Balanyi György: Magyar szentek, szentéletű magyarok II.

Az Árpádház férfi szentjei

Ilyen körülmények közt a világ legtermészetesebb dolgának kell vennünk, hogy az első magyar szent, a par excellence ,,szent király" is az Árpádok dicső nemzetségéből került ki. Szenttéavatása 1083. augusztus 20-án Székesfehérvárott ment végbe országra szóló fényes ünnepség keretében. Régebbi történetíróink állítása szerint az avatást maga VII. Gergely pápa kezdeményezte, megparancsolván, hogy azok testét, ,,akik Pannóniában a keresztény hit magvait elhintették és az országot szóval és tettel a kereszténységre térítették'', fel kell emelni és oltárra kell helyezni.

Az állítás azonban ebben a formában nem felel meg a valóságnak. Gergely pápát azidőtt sokkal jobban igénybe vették az invesztitúraharc vad küzdelmei, semhogy ideje lett volna a pannon király szenttéavatására gondolni. Hiszen tudjuk, hogy bősz ellenfele, IV. Henrik király 1081 tavaszán körülzárta, 1082 őszén rendszeres ostrom alá vette s végül 1083. június 3-án hatalmába kerítette az örökvárost. A szorongatott pápának utoljára nem maradt más menedéke, mint az Angyalvár. Ezzel természetszerűleg együtt járt, hogy a külvilággal s következésképpen Magyarországgal is hosszú időre megszakadt minden érintkezése. Ez a körülmény azonban egyáltalában nem érintette a székesfehérvári szenttéavatás érvényességének kérdését. Hiszen tudjuk, hogy a pápa cselekvő közreműködése akkor még nem volt elengedhetetlen alaki kelléke a szenttéavatásnak. Azzá csak jóval később, III. Sándor (1170), végleg pedig VIII. Orbán pápa uralkodása alatt (1634) lett. Addig a püspököknek, illetve metropolitáknak is jogukban állott saját területükre szóló hatállyal szenteket avatni (beatificatio aequipollens).

Szent István esetében is pontosan ez történt: testének felemelését (elevatio) nem a pápa, hanem a király elnöklete alatt tanácskozó nemzeti zsinat rendelte el. De ez a -- ha szabad ezzel a kifejezéssel élnünk -- házi használatra készült szenttéavatás legkevésbé sem akadályozta az új szent tiszteletének terjedését. Már csak azért sem, mivel szent királyunk monumentális egyéniségével, a keresztény hit terjesztése érdekében kifejtett heroikus munkájával, a Szentszékkel és a cluny-i reformmozgalom vezetőivel ápolt barátságával s nem utolsó sorban a római, ravennai és jeruzsálemi zarándokház alapításával már életében széles körökben ismertté és tiszteltté tette nevét. Később pedig a Nyugatot (Aachen, Bamberg, Róma, Ravenna, Raguza) járó magyar zarándokok öregbítették nagymértékben tiszteletét. Jellemző, hogy IV. Miklós pápa már 1290-ben búcsút engedélyezett mindazoknak a híveknek, akik ,,Szent Istvánnak a magyarokról nevezett templomát'' Szent István vértanú és Szent István király ünnepének nyolcada alatt ájtatosan látogatják. A fejlődésre XI. Ince pápa tette rá a koronát azzal, hogy a szent király ünnepét Budavár visszafoglalása fölött érzett határtalan örömében az egész keresztény világra kiterjesztette és megülését a győzelem évfordulójára, szeptember 2-ra tűzte ki. Ezzel az intézkedésével az eredeti beatificatio aequipollens-t teljes értékű beatificatio formalis-szá léptette elő. Szent Istvánéval egyidőben ment végbe leghűségesebb munkatársának, Gellért püspöknek szenttéavatása is. És ez így is volt rendjén: illett, hogy akik együtt verítékeztek a vetésben, együtt örüljenek az aratásnak is. Mert bizonyos, hogy a magyar kereszténység meggyökereztetésében és egyéni arculatának kialakításában -- gondoljunk csak buzgó Mária- tiszteletére! -- Gellért püspöknél senki nem szolgálta hívebben a szent király szándékait. Csak az a kár, hogy szenttéavatásáról még annyit sem tudunk, mint királyi uráéról. Még azt sem tudjuk, hogy Székesfehérvárott vagy Csanádon ment-e végbe, ahová még 1053-ban átszállították holttestét. Bizonyosnak csak annyi látszik, hogy ereklyéit 1084. február 24-én helyezték végleges nyugovóra, mégpedig hihetőleg abban a több mint két méter hosszú kőkoporsóban, melyet 1868- ban a mostani plébániatemplom építése alkalmával ástak ki. A szent apa és a szent nevelő megdicsőítését rövidesen követte a szent fiú és a szent tanítvány felmagasztalása. Szent Imre herceg szenttéavatására, legendájának határozott állítása szerint, 1083. november 5-én került a sor s a közvetlen indítást bizonyos Konrád nevű német vezeklővel történt különös csoda adta hozzá. Annyi bizonyos, hogy a szent herceg ünnepe az 1092. évi szabolcsi zsinaton elrendelt ünnepek közt már ott szerepel.

