Bejegyzések
Az örök város időtlensége és mindennapjai: művészettörténeti és történelmi kiskalauz
Tapasztalt utazók mondják: aki először jár Rómában, az örök időkre beleszeret vagy pedig megutálja. Az utóbbit nehéz elképzelni: minden tekintetben pozitív élményekkel szolgál Itália fővárosa. Csak az lehet a baj: annyi látnivalót kínál az utazónak, hogy néhány nap alatt végig sem lehet járni őket. A városba tényleg bele lehet szeretni, és ahogy az egy igazi szerelemhez illik, időt kell hagyni egymás megismerésére.
Róma, napsütés, erős szél. Kisebb tömegben sétálunk át a Colosseum, a Forum Romanum és a Palatinus dombja közötti térségen. Az út kordonokkal elzárva, mégsem zavargásokra vagy nemzeti ünnepre készül a város, hanem a maratoni futóverseny győzteseinek fogadására. Igazi népünnepély ez: zászlókat lobogtatnak, síppal, tapssal biztatják a résztvevőket, a startnál díszegyenruhás katonazenekar, a célnál fotósok és edzők hada áll sorfalat a sportolóknak. A maratont végigfutó tízezrek között élsportolók és kocakocogók egyaránt akadnak: a végén többórás különbséggel érnek a célba, de persze a részvétel a fontos. És az élet. Róma él.
Találkozás a történelemmel
Közelednek a maratoni futam győztesei. Az oszlopokra szerelt hangfalakból megszólal a zene: Richard Strausstól halljuk az Imigyen szóla Zarathustra világhírű, monumentális nyitányát, miközben szemünk elé tárul a Forum Romanum látványa. Filmbe illően tökéletes antré a világtörténelem kulisszáihoz.
Előttünk az i. e. 179-ben épült Basilica Aemilia romjai hevernek; mögötte áll Septimius Severus császár késő római, hatalmas diadalíve, amelyet lovagvárnak használtak a sötét középkorban; ettől balra Saturnus templomának néhány óriási oszlopa áll. A romok fölött, az ókori Róma levéltárának árkádjain magasodik a Capitolium, Michelangelo rusztikus reneszánsz palotája, ma a városházának ad helyet. Ettől jobbra egy kupolás barokk templom bújik meg, míg leghátul a mindent felülmúló méretű, de csekély ízléssel megtervezett, az olasz egység megteremtését ünneplő Viktor Emánuel-emlékmű áll. Hófehér falai és a tetején álló négylovas fogatok (a quadrigák) hátukat mutatják a múlt emlékeinek, és az előttük fekvő Piazza Venezia, Róma mai központja felé fordulnak.
A Forum Romanumon több mint két évezred különböző korszakait fogjuk át egyetlen pillantással. Talán nincs egyetlen nagyváros a világon, ahol ennyi réteg rakódott volna egymásra. Akárhová megyünk Rómában, a kultúra és a közélet történelmének megannyi helyszíne és tárgyi emléke bukkan fel előttünk. Kultúrán és közéleten túl pedig ott az életmód, a római dolce vita és annak minden bájos és meghökkentő összetevője.
„Más helyeken fel kell kutatni, míg itt, Rómában elsodornak és túltelítenek a lényeges látnivalók. Jártunkban-keltünkben tájképszerű jelenetek, paloták és romok, kertek és vadonok, távlatok és szűk helyek, házikók, istállók és oszlopok állnak olyan közel egymáshoz, hogy egy lapra lehetne vázolni őket… És az ember esténként elfárad és kimerül a nézelődéstől és a csodálkozástól.” Goethe szavai ezek: 1786. november 7-én vetette őket papírra, és máig nem vesztettek aktualitásukból. Észak emberei (és ma már a távoli nyugat és kelet lakói is) megbabonázva járják a város utcáit. Dél emberei pedig már ott is vannak: fekete-afrikai, bengáli és ki tudja, honnan érkezett bevándorlók árulják portékáikat, a rózsától a Gucci-hamisítványokon át a gyurmafiguráig az ettől kissé lefáradó turistáknak.
