Röviden a hinduizmus világképéről, isteneiről, alapelveiről, tanrendszeréről

1. A hinduizmzus világképe, istenei Minden dologban és lényben örök törvény (dharma) munkálkodik. Ez a törvény megnyilvánul a természet rendjében, továbbá az erkölcsi rendben, amely mindenki számára előírja a helyes magatartást, végül a mágikus-rituális rendben, amely a szent cselekedetekről áldozatokról gondoskodik. Ez a Törvény (Világalapelv) mindenben és mindenen uralkodik. A hinduizmus néhány filozófiai irányzata (mímánszá, klasszikus szánkhja) valamennyi istent is alárendeli a dharmának. Eszerint az istenek is halandók. Nem tételezik fel egy örökkévaló Isten létét. Mivel a hinduizmus rendkívül szerteágazó, s nincs egységes tanítása, ezért többféle álláspont is elfogadott. A mai uralkodó nézet szerint létezik egy örök és változhatatlan személyes Isten, aki az összes, dharma alá vetett istenség fölött áll, s tőlük lényegében különbözik (henoteizmus). Ezt a Mindenség-Istent emberhez hasonló külsejű túlvilági személyként képzelik el. Visnut vagy Sivát tartják a világ egyetlen urának. A hindu panteisták szerint minden a személytelen, örökkévaló Istenre, Brahmanra vezethető vissza. A világban csak neki van igazi valósága. A sokszínű jelenségvilág nem a valóságban létezik, hanem csak a Brahman által, esetleg a mi "nemtudásunk" által megcsillantott csalóka "látszat" (májá). Brahman a világ ható ősoka, egyben anyagi ősoka is. Ő a mindent átfogó, mindenütt és mindig jelenlevő isteni rendezőelv. Ő bocsátotta ki magából az örök törvényt. Sankara és követői (a teopantisták) szerint Brahman az ők, a Minden-Egy, az anyagi valóságon túli megfoghatatlan, határtalan, kezdet és vég nélküli, oszthatatlan, felfoghatatlan örök szellemi lét. Ez az abszolút Brahman azonos az ember belső, isteni lényegével (lélek), az átmannal is. A Brahman jellemző sajátosságokkal (attribútumokkal) rendelkező alakban ísvaraként, mint a hívők imádatának tárgya nyilvánul meg. Az ísvara mint "isteni rendezőelv" meghatározott funkciók szerint differenciálódik a Trimurtiban, a három főisten tevékenységében: Brahma, a teremtő; Visnu a lét fenntartója; és Siva a pusztító és megújító. Ez misztikus egységet fejez ki. 2. A hinduizmus alapelvei és tanrendszere A hinduizmus vallási és bölcseleti rendszerét Sankara dolgozta ki (Kr. u. 800 körül) az Upanisadok és a védanta ("A Védák végeredménye") alapján, a buddhizmus és iszlám hatása alatt. A hinduizmus tulajdonképpen nem más, mint reformált és modernizált brahmanizmus, amely a kasztrendszerrel szembehelyezkedő buddhizmus és a hódító iszlám szellemi leküzdését is igyekezett biztosítani. Alaptétele: a Brahman (világlélek) és a vele azonos átman (emberlélek) bír csak abszolút valósággal. A Brahman személytelen, meg nem nyilvánuló, felfoghatatlan. Egyedül a Brahman tökéletes valóság. Minden egyéb csak járulékos, feltételes, relatív ami létlátszatát a világlélek létesítő erejének köszönheti. A hindu felfogás megkülönbözteti a lelket (átman), a szellemet és az elmét. A lélek a látó-és tudó; a szellem és elme csupán a látás és tudomásulvétel eszközei. Innen ered a nagy illúzió, a májá, amely az anyagi világnak teljes valósággal nem bíró voltát fejezi ki. A májá eltakarja a határtalan valóságot az anyagvilágba zárt szellem elől. Az én (ego) csak a szellemnek és elmének a terméke, és ezekkel együtt az anyagi létbe van zárva. Énünk csak önmagában és az általa felfogható anyagvilágban lát valóságot, és ragaszkodik ehhez. Ez a " nagy rabság ", amelyből a megismerés útja vezet a felszabaduláshoz. Az életakarás hatalmas ereje köti az ént az anyagi léthez. Az életakarás (létakarás) miatt nem szűnhet meg az egyéni élet a test halálával. Az anyagvilág törvényei arra kényszerítik a lények halál után is megmaradó szellemi testét (és a benne rejlő ént), hogy ismételten visszatérjen az anyagi létbe, újjászületések (reinkarnáció) hosszú során át. Az újjászületések körforgása, a "lélek vándorlás " ("szamszára") nem szűnhet meg addig, amíg az én a léthez ragaszkodik, a létesülést szomjazza. Ez a reinkarnáció tanának lényege. Minden, ami az embert életében éri, csupán önnön előző magatartásából és tetteiből ered. A "karma törvénye" ("cselekedet") a sors meghatározója. A szabad akaratnak is szerepe van a karma útján. Az egyéni sors két összetevője: egyrészt a múlt cselekedeteinek összessége, másrészt a szabad akarat. A sors vonala abba az irányba tolódik el, amelyik összetevő nagyobb erővel hat. A jó akarat, igyekezet változtathat a sorson, de a jelen akarásának ereje csak a messze jövőben juthat érvényre, miután a múlt tetteinek súlyát leküzdötte. A tetteknek, cselekedeteknek az a lényege, jelentősége, hogy milyen relációban állnak a dharmával. A dharma kötelesség és kötelezettség, ami az istenekkel való kapcsolatra, valamint az ember társadalmi és egyéni kapcsolataira egyaránt vonatkozik. Fontos szabályozó elv ez, törvény értékű. A karma értéke a dharma viszonylatában mérhető. Minél inkább összhangban van a dharma követelményeivel az emberi cselekedet, annál gyümölcsözőbb a következő élet számára. A dharmával összhangban álló karma pozitív folyamatokat hoz létre: az egyén újjászületésében közelebb kerül végcéljához, a móksához (felszabadulás), ami a létkörforgásból való kikerülést jelenti. A móksa a felhalmozott erényekkel közelíthető meg. A tökéletesség állapotát - a Brahmannal való egyesülést - csak a móksa által lehetséges elérni. Az egyéni léten a születések sorát szabályozó karma, a tettek következményeinek törvénye uralkodik. Ennek értelmében a felszabadulás nem következhet be, míg a karma az embert létforgatagba láncolja. Legfőbb feladat a tettkövetkezmények kötelékének meglazítása, majd megsemmisítése. Ennek útja a helyes tevékenységen át vezet. A végső felszabadulás, megváltás felé vezető út az etikailag helyes, jó cselekvés útja, a karma-marga. A hindu vallás legjellemzőbb vonása, hogy a végső célt a Brahmannal való azonosulásban határozza meg, nem tekinti ezt mindenki számára közvetlen célnak, hanem eszközöket és utakat keres a megközelítésre. Nem ismer merev, megváltozhatatlan dogmát és "egyedül üdvözítő vallást" sem.

Forrás: Gondolkodó