Bardócz Antal - Megölték a napot

A fék éleset csikordul, a kocsi megáll.

– Megérkeztünk – mondja a vezető. Kifizetem a fuvart, s kiszállok a kocsiból. Az autó komótosan megfordul, majd felbúgó hangon, kissé megugorva indul visszafelé.

A központon egyedül vagyok.

Csomagom nincs, így könnyedén, vállamon fényképezőgéppel, zsebemben egy vékonyka jegyzetfüzettel érkeztem a kincses szigetre, gyermekkorom színhelyére, Berénybe.

Ismerek itt minden zegzugot. Ismerem, hogy honnan indulnak, merre vezetnek és hol érnek véget az ösvények, a gyalogutak, ismerem a bokrok bogyóinak, az eperfák termésének ízét, tudom, hogy a fák melyik ágán rakott fészket a madár, meg azt is, hogy a fészekben hány tojás van, mikor lehet kiszedni a fiókákat. Ismerem a horgosokat, a Hőgyészre vezető eperfás út szinte minden egyes fáját, melynek gyümölcséből oly sokat lakmároztunk, hogy gyakran hasmenést kaptunk a rengeteg epertől.

Ismerek én itt mindent.

Ahogy nézem a tájat, a gyermekkor élményének láza pirítja arcomat, s szívem megtelik őszinte gyermeki szeretettel. Ezt az érzést csak az értheti meg, csak az élheti át, akit elsodort a sors a falujától, gyermekkora színhelyétől, az élmények kiapadhatatlan kincsesbányájától.

Így csak gyermek szeretheti anyját!

„Szeretlek, mint anyját a gyermek, / mint mélyüket a hallgatag vermek,” – idéztem fel magamban a költő gyönyörű gondolatait.

Aratás ideje van.

Az utca néptelen, a falu néma.

Lejjebb, néhány száz méterről, az alvég ritkán épült házai felől, kutyaugatás hallatszik.

Körülnézek, nem látok senkit.

Boldog vagyok, hogy újra ezt az üde, tiszta, egészséges levegőt szívhatom, amelyik felnevelt.

Beleharapok a levegőbe, szaladni, ugrándozni, játszani lenne kedvem.

Itt, igen, a falu közepén, ahol tizenöt évvel ezelőtt még fogócskáztunk a teret és az utat áttörő és felszabdaló árkokban.

Keresem az árkot – hol is van –, melynek partján rövid fekete klottgatyában guggolva, majd ugrándozva idegesítettük a fogót – akit annak idején cicának neveztünk – ezzel a kedves dalocskával:

„Ilyen cica mellett,

Aludni is lehet.”

Máskor a lustább cicát pedig így:

„Ilyen cica mellett

Kását lehet főzni,

Meg is lehet enni.”

Dúdolgatom magamban a fenti dalocskákat.

Elindulok az árok felé, hiszen behunyt szemmel is megtalálnám az árkot, ahol ugráltunk.

– Nem!… Talán nem erre van – mondom megdöbbenve.

Keresem tovább… megyek a másik irányba, de… nincs.

– Hát hol az árok? – kérdem magamtól.

Szememmel végigpásztázom a terepet.

Az árok nincs sehol.

– De nem… ez nem lehet. Itt volt az árok.

Aztán megyek tovább, de az árkot nem találom.

Felnézek, még csak most veszem észre, hogy talán nem is jó helyen járok.

– Nem… ez nem az én falum. Én… nem itt laktam. Én nem ide akartam jönni.

– Én… haza, az én kis falucskámba, gyermekkorom színhelyére akarok menni.

Elkeseredetten, már-már szinte sírva nézek széjjel.

– De… hiszen ezt a házat ismerem. Itt laknak Nyisztorék, ott meg Berédi Árpiék.

– Hát mégiscsak itthon vagyok?

A falu központja teljesen megváltozott. Átépítették, tönkretették a természetet, gyermekkorunk játszóterét.

Nem lehet ráismerni.

Üzlet, vendéglő, posta, hatalmas tér meg buszmegálló van a birtokunkon, ahol egykor még oly boldogan játszottunk, futballoztunk, birkóztunk, fogócskáztunk, na meg tudj’ isten mit nem csináltunk, az azonban biztos, hogy búcsúzóul minden este verekedtünk – a mi nyelvünkön mondva –, kakaskodtunk.

Akkor még nem tudtuk, hogy ez a mindenkitől elhagyott, repce- és tormavirágokkal díszített kis tér, a mi játszóterünk, birtokunk és birodalmunk kincses szigetté válik számunkra.

Azt se tudtuk, hogy a kincses szigetünket a modern kor, az átkozott civilizáció minden kérés és engedély nélkül kisajátítja, elrabolja tőlünk.

– Nem baj – biztatom magam –, megyek az utcánkba, a házunkhoz, ott még nem tehették tönkre az emlékeimet.