Jóval kellemesebb dolog a látnivalók zsúfoltságától lefáradni. A mai utazók már leginkább három-négy napos túrákkal járnak be egy-egy európai nagyvárost. Róma sem kivétel ez alól. Ennyi idő arra elég, hogy a kíváncsi városnéző számba vegye a mindenki által ismert nevezetességeket, majd esténként, öt-tíz kilométeres gyaloglással a lábában, fáradtan omoljon bele az ágyba. Róma különböző korszakainak emlékeit el lehet rendezni egy-egy ilyen néhány napos utazásba.
Róma köldöke
A 2700 éves város a Palatinus, a Capitolium és a Quirinalis dombjai közötti mélyedésben gyökerezik. Ebből a kis völgyből nőtt ki előbb a város, majd egy egész világbirodalom: a Forum Romanum mai romjai letűnt korok történeteire, személyiségeire emlékeztetnek. A felsorolt épületmaradványokon túl Maxentius hatalmas bazilikájának romjai, a Vesta-szüzek palotája és a Capitolium felé elnyúló Venus-templom oszlopai alkotnak különösen megkapó látványt. A Forum Romanum sarkában bújik meg néhány kopott kőkör: ez jelképezi Róma köldökét, az egykori birodalom útjainak nulladik kilométerét. A közelben áll Titus császár diadalíve is. A lelkesen fotózó turisták közül kevesen tudják, hogy a diadalív a judeai zsidó lázadás leverésének emlékére épült: ez volt az a hadjárat, amikor végleg lerombolták a jeruzsálemi Templomot, ami után a zsidó nép szétszóródásnak indult az akkor ismert világ minden tája felé.
A Colosseum kőrengetegét mindenki ismeri: háromszintes, dór, ión, korinthoszi oszlopsorral övezett épülete a világ hét csodájának egyike, meg is érdemli a kitüntető címet. Bár a sötét középkor idején kőbányának használták, még így is csak külső homlokzatának egy részét tudták lebontani. A Colosseum a római császárok „panem et circenses” elvének tökéletes megvalósítója volt: a stadionba ingyenes volt a belépés, mindennap valami különleges program, gladiátorok harca, fegyvertelen keresztények és vadállatok összeeresztése vagy éppen vízi csata volt látható a lelátókról, ahol árusoktól lehetett ételt és italt vásárolni. A küzdőtér alatt meghökkentő leleményességgel készült szerkezetek, gépek mozgatták a színpadi technikát.
A délre emelkedő Palatinus dombon álltak a császárok palotái: a trónszékért egymást általában megölető utódok egyre tovább bővítették az épületeket, amelyek így már az egész dombot beterítették. Ma már kevés, de annál nagyobb méretű falmaradvány emlékeztet a régi dicsőségre. Ha ma is állnának, valószínűleg Versailles is elbújhatna mellettük. A Palatinus ma rendkívül hangulatos romkert, a pineafenyők közül minden irányba ki lehet látni a város egy-egy részére. A Palatinus déli oldala előtt húzódott egykor a Circus Maximus, a több száz méter hosszú stadion. Ma már csak néhány rom emlékeztet egykori nagyságára. Innen délre, az ókori falak mentén találjuk Cestius piramisát és a falak mögött fekvő, hangulatos sírkertet, ahol Shelley és Keats, az angolok két nagy, Itáliába szerelmes költője alussza örök álmát.
Az egyház főhadiszállásán
A Vatikán és a Szent Péter-bazilika egy teljes napot elvesz ugyan az ember életéből, de micsoda napot! A pápai állam középkori eredetű, hatalmas várfalainak északi szegletében nyílik a világ egyik leggazdagabb múzeuma, amellyel csak a párizsi Louvre vagy a londoni British Museum veheti fel a versenyt. Érdemes reggel, még tíz óra előtt beállni a múzeum előtti sorba, mert bár a népek a jó szervezettségnek hála gyors ütemben juthatnak be az európai civilizáció kincsestárába, a nap folyamán több száz méteressé duzzadhat a bebocsátásra várók sora.
