Ép testben ép lélek

Az ókori rómaiak az isteneknek bemutatott áldozatokkal vélték elérni a testi és lelki egészséget. Az orvoslás itáliai története – éppúgy, mint a görögöknél – szentélyekben kezdődik. Németh György előadása

Előadásom címe Iuvenalis 10. szatírájának 356. sorából származik, és bizonyára még az is ismeri eredeti alakjában, aki nem tanult latinul: mens sana in corpore sano. Azt viszont kevesebben tudják, miként akarta Iuvenalis elérni ezt a kívánatos célt:

“Hogy kérj hát valamit, s a fehér disznó zsigerével
s szent kolbászaival tiszteld áldozva az oltárt:
ép testben legyen ép lélek – kérd ezt az imádban.” (Muraközy Gyula fordítása)

A Kr. u. 1/2. század fordulóján élt római költő tehát nem testedzéssel vagy gyógyszerrel, hanem az isteneknek bemutatott áldozatokkal vélte elérni a testi és lelki egészséget. Az orvoslás itáliai története – éppúgy, mint a görögöknél – szentélyekben kezdődik. Ami Asklépios epidaurosi szentélye volt Hellasban, az volt pl. Apollo sorai temploma Rómától északra, a faliscusok földjén a Kr. e. 5. századtól, vagy Apollo Medicus szentélye Antiumban. Akik gyógyultan távoztak a szentélyből, fogadalmi ajándékként felajánlották annak a testrészüknek agyag modelljét, amely visszanyerte egészségét. Agyag szemek, fülek, mellek, belek, anyaméhek és penisek jelzik a sorai papság hatékony gyógyító tevékenységet. Arról sajnos nincs információnk, pontosan hogyan is zajlottak le a kezelések, de jó okunk van feltételezni, hogy a szakrális és természetgyógyászati elemek keveréke alkotta a gyógymódot. A legkorábbi latin nyelvű, gyógyítással foglalkozó forrás, az idősebb Cato (Kr. e. 234-149) A földművelésről című munkája ugyanis éppen ilyen keveredést mutat (160). “Ha valami kificamodott, meggyógyul a következő ráolvasástól: végy egy 4-5 láb hosszú zöld nádszálat, középen törd ketté, és két ember tartsa oda a csípőhöz. Kezdd el a ráolvasóéneket: motas vaeta daries dardares astataries dissunapiter, egészen addig, míg csak össze nem érnek. Csóválj felettük vasdarabot. Mihelyt a nádszálak összeértek és egymást érintették, fogd a kezedbe, jobbról-balról vágj le belőlük, kötözd a ficamhoz vagy töréshez: meggyógyul tőle. Ezt azonban minden nap énekeld el a betegnek, vagy egy másikat, így: huat haut haut istasis tarsis ardannabou dannaustra.” (Kun József fordítása)

A dissunapiter szóban feltehetőleg a bis sana, Pater, vagyis kétszer gyógyítsd meg, Atya felszólítás rejtőzött, amit Cato korában már aligha értettek. Az Atya nyilvánvalóan Juppiter lehetett. Cato receptje az analogiás mágia és a tapasztalaton alapuló gyógyítás sajátos keveréke. Ahogy a nádszál végei összeérnek, úgy forrjon össze a csont – ez a mágia, valamint a vasdarab lóbálása, aminek az ártó szellemeket kellett elűznie. A törött láb sínbe tétele ugyanakkor megfelel a ma is alkalmazott gyógymódnak. Igaz, ma nem énekel hozzá az orvos varázsigéket. Hiba lenne azonban különválasztani Cato receptjeiből azt, amit a modern természettudomány igazolt, attól, amit ma haszontalan hókuszpókusznak tartunk, és az egyiket az orvostudomány, a másikat pedig a vallástörténet felségterületének tekinteni. Cato számára a láb sínbetétele ugyanis csak a varázsénekkel együtt számított hatásosnak, és eszébe sem jutott volna az általunk tudományosnak tartott gyógymódot az általunk tudománytalannak tartott mágia nélkül alkalmazni. Volt persze Catónak olyan receptje is, amelyben szemernyi mágiát sem találunk.

