„Ha egyszer úr, akkor úr. Abból nincs visszatérés”

Illyés Gergely

Álló- és mozgóképek. Vázlat az Erdélyi főnemességről

Az erdélyi mágnásréteg több mint tucatnyi tagjának visszaemlékezéseit, feljegyzéseit, a velük készült beszélgetéseket tartalmazó kötet összeállítója a szerkesztői Előszóban a címerek golgotájának egyfajtakrónikáját ígéri az olvasónak. Kötetét mementónak szánja, mely az erdélyi arisztokrata családok 20. századi meghurcoltatásának tragédiájára emlékeztet, a kommunista rezsim kétségbeesett kísérletére, hogy kitelepítéssel, elhurcolással izolálja egy olyan réteg képviselőit, amely hagyományrendje és szilárd értékrendje példaértékével fertőzhetné meg a kommunista erkölcs szellemében nevelt új típusú embert. Nem csak társadalmi rangjától, vagyonától, de meghitt, otthonos környezetétől is megfosztotta az Erdély és Magyarország életében oly fontos szerepet betöltött osztályt (azokat a családokat, melyeknek neve Kemény Zsigmond, Móricz történelmi regényeiből köszön vissza a mindenkori olvasónak), hiszen a vörös bárókatmi sem irritálta/irritálhatta jobban annál, mint ami nekik nem adatott meg: a műveltség, az iskolázottság, a nevelés, az egész Európa belakása révén kiépült és kiválóan működő családi/nemzetközi kapcsolatrendszer.

A szocializmus diadalmas építésének kezdeti szakaszában, az 1940/50-es években a rezsim azzal hivatalosította megvetésbe öltöztetett gátlásait, hogy kitelepítette, marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi, nagyenyedi, gyulafehérvári, balázsfalvi kényszerlakhelyekre utalta e számára igencsak kényelmetlen réteg tagjait. Per nélkül, bírói ítélet nélkül, egyetlen pecsétes papirossal fosztották meg őket mindenüktől, szándék szerint identitásuktól, kényszerítették megalázó, kiszolgáltatott helyzetbe a rossz példák adóit. Csak azért, mert voltak. Mert arisztokraták, nemesek voltak.

Méltán várná hát az igényes, esztétikailag is kifogástalan kötet olvasója, hogy az emlékezők sértetten, az elérkezett bosszú pillanatát jólesően kiélvezve vádoljanak, háborogjanak, nevesítsék kifosztóikat, életük megrablóit. Ez azonban nem vagy csak nagyon ritkán következik be. Tizenhét erdélyi nemesi család tagjai rendkívül objektív módon, elfogulatlanul, a bölcs tudomásulvétel nyugalmával számolnak be meghurcoltatásaikról, életük újjáépítéséről, csak akkor válik érzelemtől fűtötté hangjuk, amikor az elveszített otthonhoz fűződő kapcsolatukról beszélnek. Így aztán magára hagyják az olvasót az ítéletalkotásban, meghagyván neki a következtetések levonásának szabadságát és felelősségét.

A kötetcím álló és mozgóképek révén ígéri vázolni az erdélyi főnemesség történetét. Állóképek mindenekelőtt a családi archívumokból előkerült páratlan értékű fotók, amelyek az örökkévalóságnak megőrzött pillanatok tárházát kínálják a befogadónak: díszmagyarba öltözött mátkapár, park sűrűjében megbúvó nemesi kastély, kiskutyát dédelgető gyermeke fölé hajoló kalapos dáma. A címerek fotográfiái mellett ott sorakoznak a külföldön élők családi képei is. Az állóképek azonban ott vannak a történelmi múltat felidéző leírásokban is, melyek között bolyongva sohasem tudhatja az olvasó teljes bizonyossággal, mikor fikcionált, mikor dokumentumértékű az emlékezés. Az elbeszélők évszázadokra visszamenően idézik fel a család történetét, egyesek hiteles krónikák, mások családi elbeszélések révén, de olyan beszámolót is olvashatunk, amely Pozsony Ferenc közelmúltban megjelent munkáját nevezi meg legfontosabb forrásaként.

Az állóképek a narráció során elevenednek meg, válnak filmszerűen pergő mozgóképekké. A szépírónak is figyelemre méltó gróf Haller Béla visszaemlékezései filmkockaszerű építkezésük révén válnak izgalmassá és esztétikailag is élvezetessé: felvillan a konyhakövet négykézláb súroló gróf Haller Éva képe, majd ugyanőt látjuk, amint gondosan fésült ősz kontyával, kopott, de testre szabott ruhában nyelvórát adni indul a vásárhelyi Klastrom utcában. Az apa vetett ágyban fogadja késő esti vendégeit, és úgy csevegnek poharazgatva, mintha az egykori otthon szalonjában üldögélnének udvariassági látogatáson.

