Maurice Maeterlinck

MAURICE MAETERLINCK
(1862-1949)

A XIX. század második felében az 1848-49 utáni általános kiábrándulás hatott úgy előbb a lírai költészetre, majd az epikus és drámai művekre, hogy létrejött új kifejezésmódként az érthető és érthetetlen között lebegő szimbolizmus. Ezzel párhuzamosan a naturalizmus elleni csömör létrehozta az újromantikát. Ennek az újromantikus törekvésnek többféle irányzata volt. Angliában a preraffaelizmus, a német irodalomban a Jugendstil, Ausztriában és minálunk a szecesszió a formákban ugyan különbözött egymástól, de lényegében ugyanaz az eltávolodás volt a megszokott irodalmi irányoktól. A francia irodalomban a párhuzamosan divatos újromantika és szimbolizmus egyre jobban közeledett egymáshoz. Az újromantika kalandos, színes fordulatai egyben az általános jelenségek jelképes kifejezéseivé váltak. Különösen érvényesült ez a lírai költészetben, majd hamarosan a színpadon is. Az egész nemzetközi irodalmi életnek, mint oly sok mindenben, ebben is példát adott a francia kultúra. És alighanem a legelső író-költő, akinél példamutatóan azonossá lett az újromantika színes mozgalmassága és a szimbolizmus rejtelmessége, Maurice Maeterlinck.

Belga költő volt, eredetileg flamand származású, de mindvégig franciául írt. Bátran elmondhatjuk, hogy siheder korában írt első verseitől 87 éves öregségéig szakadatlanul sikeres ember volt. Nemcsak az irodalomban, de különböző tudományokban, szereplésekben és főleg szerelemben. Gentben született, ott járt jezsuita gimnáziumba, ahol kitűnően megtanulhatott nemcsak latinul és több modern nyelven, de otthonosságot szerezhetett történelemben, irodalomban és természetrajzban. A humán műveltség mellett a természetrajztól kapott kedvet az állattanhoz, hogy később világhíres tudósa legyen a társas életet élő rovarok - méhek, termeszek, hangyák - életmódjának. De a gimnázium után egyetemi tanulmányai eredményeként 24 éves korában jogi doktor lett. Ügyvédi gyakorlatot ugyan csak néhány évig folytatott szülővárosában, de ott nagy hírű és keresett bírósági szónok volt: polgári ügyekben ügyvéd, büntetőügyekben védő. Mire idáig jutott, már közeledett az irodalmi világhír felé. Felváltva élt otthon Belgiumban és Párizsban a fiatal szimbolista költők körében. Gyakran járt Mallarmé otthonában, mindhalálig őt tartotta egyik legfőbb mesterének. Igaz, a nagy szimbolista költő és irodalomtudós volt tehetségének egyik legelső felfedezője és népszerűsítője. A másik mester, aki saját bevallása szerint erősen hatott rá, Vilière de Lisle Adam volt, aki verseiben és főleg novelláiban mesterien vegyítette a szimbolizmust a fantasztikummal. Jóllehet igen korán már sikeres költőnek számított, legalábbis Mallarmé körében, de közben nem győzött egyre többet tudni a gyakorlati világból. Kitanulta a nyomdászmesterséget, múzeumokban tanulmányozta az állatok életmódját. Ráadásul lelkes sportember volt, és 1896-ban a legelső olimpián ő lett az evezés világbajnoka. 27 éves korában jelent meg első verseskötete, a "Melegházi virágok". Ugyanekkor írta legelső drámáját, a "Melanie hercegnő"-t. Ezt a művét házinyomdáján ő maga nyomtatta ki, összesen 30 példányban, s ő maga kötötte díszkötésbe. A példányokat pedig elküldte tiszteletteljes ajánlással a legnevezetesebb kritikusoknak és esztétáknak. Úgy gondolta, hogy akkor adja majd kiadónak, ha a szakemberek olyan híressé teszik, hogy érdemes lesz nagy példányszámban megjelentetni.

