Thíra katasztrófája

Egy ókori vulkánkitörés emlékei

A Kikládok minden bizonnyal legkülönösebb tagja Thíra vagy – más nevén – Szantorin. Vulkánjának ókori kitörése a geológusok szerint az Óvilág utóbbi négy évezredének legnagyobb erejű elemi csapása lehetett. Mindenesetre a romok a múlt egyik legtitokzatosabb katasztrófájáról tanúskodnak...

Az Égei-tenger délnyugati részén elhelyezkedő Kikládok vagy Kükládok neve ma már földrajzi meghatározást csakúgy jelent, mint egy nagy kultúrát. Legföljebb a geográfusok i-vel írják, a régészek és a művészettörténészek ü-vel. A szigetek – kör alakú csoportosulásuk alapján – nevüket a görög küklosz (kör) szóból kapták. Közülük Thíra mindössze 75 négyzetkilométernyi területen áll össze öt szigetecskéből. A 8 ezer főnyi lakosság a két nagyobb szigeten, Thírán és Thírasszián (annak is a két nagyobb városkájában: Fírában és Oiában) él, míg a jóval kisebb Palea Kameni, Nea Kameni és Aszproniszi lakatlanok.
A feltűnően szabályos alakzatba: körbe rendeződött Thíra, Thírasszia és Aszproniszi egy hatalmas vulkánkitörésnek az emlékét őrzi. A mintegy 12 kilométer átmérőjű kaldera Kr. e. 1500 táján keletkezett. A szigetkör középpontjában levő kisebb Palea Kameni a Kr. e. II. században emelkedett ki a tengerből. A Nea Kameni egy tartós, 1707-től 1711-ig folyó kitöréssorozat időszakában keletkezett, és utoljára 1950-ben működött. Azóta a holdbéli tájra emlékeztető szigeten csupán csekély utóvulkáni működés zajlik, főként gáz- és gőzkitörések: pöfögő szolfatárák és fumarolák formájában. Nea Kameni szolfatáráinak az odalátogatók légzőszerveit erősen igénybe vevő gőzei és gázai a vízgőzön kívül főként kén-dioxidot és kénhidrogént tartalmaznak, sárga kénkristályokat választva ki. Fumarolák Palea Kameni partjait ékesítik: a vízfelszín alól előtörő hévforrások még télvíz idején is lehetővé teszik, hogy az ember az ilyenkor viszonylag hideg tengerben megfürödjön.
A szigeteken állandó veszélyt jelentenek az újra meg újra jelentkező, időnként igen nagy erejű földrengések. A szeizmográfok évente több mint 250 földlökést jegyeznek föl. A legutóbbi, erősen romboló földmozgást 1956-ban észlelték. Ez nagy károkat okozott a szigetek településeiben, halálos áldozatokat is követelve.

A Hellén-ív hátán
A térség kutatói megpróbálkoztak azzal, hogy az ott végbemenő, ma is aktívan ható folyamatokat a földtörténeti középidőig, a mezozoikumig – 235 millió évig – viszszanyúlóan értelmezzék, s ez a lemeztektonika elméletének segítségével nagyrészt sikerült is nekik. Az idő tájt a mai Földközi-tenger helyén egy ősi tenger, a Tethys vize hullámzott. Ez később az afrikai és az eurázsiai kéreglemez egymástól távolodó mozgása következtében óceánná tágult. Miközben másutt a kialakuló óceáni aljzatot fokozatosan elborította az óceáni hátságokból feltörő híg bazaltláva (lásd múlt heti Rugdalódzik a szigetembrió című írásunkat. – A szerk.), a két földrész pereméről kisebb földrészdarabkák: mikrokontinensek váltak le. (Ilyennek tekinthető Korzika és Szardínia szigete is.)
Mintegy 65 millió évvel ezelőtt a két szárazföldi lemeznek egymástól való távolodása megszűnt, sőt, majdnem ellentétes irányúvá vált. Hatására a lassan bezáruló óceánban az öszszenyomódás során a mikrokontinensek egymásnak ütköztek, s különböző erősségű szubdukciós, azaz alábukási övezetek jöttek létre. Ezeket aktív vulkáni működés és erőteljes szeizmikus mozgások kísérték és kísérik napjainkban is. Ilyen térség az Égei-tengerben található Hellén-ív is, amelyhez Thíra szigeteinek kialakulása köthető. A Dél-Európában található többi vulkán pedig egy hasonló alábukásos övezethez, a Kalábriai-ívhez tartozik. Ez utóbbi a Tirrén-tengeren húzódik keresztül, de érinti az Appennini-félszigetet és Szicíliát is, kirajzolva Dél-Itália vulkáni ívsorát: a Vezúvot, a Lipari-szigeteket, az Etnát és társaikat.