Szent László király legendájából tudjuk, hogy a fehérvári nemzeti zsinat a magyar kereszténység megalapítóin és eszményképein kívül még két egyszerű remete: Zoerárd (Szórád) András és Benedek szenttéavatási ügyével is foglalkozott. E feltűnő jelenség magyarázatát, nézetünk szerint, abban a körülményben kell keresnünk, hogy az első magyar író, Boldog Mór, előbb pannonhalmi szerzetes, később pécsi püspök (+1070) jó két évtizeddel elôbb igen vonzó formában megírta a két jámbor férfiú életét, vagy mint akkor mondották, legendáját és így kész formában nyújtotta a zsinat részvevőinek a szenttényilvánításhoz szükséges anyagot.

A magyar kereszténység fennállása első századának végén tehát már öt hivatalosan kijelentett szenttel dicsekedhetett. Újabb gyarapodásra jó száz esztendővel később, a XII. század végén került a sor. A Gondviselés úgy akarta, hogy ezúttal éppen annak a férfiúnak ügye kerüljön napirendre, aki az előző avatásokat olyan nagy hozzáértéssel és körültekintéssel intézte: I. László királyé. Az ő szenttéavatása már egészen a III. Sándor pápa által megállapított új rend szerint ment végbe: III. Celesztin pápa III. Béla királyunk és a nemzet ismételt sürgetésére 1192-ben Nagyváradra küldötte Crescentius Gergely bíborost és vizsgáló társait azzal a meghagyással, hogy ott a helyszínen eszközöljenek kihallgatásokat a már életében szentként tisztelt király életére, erényeire, fôleg pedig csodatételeire vonatkozólag. A részletes és kimerítô vizsgálat kedvezô eredménnyel végződött és a pápa a biztosok jelentésének beérkezése után habozás nélkül a szentek sorába iktatta nagy királyunkat. A szenttényilvánítást az akkori idők szokásának megfelelôen az elevatio követte: az új szent testét kivették régi koporsójából és ,,királyszínű kamuka lepedőbe'', azaz bíborszínű selyem szövetbe burkolva, fején drágaköves koronával, kezében a királyi pálcával a Dénes mester és fia, Tekus remekelte aranyozott ezüstkoporsóba helyezték át.

A XIII. és XIV. század fordulója újabb szentet érlelt az Árpádok kiveszni induló fáján Szent Lajos toulousei püspök személyében. Igaz, az új szentet meglehetősen távoli szálak fűzték a dicsô törzshöz, de mégis királyi ôsök és szentek vére csörgedezett ereiben: atyja, II. Károly nápolyi király révén IX. Szent Lajos francia királynak, anyja, Mária, V. István magyar király leánya révén pedig Magyarországi Szent Erzsébetnek volt az unokaöccse. A vér nemessége egész életén át megtetszett rajta: kortársai egyhangú állítása szerint a keresztségi ártatlanság állapotában halt meg. Atyja akarata ellenére egyházi pályára lépett, s VIII. Bonifác pápa már 23 éves korában toulousei érsekké nevezte ki. Ő azonban többé vágyott: 1296 karácsonyán az Ara Coeli-kolostorban Szent Ferenc fiai közé lépett. De mielőtt szerzetesi géniusza kibontakozhatott volna, 25 éves korában meghalt (1297. augusztus 19.). A második avignoni pápa, XXII. János már húsz évvel halála után szentté avatta őt (1317. április 7.). Rá teljes mértékben alkalmazhatjuk a költő megfejelt mondását: Miénk a fa, miénk gyümölcse.

Forrás: Polczer Porta