A Vatikáni Múzeum rejti a Laokoón-szoborcsoportot, Raffaello falfreskóját az athéni akadémiáról és a Sixtus-kápolna világhírű freskóit Michelangelótól és más neves festőktől. A különböző termekben az antik egyiptomi, asszír, görög, etruszk és római szobrászat remekeit, ötvösművészeti alkotásokat, remek állapotban látható mozaikokat láthatunk. Bejárhatjuk a komor, kihalt Borgia-épületszárnyat, ahol a kétes hírű Borgia VI. Sándor pápa és rokonai, barátai, no meg ellenlábasai folytatták cselszövéseiket az 1400-as évek végén, és végigsétálhatunk a több száz méter hosszú, dúsan faragott, festett, reneszánsz folyosókon (loggiákon) is.
A katolikus egyház főtemplomához, a Szent Péter-bazilikához viszont csak a falakon kívülről tudunk eljutni – igaz, nem bánjuk meg a látványt: Bernini barokk körtere, a kollonádoktól övezett Piazza San Pietro felől közelíthetjük meg a világ legnagyobb templomát. A látvány felhőkarcolókhoz és más rekordméretű építményekhez szokott szemünknek is bámulatos. Vannak viszont csalóka káprázatok: az épület egyéb ékességeihez képest épp a homlokzat a legkevésbé meggyőző: a többször átalakított tervek során végül Maderna klasszicizáló barokk építményét húzták fel, ami egy nem túl izgalmas palotahomlokzatnak tűnik. A nagyságát sem érzékeljük először, hiszen egyszerűen egy háromszintes épület méreteit sokszorozták meg. A méretek akkor tűnnek fel, amikor egy-egy apró embercsoportot látunk meg az irdatlan ajtók előtt.
A bazilika igazi ékessége Michelangelo 138 méter magas és 42 méter átmérőjű reneszánsz kupolája, alatta járva és felnézve megszédülnek az utazók, jámbor zarándokok és hitetlenek egyaránt. Szent Péter bazilikájának jobb oldali első kápolnájában Michelangelo Pietája, a kupola alatt Bernini baldachinja áll. Az apró embercsoportok zsibongása csak részben tudja betölteni a föléjük hajló teret. Fölfelé tekintve újra az időtlenség és az emberi kicsinység érzése érinti meg a nézelődőt, mint oly sokszor Rómában.
A zarándokok nyomában
Egy teljes napon át kóborolhatunk a római óváros északi felén is: a reneszánsz és barokk korszak emlékeit itt sűrűsödnek: organikusan kialakult, félhomályos sikátorok és a várost formáló pápák parancsára kijelölt, nyílegyenes sugárutak hálózzák be ezt a sűrűn lakott negyedet. Ha a gyakran járó metróval eljutunk a Piazza del Popolóra, a régi zarándokok útvonalán léphetünk be a városba. A Nép tere volt Róma északi kapuja: az ókorból itt maradt városfalakon nyíló Porta Flaminián át áramlottak be Európa minden tájáról az egyház központjába igyekvő zarándokok, a belőlük meggazdagodni igyekvő kereskedők, és talán itt, Róma kapui előtt (ante portas) sorakozhatott fel seregeivel Hannibál is.
A Piazza del Popolón idáig cipelt óegyiptomi obeliszk és két barokk ikertemplom alkot emlékezetes városképet. A tértől keletre magasodik a Pincio dombja: gyönyörű parkjaival, kertes villáival a reneszánsz óta Róma elit kertvárosa terül el rajta. A dombra kúszik fel a legutolsó japán és amerikai turista által is ismert Spanyol lépcső. Az egykor kurtizánok és lovagjaik találkozóhelyéül szolgáló barokk lépcsőzet ma utazóktól hemzsegő látványosság. A környező utcákban Dior, Gucci, Armani és társaik rendezték be méregdrága üzleteiket. Innen délnyugat felé haladva az óváros sűrűn lakott közepébe érünk.