Ezek a mozgóképek vezetnek a múltból az emlékezés/az elbeszélés jelenébe is: hogyan hordják szét a nemesi kastélyok ingóságait, égetik fel könyvtáraikat, rombolják lambériáit, berakott parkettjeit értelmetlenül és megmagyarázhatatlanul, csak mert más is azt teszi, hogyan keresi kenyerét pénztárosként, tekercselőként, rakodómunkásként a többdiplomás báró, hogyan kúrálja az 1989 után gazdálkodásból élő gróf teheneit a Racoţi nevű háziszolga.

A kötetbe szerkesztett írások műfajilag igen változatosak.

Legnagyobb részük vallomás jellegű (gr. Haller Béla, Stipsitz Károlyné gr. Bethlen Katalin, gr. Degenfeld Sándor, dr. Toldalagi Pál, Katalin Basu Roy Chowdhury of Ulpur gr. Mikes Katalin, gr. Bethlen Miklósné, Polányi Lászlóné gr. Bethlen Ilona, gr. Tisza Kálmán). A szerkesztői felkérésnek eleget téve, a megszólítottak szabadon és a témához való személyes viszonyulás révén kalandoznak a családi múltban, idéznek meg gyermekkori és fiatalkori emlékeket. (Érdekes, milyen sokuknak jelentett megrázó élményt, hogy nem kaphatták meg a pionírnyakkendőt – talán azért, mert akkor tudatosodott a gyermekben mássága. Miután meggyőződött róla, hogy „sohasemis” tartozhat a vörös nyakkendősök daloló csapatába, ébred fel benne a csakazértis-megélek-és-megmutatom-nekik daca.) Minden vallomásos visszaemlékezés taglalja a háború utáni menekülés, a külföldön való otthonteremtés, illetőleg a hazai kitelepítés körülményeit.

Újra hangsúlyozzuk, hogy ítéletalkotás szempontjából az elbeszélők objektív, kívülálló történetmondóként nyilatkoznak meg. Tényeket rögzítenek, személyes állásfoglalásuk csak ritkán sugárzik át a szavak mögül. („Itt volt egy 20 négyzetméteres szobánk, saját vécénk, amelyet mosdásra is használtunk, és közös konyhánk volt a háziasszonnyal, aki feleségemnek sokat kellemetlenkedett. Férje vezető állású építész volt, természetesen kommunista párttag” – gr. Degenfeld Sándor. Gr. Mikes Katalin édesanyjának álláskéréshez csatolt önéletrajza így zárul: „Örülök, hogy dolgozhatom, és hogy munkámmal hozzájárulhatok az újjáépítéshez. Éljen a Román Népköztársaság!” „…Keresdet úgy kifosztották három nap és három éjszaka, hogy még a szegeket is kihúzták a falból. A kastélyudvarban tüzet raktak, és megsemmisítettek minden könyvet és iratot, sőt még a fényképalbumokat is. Minden mást teherautóval szállítottak el. Sok évvel később egy rokon felfedezett néhány családi képet egy bukaresti múzeumban. Az ábrázolt személyek nevét átfestették, helyettük román vajdák nevei szerepeltek.” – gr. Bethlen Miklósné).A család történetét a szerkesztés lezárásának pillanatáig, 2002-ig követik nyomon, szívesen beszélnek az erdélyi iskoláknak, alapítványoknak, kórházaknak, egyházaknak nyújtott támogatási akcióikról, keserű iróniával pedig csalódásaikról: hogyan történhetett meg, hogy itthoni vagy új, választott hazájukban felkarolt erdélyi pártfogoltak visszaélnek bizalmukkal.

Lírai önvallomás formájában ismer-kedhetünk meg az Anjou-kárpit meséjével, mely napjainkra pusztán leltári számmá silányult (gr. Kornis Gabriella), szentenciózus br. Apor Csaba írása. Gr. Bethlen Miklósné férje családjának történetét adja tovább, Marosi Ildikó gr. Kun Miklósra emlékezik, a Hallerekről Harmath Ferenc ír ismertetőt. Wass Albertnek Maksay Ágnes és Marius Tabacu forgatókönyv-részlete révén állít emléket a kötet, Sövényházyné Sándor Judit példaképéről, gr. Tisza Etelkáról rajzol portrét.

Nagyon érdekes a könyvbe foglalt két beszélgetés is: Kiss András br. Bánffy Évával és Bánffy Tamással, Jánó Mihály gr. Kálnoky Tiborral készít interjút. Ugyanazon műfaj két teljességében eltérő megvalósulása ez a két írás.