– Megvan!… Megvan!… – kiáltok fel.

– Ott állnak a jegenyefák – mi akkor csak égig érő jegenyéknek hívtuk –, egy, kettő, három, négy – számolom magamban, félig hangosan –, ezek még megvannak!

Hej, de sok madarat szedtünk itt össze ezekről a fákról!

Egyszer egy madárszedési akció bizony csúfosan ért véget.

Iskolából hazafelé kitaláltuk Ferivel, hogy ki kell szedni a fiókákat, mert kirepülnek.

Feri felmászott az egyik fára, s a kebelét telerakta fiókákkal. A fáról lefelé jövet az egyik száraz, kiálló ág inge hátába akadt, s olyan egyenesen végigszakította az ingét nyakától a derekáig, hogy még a szabó sem tudta volna egyenesebben hasítani.

Megijedtünk, elszomorodtunk, de aztán a zsákmány öröme gyorsan feledtette bánatunkat.

Testvériesen szétosztottuk a zsákmányt.

– Most te következel – mondta Feri.

– Én majd holnap megyek fel, mára ez elég – mondom Ferinek –, na meg azt se akarom, hogy nekem is elszakadjon az ingem.

– Ez nem igazság! Becsapás! Becstelenség! – pattan fel Feri. – Én is felmentem, az ingem is elszakadt, te is menj fel!

Feri erősebb volt, mint én. Igaz, sokszor méregettem magam, sokszor megállapítottam, hogy én magasabb vagyok, a karom is vastagabb, hiába öregebb ő két évvel. Ilyenkor mindig elhatároztam, ha még egyszer nyakon vág, visszaütöm, megverem. Hiába, ez a két év sokat jelentett. Mikor legközelebb nyakon vágott – amire nem kellett sokáig várni –, nem mertem nekiugrani, engedelmeskedtem.

Most is így történt.

Felmentem hát a Feri által kijelölt fára, s miután a fiókák az ingem alatt mellemet csipkedték – ami meglehetősen csiklandozott –, óvatosan ereszkedtem lefelé, nagy gondot fordítva az ingemre. Mikor már csak néhány lépés volt hátra az ugrásig, nadrágom ülepe akadt bele egy ágba, s egy jókora szabályos derékszöget formált a szakadás helye.

Szerencsétlen földre érésem után osztozkodtunk a zsákmányon.

Elkeseredésünket egymás előtt vagy egymásnak soha sem mutattuk – így most sem –, pedig ez most elég nagy volt.

Mind a ketten tudtuk, hogy így, szakadt gúnyában nem merünk haza menni – pedig gyomrunk már meglehetősen korgott –, azonban azt is tudtuk, ezt a problémát is közösen fogjuk megoldani vagy kitalálni, ugyanúgy, mint a házi feladatot.

A fák alatt próbáltunk rájönni, mit mondjunk otthon.

Mivel nem sikerült semmilyen elfogadható indokot találnunk, így hát maradtunk.

Volt időnk kitalálni éhes gyomorral, hogy valószínű azért ért bennünket ez a baleset, mert hasznos madarakat szedtünk, s – szüleink szerint – ezért az Isten megveri az embert.

Az Istennek volt oka a verésre azért is, mert tegnapelőtt elszöktünk a hittan óráról, és azóta nem voltunk ministrálni sem. Ha a pap ezt megmondja apámnak, biztos számíthatok egy-két pofonra. Most meg fokozza bűnömet a szakadt nadrág is.

Ferivel megfogadtuk – ilyenkor általában mindent meg szoktunk fogadni –, hogy holnap reggel elmegyünk a misére, s ha kell, ministrálunk is.

A nap már leáldozott, de mi még nem tudtuk, mit fogunk mondani otthon.

Végül is elváltunk, és ki-ki hazament.

Nem tudom már, hogy mit mondtam anyámnak, valószínű az igazat mondhattam, mert akkor még ritkán hazudtam – akkor is rajtakaptak –, de nem is hazudhattam, mert a zsákmány, a madárfiókák, melyek között már néhány döglött is akadt, árulkodtak tettemről.

Emlékszem, anyám jól helyben hagyott, mert későn jöttem haza. Mikor a nadrágomat meglátta, már nem is bántott, csak sírt mérgében.

A jegenyék mellett elhaladva örültem, hogy újra látom, s felidézhetem gyermekkori élményeimet.

Megyek tovább, keresem a többi fát, a többi emléket, de nem találom.

– Barbárok – mondom magamban –, hát ezeket is kivágták? Vajon kiknek ártottak ezek a fák?

– Ez már nem az én falum – kesergek –, hiszen még a járda sem olyan, mint régen volt. Már a hírét is elvesztette ez a falu.