Mellékutcák vezetnek a hófehér, tejszínes-cukros süteményre emlékeztető Trevi-kúthoz. Mindenki tudja: pénzérmét kell belehajítani, hogy újra visszajuthassunk az Örök Városba. Innen nincs messze a Pantheon, az ókori Róma legépebben fennmaradt épületének eredete máig nem tisztázott: a hatalmas, tökéletes arányú kupolás építmény talán szentély volt, talán a szenátus ülésterme. Ma itt nyugszik Viktor Emánuel király, az olasz egység megteremtője és Raffaello, a festő is. A Pantheonnal szemben feltűnő helyen pöffeszkedik egy tágas McDonald’s is: teraszán a világhírű épület szépségét csodálhatjuk egy BigMac fogyasztása közben, már ha van hozzá gusztusunk. Akinek ez nem tetszik, átsétálhat a közeli Piazza Navonára: egy ókori cirkusz helyén elnyúló hosszúkás tér a barokk városrendezés szép példája, szökőkutakkal és Bernini Szent Ágnes templomával.
Innen délre találjuk a Campo del Fiorit: a középkor óta mind a mai napig ez a romantikus terecske szolgál Róma piacául. 1600 egyik hideg téli napján itt égették meg Giordano Brunót, ma az ő komor szobra áll az egyébként hangulatos, zsibongó téren. A szomszéd téren áll a Michelangelo tervezte Farnese-palota és háta mögött, már a Teverére nézve, a szintén gyönyörű palotában működő Római Magyar Intézet. Aki idáig eljut, és még van benne szufla, az elsétálhat a fasorral ékesített Tevere-parton az Angyalvárig. Az épület eredetileg Hadrianus mauzóleuma volt, majd a középkorban lovagvárrá alakították. A pápa itt húzta ki 1527-ben a német-római császári hadak gyalázatos ostromát és az örök város kifosztását, a Sacco di Romát.
Jönni, látni és élni
Róma történelmi rétegei felett pedig ott lüktet az élet. A város polgárai és elöljárói nem érinthetetlen múzeumot látnak benne: bájos érdektelenséggel használják és vetik el a múltat: az ókori romparkok jelentős része máig feltáratlannak tűnik, a városban itt-ott felvillan egy beszögellés, egy oszlop, egy faldarab, amely talán kétezer éves, de falfirka áll rajta. A Forum Romanum (és sok más emlék is) gyönyörű lehetne éjszakai kivilágításban, de erre nem áldoz a közösség. Annál inkább élvezik a jelent.
Előzetes prekoncepciónkat sutba kell dobni: Róma nem kaotikus házrengeteg, nem hangyabolyszerűen örvénylő város. Kellemes levegőjű, nyugalmas hangulatot árasztó település. Rómában alig van lámpás kereszteződés és zebra: bár a dudát gyakran használják, de az itt jeladásra szolgál. Aki át akar kelni az út túloldalára, annak le kell lépnie az autók és az egymást érő robogók elé: nem kell félni, mindenki rögtön megáll, és utat enged a bámészkodó turistának. Feltűnően sok rendőr járőröz az utcákon és a járdákon: köztéri felügyelők járnak-kelnek a turisták által felkapott helyeken.
Még a focimeccsek környéke sem veszélyes terület: ottjártunkkor a Vatikántól északra éppen a Roma–Juventus összecsapásra készültek a drukkerek, de meglehetősen csendben, zászlólengetés és hangos rigmusok nélkül vonultak a Romának otthont adót Olimpiai stadion felé. Bár a meccset nem néztük a helyszínen, a római kocsmákban tömegek bámulták a kivetítőket, és a helyi csapat zakóját (1–4) hangos „Basta” felkiáltásokkal kommentálták.