Kiss András kérdései hosszan kifejtettek (109 sor kérdésre 113 sorban válaszol a két interjúalany), Jánó Mihály interjújában rövid bevezető után háttérbe húzódik, és csak egy-egy kurta kérdéssel segíti beszélgetőtársát, hogy izgalmas élettörténetét az olvasó elé tárhassa. Gr. Kálnoky Tibor az egyetlen a könyv narrátor-szereplői közül, aki a nyugati ember nézőpontjából tekint vissza ősei földjére. („Az itteni emberek nem tudják, hogy milyen tőke felett rendelkeznek. Mert hidd el, ennek a vidéknek a régisége is nagy tőkéje. Sajnos nincs kihasználva. Azért, mert benne élnek. Ez egyfajta vakság… Egyébként most itt is ez történik. Lebontják a régit, és újat építenek. Szerintem még nem jöttek rá arra, hogy a ritkaság mást érdekelhet. És mégis remélem, hogy egyre több olyan vállalkozás lesz, hogy a régit megóvjuk, hogy meg lehet majd mutatni, hogy a régi tovább élhet, és hogy azzal akár pénzt is lehet keresni a turizmus útján… Az ember vágya, hogy ne haljon meg. Erre épül a hit, ezen alapszik számtalan vallás. Képzeld el most egy kicsit az én helyzetemet, akkor, amikor a miklósvári kastély erkélyén, a kőről levakarva a vakolatot előbukkannak a tízszeres ükapád nevének a kezdőbetűi: s k, Samuel Kálnoky. Vagy képzeld el, amikor kibontasz egy falrészt, és előkerül egy vakablak ürege, és szembecsap veled a háromszáz éves levegő. Ez olyan fantasztikus érzése annak a folytonosságnak, amiről beszélgetünk, hogy nincs hozzá fogható. Ez maga a halhatatlanság!”) Ő maga a nagyapa megtalált leveleivel veszi rá apját, hogy 50 év után hazalátogasson. Az apa egyetlen szót értett csak meg a nagyapa leveléből, hogy aztán a kőröspataki istentisztelet után visszajöjjenek neki az anyanyelv szavai. Mégsem ő volt az, aki hazatelepedett, hanem a fiú. („Énnekem az egész utazás olyan volt, mintha hazatértem volna. Mert nekem nem volt haza.Meséltem, hogy éltem” – mondja.) Majd munkához lát, és Miklósváron megveti a faluturizmus alapjait. Lám, visszafelé is vezethet út a történelembe!

A kötet első része a múlt és az elbeszélés jelenének nézőpontjából vázolja a kiválasztott társadalmi réteg sorsát. Ezt egészítik ki a II. rész kiváló, tudományos igényű tanulmányai.

Murádin Jenő a válaszúti Bánffy-kastély múltját és jelenét tárja elénk izgalmas művészettörténeti írásában. Bicsok Zoltán történelemtudományos részletességgel és pontossággal megszerkesztett tanulmányában a bethleni Bethlenek Balázs-ágának sorsát kíséri figyelemmel a 17. század végén – a 18. század elején. Boka László a Bánffy-életmű újraolvasásának/újraolvashatóságának, befogadástörténetének kérdéseit, a történeti olvasat/megértés lehetőségeit/lehetetlenségét boncolgatja a szöveg és az olvasó eltávolodásának körülményei között. Virginás Andrea Wass Albert A funtineli boszorkány és Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényeinek összehasolító vizsgálata során arra keres választ, mit is jelent/jelenthet az arisztokrácia, az uraság az egykori és a mai olvasó szemében, értékrendszerében. Csávossy György arról a hat erdélyi nemesről rajzol portrét, akiket a szőlőművelés és a borgazdaság úttörőiként tartunk számon szűkebb pátriánkban.

Ezen tanulmányok a ma nézőpontját vetítik vissza a történelem tájaira. A kötet olvasójában azonban óhatatlanul felmerül a kérdés: mi lesz a jövő? Lesz-e, van-e jövő a szülőföldön az erdélyi magyar főnemesség leszármazottjainak? Vajon mit gyöngyöz ki magából az erdélyi magyar nemesi múlt kagylója? Terem-e gyöngy, lesz-e gyöngyhalász, ki azt a múlt óceánjának mélységéből felszínre hozza?

*A kötet anyagát összeállította, gondozta és szerkesztette Kovács Kiss Gyöngy. Korunk–Komp-Press Kiadó, Kvár é.n. [2003]¹, 2007².

Korunk 2009 Március