Aniszi Kálmán Kolozsvár épített kincsei

Aniszi Kálmán

Kolozsvár épített kincsei

Alapos, fontos, hézagpótló, tanúságtevő – röviden így jellemezhetnénk Asztalos Lajos legújabb munkáját (Kolozsvár épített kincsei, Stúdium, 2008).

Nyilván Kolozsvár a maga sok évszázados, évezredes történelmével sokkal gazdagabb, mint amennyit nem egy, hanem akár száz könyv magába foglalhat. A szerző nem is ilyen igénnyel vágott bele nagyszerű vállalkozásába, őneki e történelmi város épített örökségének felmutatása volt a szándéka, célja. Amit dicséretesen valóra is váltott. És az a mód, ahogyan a századok alatt épülő, átalakuló, egyre gazdagodó Kolozsvár arcának újabb s még újabb vonásait bemutatja – a tények cáfolhatatlan erejével bizonyítva minden egyes állítást –, olyan ismeretekkel gazdagít bennünket, mely tudás birtokában bizton állíthatjuk, mikor kik és miképp voltak itt a gazdák, mikor kiknek érvényesült inkább a befolyásuk, milyen volt az együtt élők etnikai, nemzeti összetétele, aránya. Voltak-e egymásnak feszülések, s ha voltak, milyen okok folytán, mi volt azok végkifejlete, hogy jutott Kolozsvár magyarsága oda, ahol ma tart?

Asztalos Lajos hosszú évtizedek óta, sőt, lehet, hogy egész eddigi életén át gyűjtötte, búvárolta az adatokat ehhez a könyvhöz. Ügybuzgalmának, kitartásának és tudásának köszönhetően a kiadvány igen gazdagon adatolt, dokumentumértékű. Kijelentései tényeken alapulnak, a tények pedig makacs természetűek, cáfolhatatlanok. Az, persze, más kérdés, hogy a másik fél (ellenfél, ellenség?), önös érdekektől indíttatva, elfogadja-e a mi állításainkat. Rendszerint nem. Lelke rajta!

Asztalos Lajos az ősi település történetét a hely, földrajzi tájék bemutatásával kezdi, megállapítva, hogy a Szamos völgyében már a legrégibb időktől emberi élet nyomaira bukkantak a tudósok. Településre (Napoca, Napuca) utaló első biztos adatok a római korból maradtak fenn. A rómaiak kivonulása után a hosszú századok alatt sok nép vagy néptöredék járhatott, vonulhatott erre. Teljes bizonyossággal állítható viszont, hisz archeológiai leletekkel (a temetkezési helyekről, sírokból előkerült leletekkel) bizonyítható, hogy a várost újabb időkben a honfoglaló magyarok alapították, lakták: „1943 nyarán, a Főtér északkeleti részén […] folytatott ásatások során feltárt kora középkori, vagyis XI-XII. századi temető, egyesek, mint Stefan Pascu [erősen nacionalista román történész, ő keresztelte Kolozsvárt Cluj-Napocára – a szerk.] által románnak nyilvánított, de a női sírokban talált S-végű hajkarikák alapján egyértelműen magyar sírjai alatt közvetlenül az elpusztult római város romjai feküdtek. A falak maradványai között itt-ott hevenyészett tűzhelyek nyomai kerültek elő. Ebből arra következtethetünk, hogy Napoca kiürítése után a romok között többé nem folyt szervezett élet.” Aztán: „A IX. század végétől a honfoglaló magyarok előbb a Kövespadon, a Györgyfalvi út?Pata utca sarkának tetején, a Zápolya utca táján telepedtek le…” (Mellesleg jegyezzük meg, hogy az itt feltárt sírokban egyértelműen honfoglalás kori magyarok földi maradványaira, leletekre bukkantak a román régészek. Vissza is hantolták villámgyorsan.)