“Derékzsábások számára való bort így készíts: fél láb vastag borókafenyő-darabot vágj apróra. Egy congius (3,2 liter) óborban forrald fel. Amint kihűlt, öntsd palackba, és ebből a borból reggel éhomra igyál meg egy cyathusnyit (0,4 dl): használni fog.” (123. Kun József fordítása) A boróka valóban gyógyhatású, vizelethajtó, szélhajtó, étvágyjavító, vese- és epekőoldó, de a reumás betegek állapotát is javítja. Az ízületi fájdalmakat a borókaolajos bedörzsölés hatásosan enyhíti. A drog nemcsak a bogyókban, hanem – ahogy Cato is gondolta – a fatörzsben (Juniperi lignum) is megtalálható. Cato több hashajtó, vizelethajtó, gyomortisztító és feldörzsölés elleni receptet is közöl. E receptek a megfigyelésen, tapasztalaton alapuló természetgyógyászatból származnak. Meglepő, hogy Cato kedvence a káposzta. Ez a növény szerinte kiváló hashajtó, de gyógyítja a fekélyt, sipolyt, kelést, orrpolipot, ótvart, sőt borban áztatva és fülbe csepegtetve a süketséget is (157).

Az orvostudomány, mint professzionális gyógyítók tevékenysége, görög eredetű Itáliában. Kr. e. 295-ben és 293-ban szörnyű járvány pusztított Rómában, amelyet a jósok szerint csak azzal lehetett leküzdeni, ha Epidaurosból elhozzák Asklépios, latinosan Aesculapius kultuszát. Kr. e. 291-ben tíz előkelő ment követségbe Hellasba, ahonnan magukkal hozták a gyógyító isten kígyóját (és nyilvánvalóan orvos papjait is). Ovidius (Átváltozások 15.) szerint a kígyó a Tiberis szigetére siklott, így ezen a szigeten alapították meg a gyógyító szentélyt, amely egyben elaggott házirabszolgák menhelyeként is szolgált. Akinek már használhatatlan volt a szolgája, akár hajlott kora, akár valamely betegsége miatt, kivihette a Tiberis szigetére. Ha a szolga ott meggyógyult, már szabad ember lett, szolgaságba nem lehetett visszakényszeríteni (Suetonius: Az isteni Claudius 25). Asklépios papjai, ha a Kr. e. 4. századi epidaurosi feliratok történeteit vizsgáljuk, nem feltétlenül tudományos eszközökkel gyógyítottak. Az eljárás lényege az volt, hogy a beteg befeküdt a szentélybe, álmában megjelent az isten, és vagy meggyógyította, vagy elárulta neki a megfelelő gyógymódot. A történetek olykor bizarrak, máskor kifejezetten hihetetlenek. "Kleó öt éven át volt teherben. Mikor öt éve terhes volt, az istenhez jött könyörögve, és a szentélyben aludt. Ahogy onnan kijött és kívül került a szent körzeten, tüstént gyermeket szült, aki amint megszületett, maga mosakodott meg a forrásban, és anyjával együtt járkált..." (A 1. 1168. I. Szilágyi János György fordítása).

"A vízkóros lakóniai Arata. Míg ő a Lakóniában maradt, anyja aludt a szentélyben, és álmot látott. Úgy tűnt neki, hogy az isten lányának levágja a fejét és testét nyakával lefelé felakasztja. Miután csomó víz folyt ki belőle, eloldozta a testet és a fejét visszahelyezte a nyakára. Miután ezt az álmot látta, visszatért Lakedaimónba, ahol lányát gyógyultan találta. Ô is ugyanazt az álmot látta." A történetek nagyobb része, bár konkrét neveket ad meg, kitaláltnak tűnik. Ezek célja nyilvánvalóan az isten gyógyító erejébe vetett hit növelése volt. Nézzük meg az egyik legelképesztőbb esetet (A 10. 1168. XV.): "A serleg. Egy szolga ment a szentély felé. Amikor még tíz stadion távolságra volt attól, elesett. Ahogy feltápászkodott, kinyitotta a kosarát, és megnézte a széttört holmikat. Mikor látta, hogy az a serleg is összetört, amelyből a gazdája inni szokott, nagyon elszomorodott. Nekiült, hogy összerakja a cserepeket. Munka közben meglátta őt egy úton járó, és így szólt hozzá: »Mit próbálgatod hiába, te szerencsétlen, összerakni ezt a serleget? Azt még az epidaurosi Asklépios sem tudná helyrehozni.« Amint a fiú ezt hallotta, beletette a cserepeket a kosarába, és elindult a szentély felé. Ahogy megérkezett oda, kinyitotta a kosarat. Elővette a serleget, – és az ismét ép és egész volt! Ekkor jelentette gazdájának, mi történt, és mit beszéltek, az pedig, miután meghallgatta, az istennek ajánlotta fel a serleget."