Valamikor arról volt híres, hogy a környéken ez volt a legsárosabb falu. Tiszta cipővel nemigen tudott közlekedni senki. A falu lakóit arról ismerték meg, hogy térdig sárosak voltak, mikor a városba megérkeztek.

Most már aligha lehetne ezt rámondani. Hiszen a régi sár helyén méteres betonlapok gondosan összepasszítva képezik a járdát a kerítések alatt.

Az úton emberek jönnek velem szemben. Már előre készülök az üdvözlésre, majd nagyot fogok nekik köszönni, aztán dicsekszem nekik, hogy bizony mióta elmentem, tanár lett belőlem, no meg milyen jól élek. Biztosan irigyelni fogják, mert a falu másik híressége az volt, hogy nagyon irigyek voltak egymásra az emberek.

Ketten jönnek. Erősen szemügyre veszem őket, no… most, mivel ők fittyet sem hánytak rám, én sem szóltam.

– Nem ismernek, mert ezek öregek – nyugtatom magam.

– Ott jön egy kocsi, fiatalember ül rajta. Na, ez ki lehet?... Köszön-e?… Megismer-e? – találgatok. Nem is nézett rám.

Később találkoztam több emberrel is, de egy sem szólított meg, senki nem ismert.

– Hiába… idegen vagyok már itt.

Ilyen vívódások közepette a házunkhoz érkeztem.

– Úristen – kiáltok fel –, az eperfa!… Az eperfa nincs meg!… Hát ezt is kivágták?

– Ó, de sok boldog órát töltöttem az ágain, nézve a lemenő napot, bámulva és irigyelve a villanydrótra sereglő, gyűlést tartó fecskéket. De sokat elmerengtem a világ folyásán, az emberek gyarlóságain, akkor még bízva és remélve azt, ha majd felnövök, megváltoztatom az embereket, megváltoztatom a világot.

Gyakran tudományos vitát folytattam az eperfa tetején önmagammal. Ugyanis az iskolában hittanórán azt tanultuk, hogy Isten teremtette a világot. Földrajz órán pedig azt tanította a tanár, hogy a Föld ősrobbanás következtében keletkezett. Sokat problémáztam rajta, hogy kinek higgyek, a papnak vagy a tanárnak. Az eperfa alkalmas volt arra, hogy mélyen elgondolkodjak. Itt nem zavarták meg gondolataimat. Sokat tépelődtem azon, miért állítanak a felnőttek ellentétes dolgokat. Mi érdekük fűzi a felnőtteket ahhoz, hogy félrevezessék, hazudjanak a gyerekeknek?

– Elrabolták a gyermekkorom!… Elrabolták a hitem! – sóhajtok fel.

– De a kút!… Hol a kút?… – Szaladok oda, ahol a kút állt. A kút már nincs sehol.

Mennyi verset írtam én a vízről, a békákról meg a kútban tartózkodó fekete emberről – amivel anyámék ijesztgettek, próbáltak távol tartani a kúttól – a kút káváján ülve.

A házunkat lebontották, a helyén kisebb, magasabb ház áll. Azt mondják, hogy a régi földháztól ez sokkal egészségesebb és modernebb. Téglából van.

Engem ez most nem érdekel.

Ellopták az árkot, a fákat, a járdáról a sarat, az eperfát, a kutat, a házunkat.

Ellopták a mesét!

Ellopták a gyermekkorom!

Megtörten, lelkileg holtan, testileg meggyötörten, mint a csatát vesztett vitéz bandukolok a patak partjára, mely a házunk előtt folyik el, s a falut derékban hasítja ketté.

– Hála Istennek, ez még megmaradt! – kiáltok fel.

A hatalmas árok alján bokáig sem érő erecske ficánkol, folyamatosan mélyítve a patak fenekét.

Az erecskét mintegy hat-hét méter magas part fogja közre, az oldalán hatalmas fák merednek az égre, s bujtatják el az emberek elől a patakocska csillogó vízcseppjeit. Szelíden, alig hallható csobogással, fürgén fut végig a falu egyik leghosszabb utcáján. Évente vagy kétévente szokott nagyobb riadalmat kelteni, amikor megtelik és kiönt, felhőszakadás alkalmával.

Egyik évben, úgy november táján, késő délután nagy fekete felhők tornyosultak a falu felett. A felhők egyre sűrűsödtek, egyre sötétebbé váltak, amikor apám már befogta a lovakat, s elindult a szőlőbe, hogy megnézze az új bor forrását. Gondolta, nem messze van a szőlőnk, mire az eső megered, haza is ér. Mikor apám elindult, feltámadt a szél, először csak enyhén, barátságosan fújdogált, majd cikázó villámok és halk mennydörgések jelezték a vihar közeledtét. Később a villámok szaporábbá váltak, a mennydörgés hangja felerősödött és félelmetessé vált. Az előbbi kellemes szellőcske viharrá változott, aztán megnyíltak az ég csatornái. Hatalmas, ritkán látott felhőszakadás zúdult a falura. A felhőszakadás nem tartott sokáig, úgy fél óra alatt véget is ért. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt.