A történelmi visszatekintés után a szerző módszeresen térképezi fel a város épített örökségét. Mint legfontosabbal, a Főtérrel kezdi, amelynek közepén a Szent Mihály-plébániatemplom áll. A brassói Fekete-templom után ez Erdély második legnagyobb csúcsíves temploma. Építésének kezdete a XIV. század elejére tehető. Századok folyamán a templom számos jelentős esemény színhelye volt. „Itt iktatták be harmadszor a fejedelmi tisztségbe Báthori Zsigmondot, itt választották fejedelemmé Rákóczi Zsigmondot, Báthori Gábort és Bethlen Gábort, itt ravatalozták fel 1607. február 17-én Bocskai Istvánt.” 1540-ben, a hitújítás kolozsvári kezdete után a templom még a katolikusoké. 1551-től, a lutheri reformáció terjedése idején előbb az evangélikus, majd a református, 1566-ban pedig az unitárius egyházé lett. A Rákóczi-szabadságharc leverése után, a Habsburgok ellenreformációs törekvéseinek jegyében a császári főparancsnok utasítására a katonaság erővel elvétette azt az unitáriusoktól, és átadta a templomot a katolikusoknak. Ma is az övék.

A plébániatemplom mellett felállított Mátyás-szobor világhírű művészi alkotás, nem véletlenül nyerte el az 1901-es párizsi világkiállítás nagydíját. A szoboregyüttest 1919-ben, a főhatalomváltást közvetlenül követően – alkalmasint a bukaresti politikai vezetés utasítására – a helyi románság manipulált csoportjai, igába fogott bivalyok erejével, le akarták dönteni. Miután ez nem sikerült, a románosítási, kisajátítási törekvéseknek megfelelően a nagy király címereit (Magyar- és Horvátország, valamint Szilézia címerét) eltávolították a talapzatról, és egy hazug, gyalázkodó román nyelvű táblát helyeztek el rajta. Ma is olvasható.

Hasonlóképp gyalázkodó táblát helyeztek el bő két évtizeddel előbb Mátyás király közeli szülőházának a falán is.

A kolozsvári Főtér Délkelet-Európa legszebb, legkiegyensúlyozottabb főtere. Közepén a bő hétszáz éves plébániatemplommal, körben pedig a magyar történelmet idéző patinás épületekkel, palotákkal. A nyugati oldalon található például a Rhédey-ház (vagy palota). Az épület emeleti, Jókai utcai szárnyában tartotta 1792. december 17-én első előadását az Erdélyi Magyar Nemes Jádzó (sic) Társaság. A Bécsben megjelent Magyar Kurírban Szacsvay Sándor székely orvostudor-szerkesztő a lap 1793. január 4-i számában így tudósít az eseményről: „Erdélyből. Kolosvár. Déc. 16-án. Itt ez mái nap kell vala a’ Magyar Teatromnak legelőbbször felnyílni, de az ugyanakkor nap esett szomorú temetés miatt másnapra halasztván, ekkor igen derekason véghez vitették az első iparkodás.”

Állandó kőszínházat Kolozsvár 1821-ben kapott, Aranka György ügybuzgalmának, báró Wesselényi Miklós és Bánffy György pártfogolásának köszönhetően. A Farkas utcai kőszínház 1935-ig állt és működött, amikor is a román hatóságok lebontatták. Az új Hunyadi téri Nemzeti Színház építését 1906 augusztusában fejezték be, de 1919-ben a román hatóságok erőszakosan kilakoltatták belőle a magyar társulatot, amely kényszerű helyzetében a Szamos-parti Nyári Színkörbe költözött. Ma is ott működik.

