ki a füledet, s mindenről számolj be, semmit el ne hallgass.

Sarkon fordult a sztaroszta, kiment, fölült a lovára és kiment a zabföldre a parasztokhoz.

Meghallotta az intézőné, mit beszélt a férje a sztarosztával, bement hozzá és kérlelni kezdte. Szelíd, jólelkű teremtés volt az intéző felesége, békítette a férjét, ahol tudta, s mindig a parasztok védelmére kelt.

Most bement hát urához és kérlelni kezdte:

– Édes jó uracskám, Misenykám, ezen a nagy ünnepen ne vétkezz a Krisztus ellen, bocsásd haza a parasztokat!

De nem hallgatott rá Mihail Szemjonics, hanem kinevette.

– Talán már elfelejtetted a korbács ízét, hogy így nekibátorodtál, olyasmibe ütöd az orrod, amihez semmi közöd?

– Misenykám, édes jó uram, olyan rossz álmot láttam, hallgass rám, ereszd haza a parasztokat!

– Úgy, úgy – mondta a férje. – Én meg azt mondom: elhájasodtál fenemód, s azt hiszed, a vastag húsodon már a korbácsot se érzed. Vigyázz magadra!

Feldühödött Szemjonics, égő pipáját az asszony foga közé bökte, aztán kikergette s megparancsolta, tálalják fel az ebédjét. Jóllakott Mihail Szemjonics kocsonyával, piroggal, sertéshússal, főzött káposztalevessel, malacpecsenyével, tejes tésztalevessel, ivott rá meggypálinkát, lenyomtatta süteménnyel, azután behívta a szakácsnőjét, odaültette nótázni, maga meg elővette gitárját, azon pötyögött hozzá.

Széles jókedvében üldögélt ott Mihail Szemjonics, a gitár húrjait pengette, s a szakácsnővel cicázott. Akkor visszajött a sztaroszta, illendőképpen üdvözölte, s beszámolóba fogott, hogy mit tapasztalt kinn a földeken.

– No, szántanak? Elvégzik, amit rájuk osztottál?

– Már felén túl vannak.

– Nem hagynak semmit felszántatlanul?

– Nem láttam mulasztást, rendesen szántanak, félnek.

– Aztán jól megdolgozzák a földet?

– Jó porhanyó a föld, szétmállik, mint a mák.

Elhallgatott az intéző; kis idő múlva újra megszólalt:

– No és mit beszélnek rólam... szidnak?

A sztaroszta feszengett, köntörfalazott, de Mihail Szemjonics rászólt, hogy mondja meg a teljes igazságot.

– Mondj el mindent, nem a saját szavaidat mondod, hanem az övéiket. Ha megmondod az igazat, megjutalmazlak, de ha takargatod őket, megkeserülöd, ellátom a bajodat. Batyusa lelkem, adj neki egy pohár vodkát, hadd kapjon bátorságra.

A szakácsnő térült-fordult, vodkát hozott a sztarosztának. A sztaroszta illendően felköszöntötte gazdáját, megitta, megtörölte bajszát s azután rákezdett. „Édes mindegy – gondolta magában. – Végre is nem az én hibám, hogy nem dicsérik; megmondom az igazat, ha már úgy kívánja.”

– Zúgolódnak, Mihail Szemjonics, erősen zúgolódnak – mondta tehát.

– Mégis, mit mondanak? Ismételd el.

– Mind azt hajtogatják: „Pogány, istentelen.”

Elnevette magát az intéző.

– Ezt melyik mondta? – kérdezte.

– Mind azt mondják. Azt mondják, a sátánnak adta a lelkét.

Megint csak nevetett az intéző.

– Ez igazán szép. De mondd csak el egyenként, melyik mit mondott. Mit mondott Vászka?

A sztaroszta nem akarta beárulni a parasztjait, de közte meg Vaszilij közt régi háborúság dúlt.

– Vaszilijnek a legnagyobb a szája – mondta.

– Mit beszél? Mondd el.

– Még elmondani is rettenetes. Azt mondja: bűne-megbánatlan fog meghalni a cudar.

– Nagyszerű! – nevette Mihail Szemjonics. – Mit halogatja, mért nem végez velem? Úgy látszik, nem ér e1 addig a keze! Jól van, Vászka, még számolunk. No és Tyiska mit beszél, az is megéri a pénzét!

– Mind csúnyán beszélnek.

– Mégis, mit mondanak?

– Elismételni is rettenetes.

– Ugyan mi rettenetes? Mondd csak, sose félj!

– Hát azt kívánják, bár szakadna ki a hasa, fordulna ki a bele.

Úgy megörült Mihail Szemjonics, hogy hahotázni kezdett.

– Majd meglátjuk, kinek szakad ki a bele elsőnek. Ezt melyik mondja? Tyiska?

– Jót egy se mondott, mind szitkozódnak, fenyegetőznek.

– No és Petruska Mihejev mit beszél, a ronda? Biztos az is szitkozódik, ahogy kifér a száján!

– Nem, Mihail Szemjonics. Pjotr nem szitkozódik.

– Nem-e?

– Az összes közt ő az egyetlen, aki egy mukkot se szól. Fura egy ember az! Nem győztem rajt csodálkozni, Mihail Szemjonics.