A fogadtatás azonban számára is váratlan volt. A kor egyik legnevezetesebb kritikusa, Octave Mirbeau a Figaro című lap hasábjain tanulmány terjedelmű elragadtatott recenziót jelentetett meg a fiatal költő első színpadi művéről. Óriási túlzással azt állította, hogy ezzel a drámával új korszak kezdődik a színpadi irodalomban, és még Shakespeare drámáinál is jobb színjáték a "Melanie hercegnő". Ha az olvasók ezt szó szerint nem is hitték el, de Mirbeau oly nemzetközi tekintély volt, hogy hamarosan valódi kiadónál óriási példányszámban jelenhetett meg. Ettől kezdve irodalmi útja egyenesen tartott felfelé. Noha versesköteteit is szívesen fogadta az olvasóközönség, az igazi tömegsikert drámáival érte el. A koraiak közé tartozik a "Vakok". Igazi szimbolista játék olyan emberekről, akik nem látják a világot, azt hiszik, hogy mesterük, egy pap vezeti őket, holott az már rég halott. Közönségsikere is nagy volt, de a világirodalomban az jelölte ki azonnal a helyét, hogy Mallarmé a végre megjelenő szimbolista drámát fedezte fel benne. Emellett azonban többen is úgy vélik, hogy ezzel kezdődik az abszurd drámák története. Kétségtelen, hogy sokkal később még Beckettre és Ionescóra is erősen hatott. Sokan ezt tartják legjobb drámájának. Ez vitatható, hiszen negyvennél több színpadi játéka között jó néhány ért el világsikert. Már hamarosan a "Vakok" után került színre egyik legtöbbet játszott és legtöbbet kiadott költői játéka, a "Pelleas és Melisande". A szerelem, a féltékenység, a halálos bánat költői tragédiája ez. Hamarosan Debussy zenéjével maradandó opera is lett belőle. Itt jelenik meg először drámai műveinek kettős témája: a szerelem és halál. Melisande-ot a bemutatón egy rendkívüli szépségű színésznő játszotta, aki nemsokára a szerző szeretője lett, az egész irodalmi világ irigységére. Szerelmük hosszú évekig tartott. Csak akkor ért véget, amikor az író-költő egy fiatalabb, állítólag még szebb és ráadásul dúsgazdag leányt vett feleségül. Vele Nizzába költözött, ott vásároltak nevezetesen elegáns tengerparti otthont, amely sokáig ismert írók kedvelt találkozóhelye lett. Ott írta legtöbb drámáját, amelyeket mind Párizsban mutattak be, onnét terjedtek szét egész Európa, majd idővel Amerika színházai felé.

Az irodalmi életben általános irigység övezte. Megszokta és mosolyogva viselte azokat a jelzőket, amelyeket kortársai ragasztottak a nevéhez. A leggyakoribb vád az volt, hogy halmozza a közhelyeket, és a kispolgárok ízlését veszi célba. Az óriási siker csak fokozta az efféle véleményeket. Különösen, amikor kirobbanó világsiker lett a "Monna Vanna". Ez reneszánsz történelmi keretben játszódó, bonyolult szerelmi történet, amelynek folyamán az ostromlott Pisa védőinek vezérétől az ostromló Firenze katonáinak parancsnoka elhódítja a feleségét. Egyszerre líraian szép és mulatságosan szellemes játék ez. Ennek egyik változata, illetve Monna Vanna elképzelt dédunokájának szerelmi kalandja Leo Fall híres és nagy sikerű operettje, a "Hermelines nő".

Legnevezetesebb és világszerte legtöbbször játszott színdarabja a "Kék madár". Fantasztikus és jelképes, mégis a gyermekeket is elbűvölő mesejáték ez. Gyermeki hősei kutatóútra indulnak, hogy megtalálják a boldogságot jelentő kék madarat. Elkíséri ő a hűséges kutya, a furfangos macska, a mindig jóságos cukor és még néhány ennivaló. Bejárják a fantázia legkülönbözőbb országait. Eljutnak a múltba, a jövőbe, a fantázia kitalálta meseországokba, találkoznak rég halott nagyszüleikkel is, akik, mint minden halott, szakadatlanul alszanak, és csak akkor ébrednek fel, ha a földön valaki még emlegeti őket. A kék madarat azonban sehol sem találják. Bánatosan mennek haza és otthon elképedve veszik észre, hogy a kék madár náluk, a hálószobában van. Ezt a nagyon szép mesejátékot az értetlen kritika több helyütt és azóta is a kispolgári közhelyek szimbólumának tekinti.

Nálunk a számos színjáték közül főleg a "Monna Vanna" és a "Kék madár" arat újra meg újra sikert.

Nem kevésbé népszerű azonban a rovarokkal foglalkozó igen érdekes három könyve: "A méhek élete", a "Termeszek élete" és a "Hangyák élete". Az állati életmódokat igen alaposan, nagyon érdekesen leíró művek, egyben ezeknek a társas rovaroknak társadalmi összefüggéseit is vizsgálja, és összehasonlítja az emberi társadalmakkal. Ezért igen indokoltan olykor társadalomfilozófiai műveknek is tekintik őket. Többen mondották ugyan, hogy ezek nem állattani szakkönyvek, hanem természettudományos kifogások érdekes szépirodalmi művek írására. A valóság persze az, hogy mind a három szigorú értelemben vett esszé, vagyis tudományos igazságok szépirodalmi megfogalmazása.

1940-ben, amikor Hitler hadai elárasztották előbb Belgiumot, majd Franciaországot, a már 80. évén is túl lévő, régóta világhírű, régen Nobel-díjas, óriás jövedelmű író az Amerikai Egyesült Államokba emigrált. Ott kezdte el utolsó jelentékeny művét, az önéletrajzi jellegű "Kék buborék"-okat. Amikor a háború végén hazaköltözhetett Nizzába, folytatta és lankadatlanul írta ezt a nagyon érdekes prózát. Nem sokkal halála előtt fejezte be, és halála után néhány héttel, 1949-ben jelent meg. Ugyanolyan mozgalmas, friss fogalmazás, mint ifjúkora óta minden műve. Soha nem volt komolyan beteg, soha nem lankadt, szakadatlanul voltak szerelmi és sportsikerei. Nem csoda, hogy oly sokan irigyelték.

Forrás: Világirodalmi Arcképcsarnok