A magyar nemzeti színpad felállítására irányuló irodalmi mozgalom Mária Terézia uralkodásának vége felé indult meg. Persze a színjátszás gyakorlata Erdélyben jóval korábbi törekvés. A XVII. századi színjátszás iskoladráma formájában élt a nagyenyedi, kolozsvári, marosvásárhelyi kollégiumokban, Csíksomlyón és másutt. A kolozsvári Unitárius Kollégiumban például 1626-tól, a gyulafehérvári Református Kollégiumban 1637-től tudunk sűrű egymásutánban következő előadásokról, de gazdag adatok maradtak fenn a nagyváradi, enyedi, vásárhelyi és más iskolákból is. Erdélyben valósággal divatozott a protestáns tanulók iskolai és vándorszínjátszása a XVIII. század második felében, különösen annak vége felé. A Bécsi Magyar Kurír egyik száma ekképpen tudósította olvasóit: „Maros-Vásárhelyen ismét játszódni kezdett az ifjúság, és úgy értettem, hogy az idei Kollegiomi esztendő végén a nagy emlékezetű Professzor Kovásznai úr halála után megszólallott s egynéhány esztendei hallgatását félbeszakította. Tordán, Déván nem újságok a magyar víg és szomorú játékok, melyeknek szerzői N. Enyedi Ifjak. Eljádzói pedig azokban a városokban született s nyaralni hazament Tanulók. N. Enyeden, nem hazudok, ha azt mondom, hogy 15 esztendőktől fogva minden Kollégiomi esztendők egy Teátrális Játékkal rekesztetnek bé.”

Visszatérve Kolozsvár főterére: a Rhédey-palota mellett áll a Jósika-ház, Jósika Miklós író, a magyar történelmi regény egyik megteremtőjének lakóháza. Szomszédságában Wass Ottilia grófnő háza látható, annak a kultúrapártoló grófnőnek a lakóháza, aki ingatlanát az Erdélyi Múzeum Egyesületre hagyta, amit az ma sem használhat, mert a ’89-es romániai események után az egyik román politikai párt egyszerűen beköltözött, s ma is bitorolja. Említsük meg még a Főtér nyugati oldaláról a plébánia épületét, amelynek emeleti részéről figyelték Ceausescu regnálása idején a szekusok az egyházatyák s a magyar hívek mozgását a templom előtt.

A Főtér átelleni sarkán lévő Pataki-Teleki-házban szállt meg 1848 karácsonyán a városba bevonuló honvédség parancsnoka, Bem József honvéd tábornok. Ne feledjük a Szentegyház utca sarkán álló státusházakat, a késő barokk ízlésben épült Bánffy-palotát, Bánffy György, Erdély főkormányzójának késő barokk ízlésben épült gyönyörű palotáját, amelyben ma a Szépművészeti Múzeum található.

Van itt még egynéhány nevezetesség. A híres-nevezetes Hintz-ház, a Kemény-ház, amelynek kapujából Deák Ferenc és Vörösmarty Mihály szóltak a fáklyamenetben tisztelgő ifjúsághoz 1845. május 18-án.

Közel ide, az Óvárban áll Mátyás király szülőháza, Bocskai István fejedelem szülőháza (ma a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem székhelye, rektori hivatala).

Ugyancsak az Óvárban találjuk a Ferencrendi-templomot, mellette a klastrom (ma zeneiskola), odább a Történelmi Múzeum épülete. Néhány tíz méterre tőle, az Unió utcában láthatjuk a Vigadó vagy Redut épületét, ahol 1848. május 30-án a kolozsvári országgyűlés kimondta Erdély egyesülését Magyarországgal. Valamivel nyugatabbra magasodik a vármegyeháza impozáns épülete.

Külön történelme van a Farkas utcának, amely valósággal kőbe írt magyar történelem, hisz az utca elején bő harmadfél századdal előbb épült a Nemesek konviktusa. Az épület története a jezsuiták viszontagságokkal vegyes kolozsvári jelenlétének történelme is. Mellette a Római Katolikus Főgimnázium, az utca túlsó végében a Református Kollégium régi épülete. Innen indult írói útjára Szabó Dezső. A Farkas utca végében, azt mintegy lezárva, magasodik a Farkas utcai gótikus református templom, tőszomszédságában a Romkert, annak az iskolaépületnek a romja, ahol Apáczai Csere János is tanított. Az utca elején magasodik az egykori Ferenc József Tudományegyetem (ma Babes–Bolyai Tudományegyetem) központi épülete. Mellette, az Egyetem utcában, a Bátori István erdélyi fejedelem és lengyel király alapította Báthori–Apor-seminárium áll közel ötszáz esztendeje.