– Ugyan min csodálkoztál?

– Hát azon, amit csinál. Még a többiek is ámuldoztak rajta.

– De hát mit csinál?

– Igen-igen furát művel. Odamentem hozzá. A Turkin-féle földön szánt, odafenn a lejtőn. Hát ahogy közeledem hozzá, hallom, hogy énekel, de olyan szépen cifrázza, hogy csuda, az eke szarván meg valami fénylik.

– Ugyan!

– Igen, fénylik, mint a lámpás. Hát ahogy közelebb érek, látom: ötkopejkás viaszgyertya van az átfára ragasztva, ott világlik szépen, a lángja meg se rebben a szélben. Pjotron meg patyolat ing, úgy szántogat, s közben ünnepi zsolozsmákat dalol. Fordul is, meg ki is emeli a földből az ekét, s a gyertya nem alszik el. Ott előttem is kiemelte, átigazította, újra bevágta a földbe az ekét, s a gyertya meg se rebben, ég szépen tovább.

– És mit mondott?

– Nem mondott az semmit. Amint meglátott, Krisztus feltámadásával köszöntött s énekelt tovább.

– Beszéltél vele?

– Én nem, de mások odamentek hozzá, csúfolták: „Lám, azt mondják, Mihejics haláláig se fogja levezekelni, hogy ekkora bűnt követett el, húsvét hétfőjén szántott!”

– És ő mit felelt rá?

– Csak ennyit mondott: „A földön békesség, és az embereknek jóakarat.” Azzal megint megfogta az eke szarvát, megnógatta a lovát és vékony hangján rázendített a zsolozsmára, a gyertya pedig égett, soha ki nem aludt a lángja.

Elhagyta a nevetést az intéző, letette a gitárt, lehorgasztotta a fejét, gondolkodóba esett.

Ült, üldögélt, aztán kikergette a szakácsnőt, a sztarosztát, hátrament a függöny mögé, lefeküdt az ágyra és akkora nyögésbe, sóhajtozásba fogott, mint hogyha valaki nehéz terhet cipel. Odament hozzá a felesége, kérdezgette, nem válaszolt. Csak ennyit mondott:

– Legyőzött! Most aztán rám kerül a sor.

A felesége kérlelte:

– Eredj ki hozzájuk, bocsásd haza őket. Nem lesz ebből semmi baj! Ennél nagyobb gyalázatot is elkövettél már, mégse féltél. Mért vagy most úgy megszeppenve?

– Elvesztem – hajtogatta Mihail Szemjonics. – Legyőzött.

A felesége ráförmedt:

– Egyre azt hajtogatod: „Legyőzött, legyőzött”. Menj ki, bocsásd haza a parasztokat, és minden el van intézve. Menj csak, mindjárt szólok, hogy nyergeljék meg a lovad.

A lovat elővezették, s az intézőné rábeszélte az urát, menjen ki a zabföldre s küldje haza a parasztokat.

Mihail Szemjonics fölült a lovára és elindult. A falun át vitt az útja. Odaért az egyik végéhez, egy parasztasszony kinyitotta előtte a kaput, belovagolt a faluba. Mihelyt meglátta őt a nép, úgy elbújt előle mindenki, mintha a föld nyelte volna el, ki hová bírt – udvarba, szegletbe, veteményesbe.

Végiglovagolt az egész falun, odaért a másik végén a kivezető kapuhoz. A kapu be volt zárva, lóhátról nem tudta kinyitni. Kiáltott, hogy nyissa ki valaki, de a kiáltására nem jött elő senki. Akkor maga szállt le a lováról, kinyitotta a kaput, és mindjárt ott a kapuban újra lóra akart szállni. Egyik lába már a kengyelben volt, fölemelkedett és éppen át akarta vetni a másik lábát, mikor a lova megijedt egy disznótól, megbokrosodott és nekiugrott a karóból csinált kapuszárnynak; az intéző meg súlyos, kövér ember volt, nem a nyeregbe huppant, hanem hassal a kapuszárnyra. A kapuszárnyban csak egyetlen felül kihegyezett karó volt, a többinél magasabb; Mihail Szemjonics éppen arra a karóra esett, és a karó átdöfte a hasát. Leesett.

Megjöttek a parasztok a szántásból; a lovaik megtorpannak a kapuban, prüszkölnek, nem mennek tovább. Jobban odanéznek a parasztok: hát látják Mihail Szemjonicsot, amint ott fekszik hanyatt, a karja kitárva, a szeme fennakadt, a bele meg mind kifordult a földre! A vére tócsában állt körülötte – nem itta be a föld.

Megrémültek a parasztok, meghátráltatták a lovaikat, csak az egy Pjotr Mihejics ment oda az intézőhöz, látta, hogy meghalt, lezárta a szemét, befogta a szekerét, fiával együtt föltette a holttestet és elvitte a kastélyba.

Megtudta a földesúr a történteket, s annyira bánta, hogy attól fogva nem követelt többé robotot a parasztjaitól, hanem megengedte, hogy obrokkal, természetben fizessenek.

És megértették ebből a parasztok, hogy Isten ereje nem a bűnben van, hanem a jótettben.

1885

Forrás: SzePi