Az első név szerint ismert, Rómában letelepedett orvos a Peloponnésosról érkezett Arkhagathos volt. Kr. e. 219-ben kapott polgárjogot, és a város központjában nyitotta meg rendelőjét. Kezelése jórészt sebészeti műtétekből és a sebek kiégetéséből állt. A rómaiakat valósággal sokkolták a brutális eljárások. Arkhagathost elnevezték Carnifexnek, ami annyit tesz, hogy hóhér, és újabb száz éven át távol tartották városuktól a görög orvosokat. A már idézett Cato kijelentette, hogy a görög orvosok feltett szándéka eltenni láb alól a rómaiakat. Idősebb Plinius, aki 79-ben, a Vezúv kitörésénél vesztette életét, teljes egyetértéssel idézi Cato szavait (29, 7, 14), és hosszasan gyalázza a görög orvostudományt. Amikor azonban arra kerül sor, hogy saját gyógyító eljárásait ismertesse, Plinius meglepő dolgokat ír. A fejfájást például szerinte azzal lehet a leghatékonyabban megszüntetni, ha levágjuk egy meztelencsiga fejét, és kiszedünk belőle egy kis követ, amit amulettként kell hordani (29, 36, 112). Nem árt emlékeztetni rá, hogy idősebb Pliniusban tiszteljük az antik Róma legjelentősebb természettudósát.

Plinius ellenérzéseit azonban nem mindenki osztotta, pontosabban a legtöbben egészen másként gondolkodtak. Míg az írásos források gyakran kritikusak az orvosokkal, régészeti leleteink meglepően sok orvos jelenlétére engednek következtetni. Pompeii eddig kiásott negyedeiben nem kevesebb, mint negyven sebész rendelőjét tárták fel. Ezzel a vulkáni katasztrófa előtti orvosellátottság Pompeiiben legalább ötszáz lakosra egy volt, míg pl. Rajna-Pfalz tartományban 1970-ben 750 főre jutott egy orvos. A leletek alapján úgy tűnik, hogy az orvosok között nagyon nagymértékû specializálódás alakult ki. A szemészek, sebészek és nőgyógyászok külön rendelôvel rendelkeztek. Ráadásul a nőgyógyászok között egyre több nő tűnt fel, akiket görögül iatreinének, latinul – milyen ismerős kifejezés – medicának neveztek. A Hadrianus korában élt ephesosi Sóranos Rómában négy kötetes bábaképző tankönyvet írt, amelynek számos alapelve ma is korszerûnek hat. A legtöbb orvos nem operált, csak gyógyszereket készített, és azzal kezelte pacienseit. Egy gyógyszerek kb. 70%-a tartalmazott mai ismereteink szerint is hatékony hatóanyagokat.

A görög orvosok elfogadottságában a Kr. e. 90 k. Rómába települt Asklépiadés hozott fordulatot. Cicero, Crassus és Antonius orvosa egy szerencsés véletlennek köszönhette népszerűségét. Kihívták egy tetszhalott lányhoz, akit sikerült magához térítenie, ezért elterjedt, hogy a halottakat is képes új életre keltenie. Nevét mégsem ez tette halhatatlanná, hanem egy sajátos elmélet, amit ô és Themisón dolgozott ki, és amivel új iskolát alapított, a methodikusokét. Végleletkig leegyszerűsített elvei szerint a betegségeknek három okuk lehetett. Minthogy szerintük a szervezet működését a pórusokon átáramló atomok tartják fenn, vagy az a baj, hogy a pórusok összeszűkülnek, ezért lelassul vagy elakad az áramlás, vagy az, hogy kitágulnak, és túlságosan felgyorsul az áramlás, vagy pedig az, hogy a test egyik részén szűkek, másutt pedig tágak a pórusok. Ennek megfelelően a kezelés alapja a tágító és az összehúzó szerek használata, méghozzá Asklépiadés szerint gyorsan, biztosan és kellemesen. Ez bizony sokkal rokonszenvesebbnek tûnt a rómaiak számára, mint amikor Arkhagathos tűzzel-vassal esett neki betegeinek.