Meredek abráziós tengerpart Akrotiri közelében	Az erózió is pusztítja a szigeteket	Egy Kr. e. 1600-ból származó falfreskó Akrotiriból

Amikor 1600 méter nagyra nőtt
Thíra szigeteinek földtörténetét tehát nagyrészt a már említett középidei vulkanizmus határozta meg. Ám a szigetek legmagasabb (566 méteres) pontját hordozó Profitis Ilias területén ma is megtalálhatók az egykori magot alkotó márványosodott mészkövek és kristályos palák. Ezekhez az idősebb képződményekhez a harmadidőszak vége óta (mintegy 2,5 millió éve) kapcsolódnak a jobbára tenger alatti vulkánkitörések által termelt törmelékanyagok, valamint az ezeket összecementáló lávakőzetek.
A negyedidőszakban a szigetek helyén egyetlen hatalmas mé- retű tűzhányó épülhetett fel. Robbanásos kitörése, majd az azt követő összeomlása 60-80 ezer évvel ezelőttre tehető. Az akkori sziget eltűnt Földünk, pontosabban a víz felszínéről. Idővel azonban a vulkáni tevékenység újra megindult: a felszín-
re kerülő, egyre nagyobb mennyiségű törmelékes anyag és az ezeket összeforrasztó láva egy új, minden addiginál nagyobb méretű rétegvulkánt épített fel. Magassága sokak szerint megközelítette az 1600 métert. A szigetek mai képe annak következménye, hogy ez a vulkánhegy is összeomlott.

A kaldera belsô köríve	A külsô kalderafalak, peremükön Fíra városával	A vas-oxidtól vörös hegyoldal

Ami megmaradt belőle
Thíra vulkánja kétszer is átesett a beszakadásos kalderaképződés folyamatán. A hegy ókori megsemmisülését megelőzően a mélyben elhelyezkedő magmakamrából a kürtőn keresztül folyékony kőzetanyag került a felszínre. A magmakamra fokozatosan kiürült, a tűzhányó elvesztette alátámasztását, beszakadt, s gyűrűszerű kaldera maradt vissza utána. Ennek a maradványa a mai is látható három külső sziget. (Hazánkban a miocén* folyamán ilyen és ehhez hasonló folyamatok mentek végbe a Visegrádi-hegység, a Börzsöny és a Mátra területén.)
A felszínen a beszakadást követően egy hosszabb nyugalmi szakasz következett be, de a mélyben a plutonikus folyamatok* továbbra sem szüneteltek. Ezek hatására körülbelül másfél ezer év múltán a hajdani kaldera belső terében egy sziget: a Palea Kameni emelkedett a felszínre. Világrajövetelének körülményeit már írott forrásokból tanulmányozhatjuk.