Előzőleg kávézók tömegét képzeltük el az utcák mentén, ahová bármikor betérhetünk egy-egy csésze feketére: kis csalódás volt, hogy kevés az igazán kellemes beülős hely. A Tevere szép partszakaszát Budapesthez hasonlóan városi autópályának használják, ott sem találni meghitt folyóparti sétányokat. Gasztronómia terén az óváros délnyugati részén fekvő Trastevere negyed kínál nagy választékot. Ez az egykori szegénynegyed ma is megőrizte évszázados hangulatát: az apró házak között szűk sikátorok és kockás abroszos kisvendéglők garmadája várja az éhes vendégeket. Nem kell félni, nem puccos turistalenyúló helyekről van szó: a Nyugaton megszokott, a magyar árak kétszereséért fogyaszthatunk el egy-egy kellemes vacsorát jófajta olasz borokkal. Ezt pedig csak kibírja az ember pénztárcája. Cserébe belepillanthatunk az igazi római életérzésbe: kedves pincérek és nagyhangú helyiek, robogók és borostyánnal benőtt házfalak között, ókori utcakövek fölött és a mindig kék ég alatt képzelhetjük el magunknak a római életet. Így telnek el a röpke pillanatok az örök városban.
Találkozás a történelemmel
Közelednek a maratoni futam győztesei. Az oszlopokra szerelt hangfalakból megszólal a zene: Richard Strausstól halljuk az Imigyen szóla Zarathustra világhírű, monumentális nyitányát, miközben szemünk elé tárul a Forum Romanum látványa. Filmbe illően tökéletes antré a világtörténelem kulisszáihoz.
Előttünk az i. e. 179-ben épült Basilica Aemilia romjai hevernek; mögötte áll Septimius Severus császár késő római, hatalmas diadalíve, amelyet lovagvárnak használtak a sötét középkorban; ettől balra Saturnus templomának néhány óriási oszlopa áll. A romok fölött, az ókori Róma levéltárának árkádjain magasodik a Capitolium, Michelangelo rusztikus reneszánsz palotája, ma a városházának ad helyet. Ettől jobbra egy kupolás barokk templom bújik meg, míg leghátul a mindent felülmúló méretű, de csekély ízléssel megtervezett, az olasz egység megteremtését ünneplő Viktor Emánuel-emlékmű áll. Hófehér falai és a tetején álló négylovas fogatok (a quadrigák) hátukat mutatják a múlt emlékeinek, és az előttük fekvő Piazza Venezia, Róma mai központja felé fordulnak.
A Forum Romanumon több mint két évezred különböző korszakait fogjuk át egyetlen pillantással. Talán nincs egyetlen nagyváros a világon, ahol ennyi réteg rakódott volna egymásra. Akárhová megyünk Rómában, a kultúra és a közélet történelmének megannyi helyszíne és tárgyi emléke bukkan fel előttünk. Kultúrán és közéleten túl pedig ott az életmód, a római dolce vita és annak minden bájos és meghökkentő összetevője.
„Más helyeken fel kell kutatni, míg itt, Rómában elsodornak és túltelítenek a lényeges látnivalók. Jártunkban-keltünkben tájképszerű jelenetek, paloták és romok, kertek és vadonok, távlatok és szűk helyek, házikók, istállók és oszlopok állnak olyan közel egymáshoz, hogy egy lapra lehetne vázolni őket… És az ember esténként elfárad és kimerül a nézelődéstől és a csodálkozástól.” Goethe szavai ezek: 1786. november 7-én vetette őket papírra, és máig nem vesztettek aktualitásukból. Észak emberei (és ma már a távoli nyugat és kelet lakói is) megbabonázva járják a város utcáit. Dél emberei pedig már ott is vannak: fekete-afrikai, bengáli és ki tudja, honnan érkezett bevándorlók árulják portékáikat, a rózsától a Gucci-hamisítványokon át a gyurmafiguráig az ettől kissé lefáradó turistáknak.
Jóval kellemesebb dolog a látnivalók zsúfoltságától lefáradni. A mai utazók már leginkább három-négy napos túrákkal járnak be egy-egy európai nagyvárost. Róma sem kivétel ez alól. Ennyi idő arra elég, hogy a kíváncsi városnéző számba vegye a mindenki által ismert nevezetességeket, majd esténként, öt-tíz kilométeres gyaloglással a lábában, fáradtan omoljon bele az ágyba. Róma különböző korszakainak emlékeit el lehet rendezni egy-egy ilyen néhány napos utazásba.