Állandó vitában álltak a methodikusokkal a Vespasianus idején megjelent pneumatikusok, akik a világlélek, a pneuma megjelenéseként fogták fel a négy őselemet, és az emberi szervezetben is e pneuma működését vélték felfedezni. Elméletieskedésük azonban szerencsére nem öltött olyan méreteket, hogy megfigyelésükkel ne jutottak volna új eredményekre. A vizsgálatban kidolgozták a pulzus szerepét, és feltalálták az amputálás elôtti profilaktikus érkötést. A különféle iskolák elméleteiből szemezgető irányzatokat eklektikusnak, válogatónak nevezték.

Az orvosokat idősebb kollégáik képezték ki, de ennek rendszeréről nem sokat tudunk, a jelölteknek mindenesetre valószínűleg jelentős tandíjat kellett fizetniük. Az első nyilvános orvosi iskolát Alexander Severus császár (225–235) alapította. A császár által fizetett orvosok ingyen tanították hallgatóikat. Arról is értesülünk egy versből, hogy az iskola vezetőjével diákjai együtt mentek vizitbe, és a beteget a hallgatóknak is meg kellett vizsgálniuk. Boncoltak is, állatokat mindenképp, de olykor halottakat, sőt halálra ítélt bűnözőket elevenen is. Nagy súlyt fektettek a gyógyító növények megismertetésére, amit színes képeskönyvek segítettek.

Az egyes városok pályázati úton szerződtették orvosaikat. Ephesosból egész sor feliratot ismerünk, amely az éves versenyek eredményeit ismertetik. A pályázóknak szakrendelésen kívül egy elméleti tanulmányt is be kellett mutatniuk. A légiók katonai kórházakat hoztak létre (valetudinarium), ahol egyszerre kétszáz sebesültet vagy gyengélkedőt lehetett kezelni. A császári család is törekedett megnyerni a legkiválóbb gyógyítókat. Augustus az egészségét fürdôkúráival visszaállító Antonius Musának polgárjogon kívül egy aranygyűrűt ajándékozott. A gyakran betegeskedő Claudius császárt orvosa, Scribonius Largus még britanniai hadjáratára is elkísérte. Összegyűjtötte, és könyvben tette közzé az ott talált gyógyhatású növényeket. Bár Caesar és Augustus segítette az orvosok letelepedését Rómában – vagy talán éppen ezért, mivel annyi sarlatán tódult a városba – a doktorok iránti ellenszenv megnyilvánulásai nem csökkentek. A már idézett Iuvenalis kortársa, az éles nyelvű Martialis nem rejti véka alá a hivatásos római orvosok iránti ellenszenvét. Fő vádpontjai szerint az orvosok elcsábítják nőbetegeiket, elteszik láb alól a bennük megbízókat (ehhez elég, ha a beteg álmában megjelennek, szegény attól is szörnyet hal), és azokat is megbetegítik, akiknek kutya bajuk sem volt.

Martialis (6, 53)
Köztünk fürdött még tegnap, vígan vacsorázott,
S holtan leltek rá Andragorasra ma már.
Gyors vesztének okát, Faustinus, tudni kívánod?
Álmában feltűnt orvosa, Hermocrates.
(Bede Anna fordítása)

Martialis (1, 47)
Nemrég még orvos volt, hullavivő ma Diaulus.
Most, mint hullavivő, azt teszi, mint azelőtt.
(Weöres Sándor fordítása)

Martialis (5, 9)
Épp gyengélkedtem, te pedig rögtön idejöttél,
Symmachus, és eljött száz tanuló teveled.
Száz jégcsapszerű kéz végigtapogatta a testem.
Akkor nem voltam lázas, azóta vagyok.
(Bálint Gábor fordítása)

A Kr. u. 2–3. században állították össze a Philogelós, vagyis A nevetés barátja című görög viccgyûjteményt. Az egész mûre rányomja bélyegét a katonacsászárok korának értelmiség-ellenessége (gondoljuk el, miért kedvelte volna az írókat egy császár, aki a betűket sem ismerte), és a durva viccekből az orvosoknak is kijut. Nézzünk meg két visszafogottabbat:
Az embergyûlölô orvos rendelésére beállít egy beteg. – Doktor úr, amikor felébredek, fél órán át alig látok, minden elsötétül előttem, csak azután jövök rendbe.
Mire az orvos: – Keljen fél órával később! (Philogelós 3.)

A mogorva orvoshoz beállít egy beteg, és így panaszkodik: – Doktor úr, nem tudok feküdni, állni, de még ülni sem!
Mire az orvos: - Akkor nincs más hátra, kösd föl magad. (Philogelós 183.)