Rövid életű szigetek
A terület vulkanizmusának további történetét a tenger alatti kitörések, lávaömlések, horzsakőszórások és rövid életű szigeteknek a születése, majd pusztulása jellemezték. A Mikra Kameni 1570-1573 között emelkedett a tenger habjai fölé. Évszázadnál is hosszabb tenger alatti vulkánműködéssel jellemezhető időszaknak, majd egy több éves kitöréssorozatnak az eredményeképp 1711-re egy újabb, napjainkban is aktív vulkáni sziget jött létre. Ez az Új, azaz Nea Kameni nevet kapta. Ezen a szigeten emelkedik Thíra két legismertebb vulkáni kúpja: a 131 méter magas Georgiosz és a valamivel alacsonyabb Daphni.
Ezek a jellegzetes hagymaszerkezetet mutató dagadókúpok sorozatos lávakitörések során alakultak ki. A felszínre kerülő, szabálytalan peremekkel tördelt obszidiánszerű üvegesedett kőzetek a maguk éles hasadási felületeivel kockázatossá teszik a sziget alapos bejárását. Tovább nehezíti a területtel való ismerkedést a különböző méretű (gyakran szoba nagyságú) vulkáni bombák szanaszét heverő sokasága.
Aki a kaldera belső terébe hajón érkezik, az a rózsaszín, a hófehér és a szürke legkülönbözőbb árnyalatait mutató tufarétegek pazar színorgiájára csodálkozhat rá. Ezt tovább színesítik a szigetek egyéb területein megjelenő vörös és fekete vulkáni kőzetek sziklaalakzatai és a fehér mészkövek. A tengerpart romboló tevékenysége zömében ezeken a kőzeteken alakítja ki a legszebb abráziós formákat: a cliffeket (meredek falakat) és a tornyokat. Némelyikük a normandiai partokra emlékezteti az odalátogatókat.

Fekete István–Kovács András

Fehér márványból készült kükladikus szobrocska Kr. e. 2500 tájáról

Az elsüllyedt Atlantisz?

A Kikládok (Kükládok) szigeteinek népét a mai napig sem ismerjük. Azt tudjuk róluk csupán, hogy a krétai kultúra mélyen hatott rájuk, miközben őrizték saját múltjuk értékeit is, mígnem egy hatalmas robbanás a tengerbe süllyesztette előbb a házaikat, majd elpusztította a menekülő embereket is. Thíra régészeti emlékei olyan virágzó kultúráról árulkodnak, hogy sokan ott keresték, keresik a mesebeli Atlantiszt.

A Kikládok szigetein már Kr. e. 3500 táján éltek telepesek, és nem sokkal később élénk tengeri kereskedelmet is folytattak. Ebben az időben alakult ki az a sajátos – „primitív” – szobrászat, amely kivívta az utókor egyértelmű csodálatát. (Erről bővebben lásd ez évi 6. számunkat. – A szerk.) A krétai mínoszi kultúra Kr. e. 2000-re elérte Thírát, és a továbbiakban ez határozta meg a sziget gazdasági és kulturális fejlődését. Minderről azonban az utókor az 1860-as évekig mit sem tudott.

Ismeretlen nép
A múlt század hatvanas éveiben épített Szuezi-csatornához nélkülözhetetlen volt a cement, annak előállításához pedig thírai tajtékkőre volt szükség. Ennek a kitermelése közben bukkantak rá a
jó állapotban lévő bronzkori épületmaradványokra, falfestménytöredékekre és kerámiákra. A részletes régészeti feltárást azonban csak 1967-ben indította el Spirodon Marinatosz professzor.
A kutatók ásói majd három és fél évezred után tárták fel az egykori fővárost, Akrotirit. A várost a vulkán kitöréseőrizte meg; a vastag tufaréteg jótékony lepelként fedte be házait és utcáit. A tengerparti utcák, az épületek szabálytalan elrendezése, a föld alá süly- lyesztett kultuszhelyiségek, a lineáris „A” írás használata és a kerámiák formái a mínoszi hatást tükrözik. A kerámiák festése azonban a sajátos helyi, kükladikus kultúra hagyományait őrizte meg. A freskók egyedi stílusúak, noha a helyenként megjelenő liliom- és majomcsapat-motívumok a krétai falfestményekre emlékeztetnek.
Magáról Krétáról is jóformán csak annyit tudunk, amennyit a freskók ábrázolásaiból kiolvashatunk. A leletekből kiderül, hogy békés, sport- és zenekedvelő, igen magas kulturális fokon álló, gazdag nép lakta a szigetet. Mivel írásukat a mai napig sem sikerült megfejteni, történelmük részleteit nem ismerjük. Thíra lakóiról azonban még ennyit sem tudunk. Nem krétaiak lakták, népe csak átvette a fejlettebb mínoszi kultúra vívmányait, de őrizte saját múltját is. Hogy azonban az miben állt, s ki volt maga a nép, nem tudjuk. Még nevük sem maradt ránk.