Az eső után hatalmas víztömeg hömpölygött az utcán, a patak megtelt és kiöntött, a víz ellepte az utcát, még az udvarunkat is.

Édesapámat a szőlőben érte az eső. Megvárta, míg eláll, aztán gyorsan indult hazafelé. Látta, hogy nagy eső volt, de nem gondolta, hogy a mi utcánk a patakkal együtt tengerré változott. Megpróbálta hazafelé jövet szorosan tartani a lovakat, ügyelve arra, nehogy belecsússzanak a patakba. A hatalmas víztömegben nem tudta érzékelni az út szélét, na meg az erősen sodró, hömpölygő víz is a patak partja felé tolta a lovakat és a kocsit. Egyszer csak érzi apám, hogy a kocsi süllyedni kezd, majd a lovak eltűnnek. Ő a kocsival együtt süllyed lefelé az árok aljára. Ijedtségében elengedte a gyeplőt, és egy oldalra nőtt fába kapaszkodott. A kocsi a lovakkal együtt csúszott lefelé a patak fenekére. Úgy a part felénél lehetett, amikor egy fatönkben megakadt és megfogta a lovakat kocsistól. A lovak nyakáig ért a víz, talán úszni is megpróbáltak volna, ha a szerszámok nem kötötték volna a kocsihoz. Apám kétségbeesve nézte a lovakat, közben életét féltve kapaszkodott a parton lévő fába. Mivel eső után már kint voltak az emberek az utcán, meghallották apám segélykérő kiáltásait. Rohantak a segítségére. Apámnak kötelet dobtak, amibe belekapaszkodott, és sikerült kimásznia az útra. No, de a lovak?... Jenő, a szomszédunk kötelet kötött a derekára, és a hömpölygő vízben a patak partján leereszkedett a lovakhoz. Elvagdosta a szerszámot több helyen is, hogy a lovak szabaddá váljanak. Mikor megszabadultak a kocsitól, lesüllyedtek a patak fenekére, majd kapálózás közepette egy enyhébb partszakasznál kimásztak a patakból. A kocsit csak másnap vették ki az emberek, amikor a hatalmas víztömeg már elapadt.

Nagyon megijedtünk, apámnak néhány napig feküdni kellett. Azért a tragédia után apám mégis azt mondta, nagy szerencsém volt, az Isten megsegített. Ott is maradhattam volna.

A patak még most is olyan, mint régen volt.

Leülök a partjára, s nézem a mély árok alján fürgén ficánkoló erecskét, s hallgatom a víz csilingelő csobogását, mely gyermekkoromban meséket mondott nekem.

Nézem a vizet, mélyen elgondolkodom, mint gyermekkoromban tettem.

A patakocska újra megszólal.

Meséket mond a gyermekkorról, meséket nekem, a felnőttnek, ugyanazon a hangon, mint régen, ugyanolyan kedvesen, olyan szelíd tündéri hangon, mint a gyermeknek mondta.

– Most pedig menj és vívj meg a hétfejű sárkánnyal! Öld meg a gonosz szellemeket, melyek megrontják az embereket! Öld meg a háború Istenét, mely viszályt kelt az emberek között!

– Ó, hányszor megfogadtam, fogcsikorgatva, kezem ökölbe szorítva, hogy megölöm a sárkányt, a rossz, gonosz szellemeket, megvívok a háború istenével is.

– Megfogadtad, de tétlen maradtál! A kényelmes életet, saját boldogságodat kerested! Azt keresed még ma is! Pedig még most sem vagy boldog! Nem is leszel, míg tétlen maradsz! A kényelmet és a boldogságot nem keresni kell, hanem magadnak kell megteremteni! Harcolj az emberek békességéért! Tedd boldoggá a körülötted lévő embereket! Építs várakat, s add az embereknek! Az emberek majd boldoggá tesznek!

Felsóhajtok.

Csillogó, könnyes szemekkel az égre nézek, s látom, hogy a lebukó nap vörösre festi az ég alját.

A lemenő véres nap láttán megelevenedik a mese előttem. Az a mese, amit a patakocska most tovább mesél.

– Te kényelmes és lusta voltál küzdeni az emberekért! Magad imádó, önző ember vagy!

A nap szívét átdöfte már az emberek lándzsája. Rózsaszín vére szétfolyik az ég alján, befesti a folyók vizét, a folyók megduzzadnak és kiöntenek.

Már a Földön is vér folyik.

Véresek a kezek, mert megölték a napot!

Megölték az emberek a napot!

Megölték az emberek a napot!

Megölték az emberek a napot!

Forrás: KAPU