Kolozsvárról beszélve, szólnunk kell gróf Mikó Imréről, Erdély Széchenyijéről, az Erdélyi Múzeum Egyesület 1859-es megalapítójáról, az egyik legnagyobb, ha nem épp a legnagyobb erdélyi magyar hazafiról. Az ő ügybuzgalmának, önzetlenségének, óriási adományainak köszönhető mindaz, ami alapját képezte Erdélyben a modern tudományos, irodalmi, művelődési életnek, az egyetemi oktatás fejlődésének, kibontakozásának, ugyanis az ezekhez szükséges intézményrendszer, infrastruktúra megteremtése az ő nagylelkűségének folyománya. (Ennek tulajdonítható, hogy a román hatalom még megtűri bronzba öntött mellszobrát a Mikó-kert bejáratánál.)

A mögöttünk lévő néhány évtizedben Kolozsvár szinte elveszítette magyar arculatát.

Jött a nagy cezúra – Trianon.

Az első világháború előtt Kolozsvár hatvan-valahány ezer lakójának 85–88 százaléka magyar volt. Trianon után a magyarok közül elég sokan áttelepültek Magyarországra. A főhatalomváltás után, a harmincas években Kolozsvár lakossága megközelítette a százezret, de akkor a magyarság aránya már csak 55–60 százalék között volt. Időközben egy igen erős románosítási folyamat ment végbe.

Amikor 1940-ben visszacsatolták Észak-Erdélyt Magyarországhoz, Kolozsvár lakossága valamivel százezer alatt volt. Nagyon sok román átköltözött akkor Kolozsvárról Tordára, a tordai magyarok pedig Kolozsvárra. Torda akkor vesztette el magyar jellegét. Azokban az években Kolozsvár lakosságának megint több mint 80 százaléka magyar volt, és a magyarságnak a fölénye 1956/1958-ig tartott. Ekkor fordult meg a folyamat.

Mondják, hogy amikor a bukaresti kormányzat hírét vette annak, hogy ez a változás megtörtént, Gheorghiu-Dej, a Román Munkáspárt főtitkára összehívatta a Központi Bizottságot, és pezsgőt bontatott a hír hallatára. Azóta, sajnos, a magyarság fokozatosan teret veszített Kolozsváron. A magyar intézmények egy részét átköltöztették Marosvásárhelyre, a volt Bolyai-egyetemet egyesítették a román Babes-egyetemmel. Kolozsvár magyarsága létszámában és arányszámában egyaránt megfogyatkozott, olyannyira, hogy amikor bekövetkeztek az 1990-es változások, Kolozsvár már nem volt abban a helyzetben, hogy a városi névtáblát magyarul is ki lehessen írni, hisz a magyar lakosság húsz százalék alá esett.

Kolozsváron ma nagyjából ugyanannyi magyar él, mint a két háború között, vagy mint 1956-ban. Ez ma már a városnak csak a 18,19 százaléka. Erre következett a Funar-korszak. Aki módszeresen arra törekedett, hogy Kolozsvárt magyartalanítsa. Megszüntették a magyar emlékek egy részét. Megindult a város nagyfokú, módszeres elrománosítása, de újabban mintha ez a folyamat kezdene a visszájára fordulni. A kolozsvári magyar értelmiség rádöbbent arra, hogy ezt a tendenciát tovább engedni nem szabad. Sorra alakultak a különböző kulturális intézmények, egyesületek, társaságok. A Babes–Bolyai-egyetem magyar részlege is sokkal jobban kiteljesedett. Létrejött a Sapientia – Magyar Tudományegyetem a Bocskai-házban. Megalakult a Kolozsvár Társaság, amely arra törekszik, hogy amennyire lehet, megőrizze Kolozsvár magyar arculatát. Ezen kell tovább fáradozni. Nem szabad engedni elorozni, veszni hagyni, ami a mienk. Ez kemény és hosszú küzdelmet jelent. De Sütő András szavaival: „Úgy kell cselekednünk, hogy megmaradjunk!”

Forrás: KaPU