Az első és a kilencedik csapás
Amilyen szorosan kötődött egymáshoz Kréta és Thíra kultúrája és társadalma, legalább olyan szorosnak látszik az összefüggés pusztulásuk között is. A bronzkori, mindent elsöprő vulkánkitörést megelőző földmozgások egyéb, a vulkáni működést megelőző jelenségek Thíra lakosságát a sziget elhagyására kényszerítették. A menekülők többsége később valószínűleg mégis elpusztult. A heves, robbanásos vulkánkitörés természeti csapások sorozatát váltotta ki, s nem csupán Thírának, hanem tágabb környezetének virágzó mínoszi települései is jórészt megsemmisültek. Az emberek úgy érezhették, hogy egyszerre támadtak rájuk az elemek: elsötétült az ég, megmozdult a föld és mindent elsöpört a hatalmas tengerár.
Az emberiséget sújtó isteni csapásokról szóló ősi, mitikus szövegekből számos ránk maradt, közülük néhány – némelyek véleménye szerint – a thírai kitöréssel hozható összefüggésbe. Ennek időpontja nagyjából megegyezik az Ószövetségben leírt tíz csapáséval. Ebből arra a következtetésre jutottak egyesek, hogy a valóságban a tíz csapás a vulkánrobbanás következménye. Nem bizonyítható feltételezés, hogy a finom hamuanyag Egyiptom földjét is elérte. Ez okozhatta a kilencedik csapást, vagyis a nappal beállt éjszakai sötétséget, valamint a vizek „vérré válását” (az első csapást), ez a felszíni vizekben feloldódó vasoxidtartalmú vöröses vulkáni hamuból eredhetett.

Kr. e. 1500-ból származó thírai freskó

Szolón értette félre?
Sokan Atlantisz legendáját is Thírával hozzák kapcsolatba. Egyetlen forrásunk ezzel kapcsolatban Platóntól származik. Saját bevallása szerint nemzedékeken át öröklődő szájhagyomány útján jutott el hozzá az Atlantiszról szóló információ a hét görög bölcs egyikétől, Szolóntól, aki egyiptomi útja során az ottani levéltáros papoktól értesült a legendáról. Platón két műben, a Timaioszban és a csak töredékesen ránk maradt Kritiaszban emlékezik meg erről a fantasztikus, letűnt világról.
Tény azonban, hogy a Platón által leírt két atlantiszi szárazulat alakjában nagyon hasonlít Thírára és Krétára, csupán méretarányuk más. A másik figyelemre méltó tényező, hogy az Atlantiszt elnyelő kataklizma – Platón szerint – 9000 évvel, míg a thírai kitörés 900 évvel előzte meg Szolón utazását. Lehetséges, hogy a számadatokban fellelhető eltérést az egyiptomi papok tévedése, az adatok félreírása vagy Szolón félreértése okozta? A feltevéseket még bonyolultabbá teszi, hogy Platón Gibraltáron túlra helyezi műveiben Atlantiszt. Cs. Szabó László Görögökről című írásában ezzel kapcsolatban a következőket jegyzi le: „Atlantisz csak példázat a politikai gondolkozó számára, ürügyül használva a ne keresd Atlantiszt Utópia sziget első képzeletbeli ősét egy tökéletes Állam vágyálmának földrajzi rögzítésére.”

