Szép versek III.

SZERETLEK

Eino Leino

Benned szikrázó halmazban hever
sosem sejtett világok ritka kincse,
kincs, mit szomjas kezem nem érhet el,
s azt sem hagyod, hogy szemem megtekintse.

Vagy csak káprázat ez? S tán nyoma sincs e
kincsnek, amivel fennen kérkedel...
Valaki rám fellegtrónusról int le,
kit én emeltem csak az égbe fel -

S hiába tettem, hisz nincs egy rövid
pillanat, mely közönyödben megingat.
Rejtélyes ujjak szorgosan szövik

életünk sötét s arany szálait.
Mosolygunk, míg az álom karja ringat
s felrettenünk, siratva álmainkat.

(Képes Géza)

ÉNEKEK ÉNEKE

Salamon király

Szép vagy, ó, szerelmesem, szép! Lábadat sarú diszíti, ritka drága gyöngyű;
tomporodnak kerülete, mint a mesterek kezéből kikerült kösöntyű.

Lábadszára, mint aranyszín fundamentumon szökellő karcsú oszlop, márvány;
a te két emlőd nyugalma, mint a liliommezőkön legelő két bárány.

Köldököd mint illatozó olajok nyomától síkos szép kerekded csésze,
hasad mint a zafirokkal rakott elefánttetemnek drága tündöklése.

Hasad mint a liliommal köröskörül megkerített dús gabonaasztag;
karod ámbraszín pereccel, két kezed nehéz gyürűkkel aranyosan gazdag.

Balkezed a fejem alatt, jobbkezeddel megölelgetsz, megcirógatsz, édes;
nyakad mint a karcsú torony kimagaslik hasonlóan Libanon hegyéhez.

Nyakad mint a Dávid tornya; méz csepeg nyelved hegyéről; ínyed édességes;
fogaid mint most fürösztött tiszta hófehér juhocskák; ajakad tömjénes.

Halántékod mint a sűrű selyem lomb közül kitetsző darab pomagránát;
szemed mint a kék halastó: arcod ékességeinek ki mondhatja számát?

Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre, mint egy bélyeget karodra,
mert kemény a szerelem mint a koporsó és erős mint nagy vizeknek sodra.

No, szerelmem, gyere menjünk a mezőre, illatoznak künn a mandragórák;
már a szőlő is virágzik, s kifakadtak ajtónk előtt a gyümölcshozó fák.

(Babits Mihály)

BOLDOG EMBER

Sapphó

Boldog ember, mint Uranos lakói,
aki vigan űl, kegyes, ellenedben,
s andalog kellő szavad édes hangján,
s gyönge mosolygást

ajkadon látván szelíden lebegni,
melyre megdöbben kebelemben a szív,
mert jelenléted leborít azonnal,
és oda lészek.

Nyelvem eltompúl ajakim között, s gyors
égi tűz ömlik tetemimre végig.
Zúg fülem, s bágyadt szemeim borúlnak
éji homályba.

Arcomon végig hideg izzadás foly,
reszketek, fúlok, s halavány virágként
hervadó színnel rogyok a Halálnak
karjai közzé.

(Kölcsey Ferenc)

ARIGNÓTA

Sapphó

Sardes felől
gondolata gyakran száll erre hozzánk.
Mikor még együtt éltünk, téged mindig
istennőnek mondott s leginkább
örült az énekednek Arignóta.
Most meg Lydia asszonyai között
tündöklik, mint mikor leszállt már
a Nap, s a Hold, a rózsaujjú,
minden csillagnál szebben ragyogja be
fényével a sötét, sós tengert
és a virághozó mezőket.
Szép harmat ömlik, és virulnak
a rózsák, gyönge tubolyák és
mézizü lótuszok illatoznak.
Sokat jár-kél és nyugta nincsen,
Atthisra gondol, kedves lelkét
vágy tölti el, és nehezebb a sorsa...

(Trencsényi-Waldapfel Imre)

TÖREDÉKEK

Sapphó

Leányságom, leányságom, merre mégy, ha engem elhagysz?
- Már soha többé hozzád vissza, már soha többé!

Elsűlyedt már a Hold is,
és a Fiastyúk, eljön az
éjfél, az idő tovatűnik,
én pedig egymagam alszom.

(Trencsényi-Waldapfel Imre)

Forrás: Szép versek és tanmesék