Róma köldöke
A 2700 éves város a Palatinus, a Capitolium és a Quirinalis dombjai közötti mélyedésben gyökerezik. Ebből a kis völgyből nőtt ki előbb a város, majd egy egész világbirodalom: a Forum Romanum mai romjai letűnt korok történeteire, személyiségeire emlékeztetnek. A felsorolt épületmaradványokon túl Maxentius hatalmas bazilikájának romjai, a Vesta-szüzek palotája és a Capitolium felé elnyúló Venus-templom oszlopai alkotnak különösen megkapó látványt. A Forum Romanum sarkában bújik meg néhány kopott kőkör: ez jelképezi Róma köldökét, az egykori birodalom útjainak nulladik kilométerét. A közelben áll Titus császár diadalíve is. A lelkesen fotózó turisták közül kevesen tudják, hogy a diadalív a judeai zsidó lázadás leverésének emlékére épült: ez volt az a hadjárat, amikor végleg lerombolták a jeruzsálemi Templomot, ami után a zsidó nép szétszóródásnak indult az akkor ismert világ minden tája felé.
A Colosseum kőrengetegét mindenki ismeri: háromszintes, dór, ión, korinthoszi oszlopsorral övezett épülete a világ hét csodájának egyike, meg is érdemli a kitüntető címet. Bár a sötét középkor idején kőbányának használták, még így is csak külső homlokzatának egy részét tudták lebontani. A Colosseum a római császárok „panem et circenses” elvének tökéletes megvalósítója volt: a stadionba ingyenes volt a belépés, mindennap valami különleges program, gladiátorok harca, fegyvertelen keresztények és vadállatok összeeresztése vagy éppen vízi csata volt látható a lelátókról, ahol árusoktól lehetett ételt és italt vásárolni. A küzdőtér alatt meghökkentő leleményességgel készült szerkezetek, gépek mozgatták a színpadi technikát.
A délre emelkedő Palatinus dombon álltak a császárok palotái: a trónszékért egymást általában megölető utódok egyre tovább bővítették az épületeket, amelyek így már az egész dombot beterítették. Ma már kevés, de annál nagyobb méretű falmaradvány emlékeztet a régi dicsőségre. Ha ma is állnának, valószínűleg Versailles is elbújhatna mellettük. A Palatinus ma rendkívül hangulatos romkert, a pineafenyők közül minden irányba ki lehet látni a város egy-egy részére. A Palatinus déli oldala előtt húzódott egykor a Circus Maximus, a több száz méter hosszú stadion. Ma már csak néhány rom emlékeztet egykori nagyságára. Innen délre, az ókori falak mentén találjuk Cestius piramisát és a falak mögött fekvő, hangulatos sírkertet, ahol Shelley és Keats, az angolok két nagy, Itáliába szerelmes költője alussza örök álmát.
Az egyház főhadiszállásán
A Vatikán és a Szent Péter-bazilika egy teljes napot elvesz ugyan az ember életéből, de micsoda napot! A pápai állam középkori eredetű, hatalmas várfalainak északi szegletében nyílik a világ egyik leggazdagabb múzeuma, amellyel csak a párizsi Louvre vagy a londoni British Museum veheti fel a versenyt. Érdemes reggel, még tíz óra előtt beállni a múzeum előtti sorba, mert bár a népek a jó szervezettségnek hála gyors ütemben juthatnak be az európai civilizáció kincsestárába, a nap folyamán több száz méteressé duzzadhat a bebocsátásra várók sora.
A Vatikáni Múzeum rejti a Laokoón-szoborcsoportot, Raffaello falfreskóját az athéni akadémiáról és a Sixtus-kápolna világhírű freskóit Michelangelótól és más neves festőktől. A különböző termekben az antik egyiptomi, asszír, görög, etruszk és római szobrászat remekeit, ötvösművészeti alkotásokat, remek állapotban látható mozaikokat láthatunk. Bejárhatjuk a komor, kihalt Borgia-épületszárnyat, ahol a kétes hírű Borgia VI. Sándor pápa és rokonai, barátai, no meg ellenlábasai folytatták cselszövéseiket az 1400-as évek végén, és végigsétálhatunk a több száz méter hosszú, dúsan faragott, festett, reneszánsz folyosókon (loggiákon) is.
