CHARLES-MARIE-RENÉ LECONTE DE LISLE

CHARLES-MARIE-RENÉ LECONTE DE LISLE
(1818-1894)

Afrikától keletre, közel Madagaszkárhoz fekszik Reunior szigete, francia gyarmat. Jól termő földje és kedvező időjárása miatt vállalkozó szellemű francia ültetvényesek próbálkoztak itt jól megélni, az áldott föld termékeiből, amelyek kelendőek voltak nemcsak otthon Franciaországban, hanem szinte mindenütt a mérsékelt égövön. Itt élt egy Leconte de Lisle nevű, Bretagne-ból való, vidéki kisnemesektől származó szerényebb birtokú földesúr, aki kreol leányt vett feleségül. Ők voltak a később oly nagy tekintélyű költő, műfordító szülei. Ha azt mondjuk: parnasszizmus, ez mindenekelőtt Leconte de Lisle-t jelenti. Ha azt mondjuk Leconte de Lisle, ez mindenekelőtt a parnasszizmust jelenti.

Leconte de Lisle-t apjaura hazaküldte Franciaországba, ott nézzen körül, mi akar lenni, és hol akar lenni. Franciaországban pedig Rennes-ben kezdte az életet. Ott járt egyetemre, méghozzá jogászként, jól ismerve a nemesi, később polgári világban nagyon is indokoltan kialakult véleményt, hogy akinek jogi diplomája van, az sok minden lehet, keresett ügyvéd is, népszerű író vagy költő is, de közéleti férfiú is. A már nagyon korán rendkívül értelmesnek bizonyuló fiatalembert pedig ugyanúgy izgatták a tudományok, mint a művészetek, főleg az irodalom, de nem lehetett megkerülni - főleg fiatal fővel - a politika útvesztőjét se. Az inkább elméleti érdeklődésű - és a közéleti gyakorlattól távol álló -, feltétlenül haladó, demokratikus elmék számára a legcsábítóbb az utópista szocializmus volt.

Ebben az időben, vagyis a nagy francia forradalom és Napóleon korának elmúlása után, 1848 új forradalmi korszaka előtt Franciaországban egymás mellett több utópista szocialista program versengve kínálta magát. Sokak számára volt a legvonzóbb Fourier elképzelt jövőbeli társadalma. (A mi Madáchunk is Fouriertől tanulta és értette félre a szocializmus lényegét. A "falanszter" szót is Fourier találta ki, és ezt értette félre teljesen tévesen Madáchon kívül egy egész nemzedék Európa-szerte). Leconte de Lisle első versei és elmélkedő írásai fourierista lapokban jelentek meg. Közben társadalmi problémái mellett a vallási vívódások hiteket és kétségeket váltogattak tudatában. Lélekalkata szerint szüksége volt a hitre, de a felvilágosodás szellemétől kapott kétkedő-kutató igénye tulajdonképpen valami felekezeten kívüli hitrendszert igényelt. Ezt találta meg temérdek olvasás után a buddhizmusban. Nem tért át szabályos vallásváltoztatással a buddhista hitre, de világnézetét, metafizikai szemléletét mindhalálig befolyásolta Buddha filozófiája. 1848-ra - tehát 30 éves korára - már ismert és elismert költő volt, de igazán műfordítói gyakorlatával lépett be az irodalmi életbe. Irodalmi tevékenységét meghatározta, hogy már korán jól tudott görögül. Ugyanígy latinul is. Élete folyamán Szophoklésznek ugyanúgy népszerű tolmácsa lett, mint Horatiusnak. Majd eljutott a teljes "Iliász" és "Odüsszeia" fordításához. A klasszikus homéroszi költészet őáltala lett klasszikus francia olvasmány.

1848 csődje - mint oly sokaknál - nála is általános kiábránduláshoz vezetett. A politikai világban ettől kezdve idegen volt és maradt mindenkitől. Az új császárság és a polgári köztársaság híveitől idegen volt az utópizmus, hiszen az szocialista volt. A megjelenő tudományos szocializmus híveitől idegen volt az utópizmus, mert idealista volt. Szocialisták, anarchisták, pozitivisták idegenkedtek a vallási problémák közt gyötrődő gondolkodótól. Vissza is húzódott minden közéletiségtől a költészetbe, az irodalomba. A polgári foglalkozások különféle útjai között végérvényesen kikötött a könyvtárosság mellett. Idővel országos méltóságú főkönyvtáros lett, a könyvtártudomány tudósa. Ő az irodalom tágas világában is egyszerre akart művész és tudós lenni. Egyik verseskötete előszavában írja ezeket a szavakat: "A tudománynak és a művészetnek egyesülnie kell, sőt össze kell olvadniok."