Szépségesből Thére
A bronzkori pusztulás után a sziget hosszú időn át lakatlan volt. Először a Kr. e. IX. században jelentek meg ott új telepesek, akik Sztrabón szerint a Peloponnészosz dél-nyugati részéről származó dórok lehettek. Az alapítók egyikét Therasznak hívták. „Régebben Kalliszté (szépséges) volt a neve... Thére azonban most” – írta Kalimachosz, az alexandriai könyvtár vezetője. A sziget elnevezése ebből a névből származik.
Thíra részben mint Spárta szövetségese, részben – kényszer hatására – mint Athén támogatója részt vett a peloponnészoszi háborúkban, s ez az egyiptomi Ptolemaidák idejéig megakasztotta a sziget fejlődését. Ezután, kihasználva stratégiai helyzetét, flottabázisként vált a térség egyik központjává. A szigetek történelme a Római és a Bizánci Birodalom évszázadai alatt politikailag eseménytelenül telt, a Thírán élők nyugalmát „csupán” a vulkáni tevékenység és a földrengések zavarták meg. A Bizánci Császárság uralmát a Velencei Köztársaságé követte, amely a mindjobban előretörő Oszmán-Török Birodalommal szemben egészen 1537-ig tartotta magát. Ebből a korból származik a sziget népszerű megnevezése is: Szantorin, mely Szent Irén olasz nevének torzításából ered.
A XVI. századtól egészen a legújabb korokig a szigetet az oszmán-törökök uralták.

F. I.–K. A.

Grönlandon is hallották A Thírát a tengerbe süllyesztő katasztrófa körülményeit egyrészt a kutatók által megfigyelt, a közelmúltban lejátszódó kitörésekből (például a Krakatau 1883. évi működése alapján) rekonstruálták, másrészt a térség vizsgálóit a bronzkori rétegek régészeti és földtani feltárása döbbentette rá a robbanás elementáris erejére. A detonáció nagyságát jól szemlélteti, hogy míg a Krakatau „hangját” 4800 kilométeres körön belül hallhatták, addig az Égei-tengerbeli vulkánkitörés hirtelen felszabaduló energiájából származó robaj 6000 kilométerrel távolabb, még Madagaszkár északi részén és Grönlandon is hallatszott. A robbanás nyomán a sziget java része eltűnt (beszakadt a kiürült magmakamra) egy kalderát hagyva maga után. Az is csonka: óriási erővel tört belé a víz. Az ezt kísérő hullám magasságát 200 méterre becsülik. A tengerár elérte a környező szigeteket, s az ott lévő tengerparti városokat teljesen elpusztította. Különösen nagy rombolást vitt végbe a kitöréstől mindössze 110 kilométerre levő Kréta északi partjainál, s elsodorta a partok előtt horgonyzó, a mínosziak védelmében létfontosságú flottát is. A vulkáni bombák – méretüktől függően – mintegy 50 kilométeres körzeten belül hullottak a tengerbe. A vulkánhegy fölé emelkedő kitörési felhőből kiszabadult nagy tömegű vulkáni por és hamu a szelek hátán többször is megkerülte Földünket. A legfinomabb összetevői – sajátos optikai jelenséget okozva – éveken át lebegtek a légkörben. Ez a mezoszferikus (50 és 80 kilométer közötti magasságú) rétegben levő szennyeződés magyarázatul szolgál az azóta a történelem folyamán többször is megfigyelt és az embereket csodálatba ejtő bíborszínű égboltnak, valamint az éjjelente megjelenő gyöngyházfényű felhőknek sokakat rémületbe ejtő látványára. F. I. és K. A.

Forrás: Sulinet