Bibliai tájak titkai: Égi és földi Jeruzsálem

Jeruzsálem közismert héber neve Jerusalájim, ami nem egyes számban, nem is többes számban van, hanem - a héber nyelvben ilyen is létezik - duális, vagyis kettesszámú főnév, s ennek sajátos oka van. A hagyomány szerint ugyanis két Jeruzsálem van, az földi és az égi. Ha itt, a földön nem találjuk meg az igazi, vágyaink szerinti "béke városát", égi mása akkor is ott lebeg fölöttünk, és megvalósulásra vár. A talmudi bölcsek az első hÉgi és földi Jeruzsáleméberre, Ábrahámra hivatkoznak, aki az "Isten lát" elnevezést adta annak a helynek, ahol - mint említettük - áldozatra szánt fiával járt. Nos, ennek az oka, bölcseink szerint, éppen az, hogy "Isten előre látta annak a helynek a békéjét". Ezért lett a neve - úgymond - Jeruzsálem, "a békét látó Isten városa".
Dávid városa a Szentély hegyétől és a mai "Szemét-kaputól" délre, az ősi város helyén terült el, míg Salamon palotája már attól nyugatra, a mai Óváros és a "zsidónegyed" felé esett, a köztük levő mélyedést feltöltötték, sőt, a király számára (a mai Siratófal fölött) hidat is építettek, hogy egyenesen a Szentélyhez juthasson. A palota mellett szép parkot hoztak létre, de Salamon kertjei, nyári rezidenciája Jeruzsálem és Betlehem között félúton, Herodeion mellett, voltak gyönyörű medencék is díszítették azt, ezek maradványai ma is láthatók ott, Artasz névvel.
Jeruzsálemben, Dávid és Salamon fővárosában megtaláljuk szinte valamennyi próféta nyomát. Közülük csak egyet említünk, az egyik legnépszerűbbet, Élijáhu (Illés) prófétát. Nyilvánvalóan erre haladt át akkor, amikor az Úr a Sinai hegyéről Damaszkuszba küldi, hogy Hazaelt királlyá kenje föl Arám fölé. Jéhut pedig Izrael fölé emelje, vagy amikor tanítványát, Elisát utódjává nevezte ki. És erre járt Élijáhu idős korában is, amikor Jeruzsálemből Hebronba, majd onnan Jerikóba és a Jordán völgyébe igyekezett, hogy - a Szentírás szavai szerint - tüzes szekéren az égbe szálljon. A középkorban még keresztény kolostort is emeltek Jeruzsálemben, a hebroni úton, annak emlékére, hogy Illés (Élijáhu) megpihent az ott található dombon.
A próféták megjósolták Jeruzsálem pusztulását, ám azt is, hogy a "szent város" örökké megmarad, s hogy újra Izrael fővárosa és a világ népeinek találkozóhelye lesz. "S elhozzák majd testvéreiket minden nép közül, ajándékokkal az Örökkévaló számára, lovon, szekéren és hitón, öszvérekkel és kézikocsival, szent hegyemre, Jeruzsálembe, így szól az Örökkévaló, ahogyan Izrael népei hozzák a lisztáldozatot, tiszta edénnyel az Örökkévaló házába" (Jesája könyve, 66. fejezet 20. vers). Izrael fővárosában két Templom épült: az első Szentélyt Salamon király emelte és avatta fel időszámításunk előtt 970 körül, és a babilóniaiak pusztították el 587-ben, a másodikat a babilóniai fogságból visszatérők építették 520-ban, s azt végül a rómaiak gyújtották fel időszámításunk szerint 70-ben. S mind a két Templom ugyanazon a napon, áv hó 9-én (tisá beáv napján) pusztult el - azóta ez a legszomorúbb zsidó gyász- és böjtnap világszerte. S mind a két Szentélyből egyetlen falrészlet, az úgynevezett Siratófal (héberül kótél maaraví = Nyugati fal) maradt meg.
Amikor az első Szentélyt lerombolták, az ellenség száműzetésbe hurcolta a legyőzötteket. A Jeruzsálem és Betlehem közötti úton, Ráhel ősanya sírjánál állt meg először a foglyok menete. Jeremiás próféta ekkor vigasztaló beszédet intézett a kétségbeesett néphez: "Hang hallatszik a magasban, keserves jajkiáltás hangja, Ráhel siratja gyermekeit, nem tud vigasztalódni, fiai miatt, akik örökre odavesztek. Ám így szól hozzá az Örökkévaló: Vond meg hangodat a sírástól, szemedet a könnytől, mert jutalma lesz jótetteidnek, így szól az Örökkévaló, s ők visszajönnek az ellenség földjéről. Hiszen van még reménység a jövendődben, így szól az Örökkévaló, s visszatérnek fiaid határaik közé" (Jeremiás könyve, 31. fejezet 14-16. vers).