Az 1848 utáni általános kiábrándulás, a hitetlenség minden eszmében a költői törekvések zűrzavarát készítette elő. Az impresszionizmus, a szimbolizmus elködösítette a fogalmakat. A költők is, olvasóik is úgy érezték, hogy valami általános hanyatlás kora jött el. Már Baudelaire merőben új hangú költeményeiben ezt a hanyatlást - közismert latin szóval "dekadenciá"-t élték át. Baudelaire a fiatalabb költői nemzedék példaképe lett. De számosan a dekadenciából is azt szűrték le maguknak, hogy minden értelmetlen. Áhítozták az egyértelműséget. Leconte de Lisle pedig a konkrét tényeket, a költői élmény megfogalmazhatóságát tűzte ki a költészet céljául. Az ókori görög és latin líra tárgyszerűségét kereste esztétikai modellnek. A klasszicizmust és a XVIII. század francia költészetének a tárgyilagos eszményvilágát tekintette érvényes példának. A tapasztalat, az ellenőrizhetőség tudományosan igazolható tényeiben keresték a költői tárgyat. Ennek a hideg, érzelem nélküli világnak a legszigorúbb formafegyelemmel megvalósított, tárgyilagos költészetét találták üdvözítőnek.

Ez természetesen szembefordulás volt a romantikával, a szentimentalizmussal, de a fogalmakat elhomályosító impresszionizmussal és szimbolizmussal is. Ennek az alapvetően költőietlen, de nagy fegyelmet igénylő irányzatnak legjellegzetesebb, legműveltebb, legjobban verselő művésze Leconte de Lisle volt. Az idősebb nemzedékhez tartozó Théophile Gautier, a "l'art pour l'art" meghirdetője ugyanúgy lelkesedett érte, mint a sokkal fiatalabbak közül azok a legnagyobbak - Mallarmé, Verlaine -, akik idővel az impresszionizmus és szimbolizmus nevében el is fordultak ettől a rideg költészettől. A hatvanas években azonban olyan tekintély volt, hogy a "jelenkori" költészet vezéralakjának tekintették.

A francia költészet java Leconte de Lisle körül csoportosult. A közös jelentkezéshez vagy folyóirat vagy évkönyv vagy egységes kiállást jelentő antológia kellett. Ennek senki más nem lehetett vezéralakja, mint Leconte de Lisle. Közösen, megegyezéssel, valószínűleg az ő javaslatára nevezték el készítendő antológiájukat "Jelenkori Parnasszus"-nak (Le Parnasse contemporainnek). A válogatás szempontjai, a végső döntés a vezérre hárult. És 1866-ban meg is jelent az azonnal nagy hatású közös mű. Sikere óriási volt, ez a művészi szenvtelenség nagyon is megfelelt az értelmiség eszményvesztésének. Fiatal költők egész sora csoportosult lelkes parnasszistaként Leconte de Lisle-hez. 1869-re összegyűlt és már nyomdakész volt a "Parnasszus" második kötete. A történelem azonban közbeszólt: jött 1870-71. Előbb a háború, vesztesként összeomlott III. Napóleon császársága, következett a forradalom, a Párizsi Kommün, majd ennek vérbe fojtása. Csak 1871 végén jelenhetett meg a második kötet. Az általános csüggedésben szinte menedék lett az olvasó emberek számára a parnasszizmus szenvtelensége.

Leconte de Lisle már a legfőbb könyvtár legfőbb vezetője volt. Hamarosan a Francia Akadémia tagja lett. Élő, csaknem személytelen bálvány volt az irodalmi életben. Közben azonban a történelem komor élményeit túlélő ifjúság már újabb eszmények felé tájékozódott. A testi szerelem kultusza ugyanolyan témavilág lett, mint a forradalmiság különböző formái. Mire 1876-ban elkészült a "Parnasszus" harmadik kötete, a szimbolizmus útján tovább haladó költők: Mallarmé, Verlaine, a kamaszkorában felbukkanó Rimbaud már nem csak különbözött, de el is idegenedett az idősebb nemzedéktől. És ugyanakkor néhány kiemelkedő parnasszista költő, például a nagy hírű, divatos Sully-Prudhome, vagy a harmadik kötet szerkesztője, a hozzájuk társult Anatole France nem is kívánt együtt mutatkozni a szimbolistákkal. (Anatole France parnasszista költőnek indult, és innét fejlődött a századforduló egyik legnagyobb regényírójává.) A parnasszizmus tehát kezdett szétzilálódni. Leconte de Lisle azonban művészi és társadalmi tekintély volt és maradt. A parnasszizmus pedig elmúlásával is beépült azoknak a következő nemzedékeknek a műveibe, amelyeknek ez az irányzat már csak tisztes hagyomány volt. Így a parnasszisták és vezéralakjuk, Leconte de Lisle nélkül nem lehet elmondani az oly fontos francia költészet történetét.

---

Forrás: Világirodalmi Arcképcsarnok