Tóth Árpád verseiből ...

Ó, HOSSZÚ ÉJEK...

Ó, hosszú éjek,
Setét ruhájú, Ólom csuhájú, Vánszorgó percek, Száz árva herceg, Elátkozottak

Ó, éji órák

MIÉRT JUT ESZEMBE OLYKOR...

Miért jut eszembe olykor
Miért kisért gyakorta zsúfolt aranyozású
Fülledt pompáju vágy:

AZ IFJÚSÁGON IMMÁR...

Az ifjúságon immár túljutottam,
Napjaim lejtése már nem szilaj,
Már nem zuhog, mint vad víz, áll nyugodtan
És simán, mint a hűvös, bús olaj.

Ó, bús olaj, kit szűrtek fájó prések,
Lelkem olaja.......eség,
Megkenni véled a vén szenvedések
Sajgó hegét...

HOLDTALAN ÉJEN...

Holdtalan éjen tompa derengés...
Holdtalan és messzi, messzi táj,
Mely úgy nyúlik a...

MOST ELFELEJTEM...

Most elfelejtem a késő körútat,
Amelyen késő kocsisok zörögnek...

HOVÁ MEGY...

Hová megy, aki elmegy...
Mosolyát hagyta itt, a fáradt vonalat,
Mely szája mellett...

BÚS ÉJSZAKA VOLT...

Bús éjszaka volt, s bús éjszaga volt
A háznak: a hallgatag, ódon
Lépcsők doha terjedt, s az udvaron
Lég súlya ült tunyamódon.
Hej!

Álltam a nyitott ablak előtt,
Előttem a tűzfal ócska karéjja,
Néztem a holdat a tetőfok előtt,
Visszagörbült sárga taréjja -

SÖTÉTEDIK...

Sötétedik. - Az esti napfény távozó tüzét
Hunyorgatják még álmosan a csendes ormok,
S az alkony, mint gyászfátylas, bús bibornok,
Utolsó áldását a búsan felvonagló tájon csendben hinti szét.

Midőn feléd lábujjhegyen az Álom közelít,
Légy áldva, táj, te derűs, pihenj, ki szültél szőke Aratást és édesajkú Szüretet,
S ki rabtartódat, az embert, bölcs mosollyal tűröd, táplálod s szereted,
S várod nagy türelmesen, hogy bölcs lesz végre, mint te és szelíd.

Feledd, hogy görcs kezében most a kard
Ős, barbár fénnyel villog, s hogy ezer
Új és finom csudájuk rútra vetkezett, s lőn gyilkolásra szörnyü szer,
S ki már hozzád tért s arat, és... szívedre elfektette, óvd meg és takard.
Szorítsd erősen kebledhez, fülei immár mit se halljanak,
Szétlankadt ajka közé ágyazd mécsvirág bogos, némító gyökerét,
Ne hallja már, hogy a szél oly furcsán szól,
Minthogyha sírást hozna, halk ezüstöt, gyerekét,
Mert tán halottul is még sóhajra hajolna össze a két vértelen ajak.

Forrás: Tóth Árpád összes verse