A fogságba hurcoltak egyetlen pillanatra sem felejtették el a szent várost, ahogyan azt a zsoltárban olvassuk: ""Ott ültünk Bábel folyóinál, együtt sírtunk, valahányszor Cijonra emlékeztünk. A szomorúfűzekre aggattuk hárfáinkat, mert dalokat kérték ott tőlünk rabtartóink, kínzóink vidámságra vágytak: énekeljetek nekünk Cijon dalaiból. Ám hogyan énekelhetnénk az Örökkévaló dalait idegen földön? Ha elfelednélek, Jeruzsálem, hagyjon el engem a jobb kezem! Tapadjon nyelvem az ínyemhez, ha nem emlékezem meg rólad, ha nem emelném Jeruzsálemet minden örömem fülé!" (Zsoltárok könyve, 137., 1-6.)
A második Szentély pusztulása után is hasonló fogadalmat tettek őseink. A következő nemzedék életében pedig egy lehetetlen kísérletre is elszánták magukat a zsidó fiatalok: a hatalmas római birodalommal szemben visszaszerezni a várost. Ennek a képtelen küzdelemnek, ennek a csodálatos szabadságharcnak a vezére volt Simon Bar Kochba, szellemi előkészítője pedig Rabbi Akiba. A rabbi elszántságáról hadd mondjunk el egy történetet. Egyszer, tudóstársaival együtt, ellátogatott a lerombolt Templom helyére, ahol egy sakál futott el mellettük. Társai a kövekre ültek, és sírva fakadtak, Akiba azonban csak nevetett:
- Akiba, hogy tudsz te nevetni? - kérdezték döbbenten társai.
- És ti miért sírtok? - viszonozta.
- Mert megvalósult a próféta jövendölése: sakálok járnak a legszentebb helyen.
- Látjátok, én ugyanezért nevettem. Ha ugyanis megvalósult a prófécia első része, úgy a folytatásának is teljesülnie kell, hogy Isten visszaadja azt népének, s újra felépíti a lerombolt hajlékot.
Bar Kochba valóban felszabadította Jeruzsálemet, hiszen a fennmaradt érmék ezt igazolják, ám két és félévi hősi küzdelem után mégis elbukott az utolsó zsidó szabadságharc. A győztes római császár, Aelius Hadrianus kegyetlenül megtorolta a lázadást: az utak mentén 500.000 embert feszítettek keresztre. S még az ország és a főváros nevét is el akarta törölni. Ő nevezte el Izraelt a már akkor rég kihalt filiszteusokról Palesztinának, vagyis a filiszteusok országának, Jeruzsálemnek pedig saját magáról az Aelia Capitolina (az isteni rangra emelt Aelius) nevet adta.
Ezt követően hosszú szomorú évszázadok következtek, mind a római, mind a bizánci, mind az iszlám uralom alatt. A második évezred elején Jeruzsálem zsidó lakossága jelentős mértékben megfogyatkozott. Ebben nagy része volt az első kereszteshadjáratnak is, amelynek során, 1099. július 25-én elfoglalták a várost, és a zsinagógákba menekült zsidókat lemészárolták.
Tudelai Benjámin spanyol zsidó utazó a 12. század elején csupán két zsidó családot talált a városban. A barcelonai hitvitában győztes, ám a Vatikán üldözése miatt ide menekülő Mose ben Nahman (Nachmanides vagy RaMBaN) 1267-ben 2 testvérre talál, akik festékkel és festéssel foglalkoznak. Nachmanides közbenjárására több zsidó települt újra Jeruzsálembe, találtak az Óvárosban egy romos épületet, szép kupolával, s ott berendezték az új zsinagógát. (Ez volt a híres Hurva, vagy rom-zsinagóga, amelyet az Arab légió a függetlenségi háború idején, 1948-ban elpusztított, s csak egyetlen boltíve maradt épen.)
1967-ben, a hatnapos háború idején - miután az izraeli hadsereg három napon át némán tűrte a jordániai légió bombázását - felszabadították a főváros keleti részét, s vele a Siratófalat is. Jeruzsálem így újra egységes lett. Manapság erre emlékezünk a "Jeruzsálem-napon". Az égi és a földi Jeruzsálem remélhetőleg rövidesen újra találkozik.

Forrás: Raj Tamás- EREC - 2001.07.