A katolikus egyház főtemplomához, a Szent Péter-bazilikához viszont csak a falakon kívülről tudunk eljutni – igaz, nem bánjuk meg a látványt: Bernini barokk körtere, a kollonádoktól övezett Piazza San Pietro felől közelíthetjük meg a világ legnagyobb templomát. A látvány felhőkarcolókhoz és más rekordméretű építményekhez szokott szemünknek is bámulatos. Vannak viszont csalóka káprázatok: az épület egyéb ékességeihez képest épp a homlokzat a legkevésbé meggyőző: a többször átalakított tervek során végül Maderna klasszicizáló barokk építményét húzták fel, ami egy nem túl izgalmas palotahomlokzatnak tűnik. A nagyságát sem érzékeljük először, hiszen egyszerűen egy háromszintes épület méreteit sokszorozták meg. A méretek akkor tűnnek fel, amikor egy-egy apró embercsoportot látunk meg az irdatlan ajtók előtt.
A bazilika igazi ékessége Michelangelo 138 méter magas és 42 méter átmérőjű reneszánsz kupolája, alatta járva és felnézve megszédülnek az utazók, jámbor zarándokok és hitetlenek egyaránt. Szent Péter bazilikájának jobb oldali első kápolnájában Michelangelo Pietája, a kupola alatt Bernini baldachinja áll. Az apró embercsoportok zsibongása csak részben tudja betölteni a föléjük hajló teret. Fölfelé tekintve újra az időtlenség és az emberi kicsinység érzése érinti meg a nézelődőt, mint oly sokszor Rómában.
A zarándokok nyomában
Egy teljes napon át kóborolhatunk a római óváros északi felén is: a reneszánsz és barokk korszak emlékeit itt sűrűsödnek: organikusan kialakult, félhomályos sikátorok és a várost formáló pápák parancsára kijelölt, nyílegyenes sugárutak hálózzák be ezt a sűrűn lakott negyedet. Ha a gyakran járó metróval eljutunk a Piazza del Popolóra, a régi zarándokok útvonalán léphetünk be a városba. A Nép tere volt Róma északi kapuja: az ókorból itt maradt városfalakon nyíló Porta Flaminián át áramlottak be Európa minden tájáról az egyház központjába igyekvő zarándokok, a belőlük meggazdagodni igyekvő kereskedők, és talán itt, Róma kapui előtt (ante portas) sorakozhatott fel seregeivel Hannibál is.
A Piazza del Popolón idáig cipelt óegyiptomi obeliszk és két barokk ikertemplom alkot emlékezetes városképet. A tértől keletre magasodik a Pincio dombja: gyönyörű parkjaival, kertes villáival a reneszánsz óta Róma elit kertvárosa terül el rajta. A dombra kúszik fel a legutolsó japán és amerikai turista által is ismert Spanyol lépcső. Az egykor kurtizánok és lovagjaik találkozóhelyéül szolgáló barokk lépcsőzet ma utazóktól hemzsegő látványosság. A környező utcákban Dior, Gucci, Armani és társaik rendezték be méregdrága üzleteiket. Innen délnyugat felé haladva az óváros sűrűn lakott közepébe érünk.
Mellékutcák vezetnek a hófehér, tejszínes-cukros süteményre emlékeztető Trevi-kúthoz. Mindenki tudja: pénzérmét kell belehajítani, hogy újra visszajuthassunk az Örök Városba. Innen nincs messze a Pantheon, az ókori Róma legépebben fennmaradt épületének eredete máig nem tisztázott: a hatalmas, tökéletes arányú kupolás építmény talán szentély volt, talán a szenátus ülésterme. Ma itt nyugszik Viktor Emánuel király, az olasz egység megteremtője és Raffaello, a festő is. A Pantheonnal szemben feltűnő helyen pöffeszkedik egy tágas McDonald’s is: teraszán a világhírű épület szépségét csodálhatjuk egy BigMac fogyasztása közben, már ha van hozzá gusztusunk. Akinek ez nem tetszik, átsétálhat a közeli Piazza Navonára: egy ókori cirkusz helyén elnyúló hosszúkás tér a barokk városrendezés szép példája, szökőkutakkal és Bernini Szent Ágnes templomával.
