Tóth Árpád, a líra hercege

Szabó Lőrinc szerint ő volt az a költő, aki grófi vagy hercegi rangot érdemelt volna a magyar irodalomban. A finom, halk szavú, és gyenge egészségű Tóth Árpádot sokszor szívesebben olvassa az ember, mint a költőtársait.

1886. április 14-én született Aradon, gyermek és ifjúkorát Debrecenben töltötte. A szerény és kissé életidegen fiatalember rengeteget olvas, jó a nyelvérzéke, irodalom szakos bölcsésznek jelentkezik a budapesti egyetemre, és ezzel párhuzamosan első publikációi is megjelennek. Kezdetben A Hét közli verseit, utána, Ady munkatársaként a Nyugathoz kerül. A költőóriásra szinte apjaként tekint, és Ady is értékeli az ifjú tehetségét, de alkatuk, világlátásuk és főként versbeli megszólalásuk módja alapvetően különbözik. Tóth Árpádnak nem sikerül befejeznie az egyetemet, mert időközben családjuk pénzügyi helyzetében katasztrófák történnek, s ezért neki kell újságíróként eltartania idős szüleit. Ismét Debrecenbe kerül, a közéleti problémák felé egyre nyitottabbá válik, cikkeiben is hangot ad elkeseredésének.
1913-tól újra Budapest következik, házitanító lesz, és egyre jobb nevű költő, akit Hatvany Lajos báró vesz pártfogásába. Nyelvezetére a fájdalom, a melankólia és a lemondás a jellemző, kedvenc műfaja az önmagában is kissé szomorkás elégia. A világot impresszionista ködképekben megragadó, remek formaérzékenységgel megáldott lírája a Nyugat legjelentősebb költői közé emeli, amit csak megkoronáz fordítói munkássága. Szabó Lőrinccel és Babits Mihállyal együtt ő készíti el az egyik legfontosabb verseskötet, Baudelaire: A romlás virágainak magyar nyelvre ültetését. Komoly érdemei vannak az angol romantikusok fordításaiban, és Rilke: Archaikus Apolló torzója az ő változatában a legkitűnőbb, miként Poe híres Holló című versének visszatérő refrénjének a megoldása, a "soha már..." is neki köszönhető. Még regényekkel is próbálkozott, Csehov, Maupassant és Flaubert több könyvét Tóth Árpád fordította.
Költői pályája a húszas években teljesedik ki, ekkor írja irodalmunk legbecsesebb darabjai közé számító hatalmas műveit, sok egyéb mellett a Körúti hajnalt, az Esti sugárkoszorút vagy a Lélektől lélekig-et. Kései költészetében nem zárkózik el a formai újdonságoktól, alig észrevehetően még az expresszionizmus is hat rá, bár életműve hangulatilag és a megszólalás módjait tekintve rendkívül egységes. Sajnos egészségi állapota nem az, élete során már egészen fiatal emberként is gyakran különböző tüdőszanatóriumok visszatérő vendége. Utolsó időszakában újságíró a nagyhírű Az Estnél. 1928. november 7-én gyenge szervezete nem bírja tovább a megpróbáltatásokat. Temetésén Szabó Lőrinc és Babits gyönyörű szavakkal búcsúztatta, az utóbbi így idézi Tóth Árpád meghatóan szimpatikus portréját: "Életében talán én voltam az első és egyetlen, aki egyszer a nyilvánosság előtt, kinyomtatott cikkben, nagy költőnek neveztem őt. Szomorú szerénységgel reagált erre: úgy érezte, nem fontos már nagy költőnek lenni. Amit csinált, magának csinálta, s kissé gúnyos önvigasztalással, a távoli szellemibb századoknak."

Forrás: NEMbulvár - SZV