Megállapíthatjuk, hogy az orvosok híre nem sokat javult Martialis óta az egyszerű emberek körében. Pedig a Kr. u. 2. századra az olyan konzervatív gyógyító szentélyekbe is betört a tudományos gyógyászat, ahol korábban csak a gyógyító álom erejét hirdették. Erre a legjobb példa a Marcus Iulius Apellas gyógyulását bemutató, Kr. u. 160 körül keletkezett, 1m x 0,5m nagyságú epidaurosi márványfelirat (Dittenberger 1170. Girone II. 4.).

"Publius Aelius Antiokhos papsága idején.
A mylasai származású, hidrai Marcus Iulius Apellas. Idehívott az isten, minthogy gyakran estem betegségbe és emésztésem is rossz volt. Az aiginai hajóúton azt parancsolta, 5. hogy ne bosszankodjam sokat. Miután megérkeztem a szentélybe, azt parancsolta, hogy azon a két napon, amíg esô lesz, burkoljam be a fejemet, sajtot és kenyeret egyek, zellert salátával, vegyek fürdôt úgy, hogy ebben senkinek a segítségét nem veszem igénybe, eddzem a testemet futással, egyem citrom (Malum medicum) héját vízbe áztatva, 10. a fürdőben dörzsöljem a hátam a falhoz a hangok irányában (vagy az Akoas istennők irányában? pros tais akoais), sétáljak a felsô úton, hintázzam, homokkal dörzsöljem be magam, sétáljak mezítláb, mielőtt megmerítkeznék a fürdô meleg vízében, dörzsöljem be magam borral, egyedül fürödjek, egy attikai drachmát adva a fürdőmesternek (attikén dunai tói balanei), áldozzak közösen Asklépiosnak, Épiónénak, az eleusisi istennőknek, 15. fogyasszak mézes tejet. Miután egy napig csak tejet ittam, azt mondta: "Keverd be a mézet a tejbe, hogy meg tudjon hajtani." Miután kértem az istent, hogy gyorsabban oldozzon meg engem, álmot láttam. Mustárral és sóval teljesen bekenve magamat az akoákon keresztül kimentem az abatonból, és egy füstölgő füstölôt tartó gyerek kísért, 20. s akkor a pap azt mondta: »Meggyógyultál, fizesd ki a hálapénzt (ta iatra)!« És azt tettem, amit álmomban láttam, bekentem magam a mustárral és a sóval, úgy, hogy fájdalmat éreztem, de miután megfürödtem, már nem éreztem fájdalmat. És mindezt kilenc napon keresztül, attól kezdve, hogy megérkeztem. (Az isten) megérintette a jobb kezem és a mellbimbóm. A következő napon (tömjént) égettem az oltáron. A láng 25. felfutva körbenyalta a karomat, úgy hogy hólyagok borították be. A kezem hamarosan meggyógyult. Miután ottmaradtam, fejfájásom ellen olajos kaprot rendelt. Bizony, már nem fájt a fejem. Egyszer tudományos munka közben vérbőség támadt a fejemben, 30. miután bedörzsöltem olajjal, és elmúlt a fejfájásom. Hideg vízzel kellett gargalizálnom a duzzadt nyelvcsapom miatt – ugyanis ebben az ügyben ezt tanácsolta az isten –, és ugyanazzal a torkom miatt. Azt is megparancsolta (az isten), hogy mindezt írjam fel. Hálásan és gyógyultan távoztam."