Innen délre találjuk a Campo del Fiorit: a középkor óta mind a mai napig ez a romantikus terecske szolgál Róma piacául. 1600 egyik hideg téli napján itt égették meg Giordano Brunót, ma az ő komor szobra áll az egyébként hangulatos, zsibongó téren. A szomszéd téren áll a Michelangelo tervezte Farnese-palota és háta mögött, már a Teverére nézve, a szintén gyönyörű palotában működő Római Magyar Intézet. Aki idáig eljut, és még van benne szufla, az elsétálhat a fasorral ékesített Tevere-parton az Angyalvárig. Az épület eredetileg Hadrianus mauzóleuma volt, majd a középkorban lovagvárrá alakították. A pápa itt húzta ki 1527-ben a német-római császári hadak gyalázatos ostromát és az örök város kifosztását, a Sacco di Romát.
Jönni, látni és élni
Róma történelmi rétegei felett pedig ott lüktet az élet. A város polgárai és elöljárói nem érinthetetlen múzeumot látnak benne: bájos érdektelenséggel használják és vetik el a múltat: az ókori romparkok jelentős része máig feltáratlannak tűnik, a városban itt-ott felvillan egy beszögellés, egy oszlop, egy faldarab, amely talán kétezer éves, de falfirka áll rajta. A Forum Romanum (és sok más emlék is) gyönyörű lehetne éjszakai kivilágításban, de erre nem áldoz a közösség. Annál inkább élvezik a jelent.
Előzetes prekoncepciónkat sutba kell dobni: Róma nem kaotikus házrengeteg, nem hangyabolyszerűen örvénylő város. Kellemes levegőjű, nyugalmas hangulatot árasztó település. Rómában alig van lámpás kereszteződés és zebra: bár a dudát gyakran használják, de az itt jeladásra szolgál. Aki át akar kelni az út túloldalára, annak le kell lépnie az autók és az egymást érő robogók elé: nem kell félni, mindenki rögtön megáll, és utat enged a bámészkodó turistának. Feltűnően sok rendőr járőröz az utcákon és a járdákon: köztéri felügyelők járnak-kelnek a turisták által felkapott helyeken.
Még a focimeccsek környéke sem veszélyes terület: ottjártunkkor a Vatikántól északra éppen a Roma–Juventus összecsapásra készültek a drukkerek, de meglehetősen csendben, zászlólengetés és hangos rigmusok nélkül vonultak a Romának otthont adót Olimpiai stadion felé. Bár a meccset nem néztük a helyszínen, a római kocsmákban tömegek bámulták a kivetítőket, és a helyi csapat zakóját (1–4) hangos „Basta” felkiáltásokkal kommentálták.
Előzőleg kávézók tömegét képzeltük el az utcák mentén, ahová bármikor betérhetünk egy-egy csésze feketére: kis csalódás volt, hogy kevés az igazán kellemes beülős hely. A Tevere szép partszakaszát Budapesthez hasonlóan városi autópályának használják, ott sem találni meghitt folyóparti sétányokat. Gasztronómia terén az óváros délnyugati részén fekvő Trastevere negyed kínál nagy választékot. Ez az egykori szegénynegyed ma is megőrizte évszázados hangulatát: az apró házak között szűk sikátorok és kockás abroszos kisvendéglők garmadája várja az éhes vendégeket. Nem kell félni, nem puccos turistalenyúló helyekről van szó: a Nyugaton megszokott, a magyar árak kétszereséért fogyaszthatunk el egy-egy kellemes vacsorát jófajta olasz borokkal. Ezt pedig csak kibírja az ember pénztárcája. Cserébe belepillanthatunk az igazi római életérzésbe: kedves pincérek és nagyhangú helyiek, robogók és borostyánnal benőtt házfalak között, ókori utcakövek fölött és a mindig kék ég alatt képzelhetjük el magunknak a római életet. Így telnek el a röpke pillanatok az örök városban.
_kicsi.JPG)
szerző: Rajcsányi Gellért Forrás: Zóna