Apellas gyógyulásában a megfigyelésen alapuló természetgyógyászat és a vallásos hit ereje keveredik, a papok mindenesetre már valódi gyógyító technikákat is alkalmaztak. A hálapénz megfizetése azonban a feliratnak ugyanolyan fontos eleme, mint a korábbi, csodás gyógyulásokat bemutató, hihetetlen történeteknek. Ugyanebben az idôszakban a tudományos gyógyászatban, az orvosi elméletben is fordulat következett be. A pergamoni Galénosz (129–200 k.) a korábbi, egymással feleselô orvosiskolák hagyományait egyetlen hatalmas szintézisben egyesítette, amelynek alapjául a hippokratési corpus szolgált. Galénos kommentárokat írt az összes általa hitelesnek tartott hippokratési íráshoz. A nagytekintélyű mester nézeteit az anatómia, patológia és gyógyszertan terén gazdagította elsősorban új eredményekkel. Minthogy 157 és 161 között egy pergamoni gladiátoriskola orvosa volt, a sebesülések minden fajtáját ismerte és kezelte. Majmokat, medvéket, disznókat, lovakat és embereket is boncolt. 169-től a császári család, Marcus Aurelius és Commodus orvosaként tevékenykedett. Görög nyelvű munkái óriási népszerűségnek örvendtek, és nemcsak Bizáncban, hanem – arab közvetítéssel – Nyugat-Európában is ismerték. A reneszánsztól kezdve nyugaton is hozzáférhetővé váltak könyvei. Nagy erényein kívül hibái is nagyok. Azt állította például, hogy a vékonybélben megemésztett étel a vénákon keresztül a májba jut, ahol vérré változik. Talán éppen az ő tekintélye akadályozta meg, hogy az orvostudomány Harvey felfedezése előtt megértse a vérkeringést. Gyakorlati orvosként mindenesetre bevált, hiszen ha nem így lett volna, nem éli túl a hirtelen haragú, zsarnok Commodust. Az orvostudomány e csúcspontjának elérése azonban nem jelentette azt, hogy ettől kezdve a birodalom minden medicusa magáévá tette Galénos elveit. Valójában ekkor kezdődött az a hanyatlás, amely a birodalommal együtt a klasszikus orvostudomány végnapjait is elhozta. A Galénos utáni rövid görög és latin összefoglalások nem sok újat hoztak, inkább csak jól-rosszuk kivonatolták elődeik munkáit. A még mindig megbízható botanikai kézikönyveken kívül egyre fantasztikusabb receptkönyvek láttak napvilágot.

Kr. u. 400 k. keletkezett Marcellus Empiricus gyógyászati kézikönyve, a De medicamentis. A burdigalai szerzô, aki feltehetőleg nem orvos volt, hanem udvari hivatalnok, nagyobb mértékben támaszkodott az ún. népi gyógyászatra, mint a klasszikus orvostudományra. Idézzük fel az aranyér elleni receptjét (Marcellus 31, 33): “Az újhold 13. napján a 9. órában, mielőtt kinyílnak vagy kibomlanak a szederfa levelei, bal kezed gyűrűs- és hüvelykujjával törjél le három rügyet, és minden egyes rügynél mondd a következő szavakat: ABSI ABSA PHEREOS, meritsd mindegyiket galatiai vörös festékbe, kösd össze bíborszínű lenszalag segítségével egy bíborcsigával, és mondd: Aranyér, teljesen eltávolítalak innen, ABSIS PAPHAR. Kösd föl elölrôl annak a meztelen testére, akit meg akarsz gyógyítani.”
Ezzel a római orvostudomány ötszáz év után eljutott ismét oda, ahonnan Cato idején elindult. A könyvtárak természetesen őrizték a tudós doktorok műveit, az orvosképzés is folyt tovább, különösen Bizáncban, de a mindennapok gyakorlatában egyre inkább eluralkodott a Marcellus féle babonaság, és az orvosi beavatkozásnál megbízhatóbbnak tűntek a szentek ereklyéi. A középkor, orvosi szempontból, elég sötéten indult.

---

Irodalom:

Gradvohl Edina: Eblelkű asszonyok: a naptár-módszer eredete. Orvostörténeti Közlemények, 174/177, 2001, 135-140.
Gradvohl Edina: A vándorló anyaméh. Ókor, 2, 2003/2-3, 33-37.
Kolleschh, Jutta-Nickel, Diethard: Antike Heilkunst. Leipzig 1989.
Künzl, Ernst: Medizin in der Antike. Stuttgart 2002.
Mayer Ferenc Kolos: Az orvostudomány története. Budapest 1927=1988.
Németh György: A vilabertrani káptalan skarabeusa. In: Klaniczay Gábor-Nagy Balázs: A középkor szeretete. Budapest 1999, 41-44.
Németh György: Születésszabályozás az ókori görögöknél. Orvostörténeti Közlemények, 174/177, 2001, 125-134.
Németh György: Marcus Iulius Apellas csodás gyógyulása Aszklépiosz szentélyében. Ókor, 2, 2003/2-3, 47-52.
Vecchio, Luigi: Filosofi e medici. Pozzuoli 2004.
Zsidi Paula: Orvoslás Aquincumban. Budapest 2004.

Forrás: Történelemtanárok Egylete