Victor Hugo: A nyomorultak

részlet A szobában teljes volt a nyugalom. Itt-ott elmosódott, határozatlan formák tünedeztek elő. Ami nappal iratokkal, nyitott fóliánsokkal, könyvgarmadákkal megrakott asztal, ruhákkal megrakott karosszék, imazsámoly volt, az most csupa sötét szögletnek és fehéres foltnak látszott. Jean Valjean óvatosan előreosont vigyázva, hogy bútorokba ne ütközzön. A szoba hátteréből, a püspök, egyenletes, nyugodt lélegzetvételét hallotta. Egyszerre megállt. Ott volt az ágy mellett. Hamarább ért oda, mint hitte volna. A természet néha valamilyen komor és okos kiszámítottsággal avatkozik tényeivel és jelenségeivel cselekedeteinkbe, mintha csak gondolkodóba akarna ejteni bennünket. Majdnem félórája sűrű felhő borította az eget. Abban a pillanatban, amikor Jean Valjean megállt az ágy előtt, a felhő, mintha szántszándékkal tenné, szétfoszlott, és egy holdsugár tűzött be a keskeny ablakon, megvilágítva a püspök halvány arcát. A püspök békésen aludt. A hideg alpesi éjszakák miatt csaknem teljesen felöltözve feküdt az ágyban, barna gyapjúköntösben, amely csuklóig takarta karjait. Feje az alvás lankadt tartásában hátravetve pihent a vánkoson; pásztorgyűrűs keze, mellyel annyi jó és kegyes cselekedetet művelt, lelógott az ágyról. Arcán az elégedettség, a remény, az üdvösség sejtelmes kifejezése világlott. Több volt ez mosolynál, szinte már sugárzás. Homlokára valami láthatatlan fényforrás kimondhatatlan tündöklést vetített. Az igazak lelke az álomban egy titokzatos mennyországot szemlél. Ennek a mennyországnak visszfénye ragyogta be a püspököt. Ugyanakkor valami átlátszó tündöklés, mert benne volt ez a mennyország: a lelkiismerete. Ahogy a holdsugár, hogy úgy mondjuk, fölébe áradt ennek a belső világosságnak, az alvó püspököt, mintegy dicsfény lengte körül. De ez a dicsfény szelíd volt, rejtelmes félhomály fátyolozta. Az égen úszó hold, a szunnyadó természet, a kert, melyben szellő se rezdült, a néma ház, az óra, a pillanat csendje kimondhatatlan ünnepélyességgel tetézte a bölcs férfi tiszteletre méltó pihenését, fenséges, szelíd glóriával szőtte be ősz haját, lehunyt szemét, orcáját, amely csupa remény, csupa bizakodás volt, ezt az aggastyánfejet, ezt a gyermeki szendergést. Volt valami isteni ebben a tudtán kívül oly magasztos emberben. Jean Valjean mozdulatlanul állt a homályban, kezében a vas fáklyatartó, s megdöbbenve nézte a sugárzó aggastyánt. Soha nem látott ehhez foghatót. Ez a nagy bizalom megijesztette. Nincs nagyszerűbb látványa az erkölcsi világnak, mint a földúlt, nyugtalan lelkiismeret, ahogy egy rossz cselekedet küszöbére érve, az igaz ember alvását szemléli. Homályosan, de ellenállhatatlanul érezte, hogy ebben az alvásban, ebben az elszigeteltségben, olyan valaki közvetlen közelében, mint ő, van valami fenséges. Senki sem mondhatta volna meg, még ő maga sem, mi megy végbe benne. Aki megkísérelné, hogy erről számot adjon, annak el kellene képzelnie a létező legerőszakosabb mellett a létező legszelídebbet. Még az arca sem árult el semmi határozottat. Valami riadt meglepődés látszott rajta. Nézett és bámult. Semmi több. De hogy mit gondolt, azt kitalálni lehetetlenség lett volna. Egy bizonyos: meg volt rendülve, és meg volt zavarodva. De mifajta volt ez a megilletődés? Tekintetét nem vette le az aggastyánról. Az egyetlen, amit tartása és arca világosan elárult, valami különös tétovázás volt. Mintha habozott volna két mélység, a kárhozat és az üdvözülés közt. Egyaránt késznek látszott szétzúzni ezt a koponyát, vagy megcsókolni ezt a kezet. Kisvártatva lassan homlokához emelte bal kezét, levette sapkáját, aztán a kéz lehanyatlott, és Jean Valjean baljában sapkáját, jobbjában a vasbunkót tartva, szilaj fején felborzolódott hajjal, ismét gondolataiba merült. A püspök tovább aludta békességes álmát ez ijesztő tekintet alatt. A holdfényben reszketegen megcsillant a kandallón a feszület, mely mintha mindkettejükre kitárta volna karját, áldón az egyik, megbocsátón a másik felé. Jean Valjean hirtelen homlokára húzta sapkáját, aztán, gyorsan elhaladva az ágy mellett, a püspökre rá se nézve, egyenest a szekrénynek tartott, amelyet meglátott az ágy fejénél; fölemelte a fáklyatartót, mintha a zárat akarná vele kifeszíteni; de a kulcs benne volt a zárban. Kinyitotta a szekrénykét. Az első, ami szemébe ötlött, az ezüstneműt tartalmazó kosár volt. Kivette, aztán nagy léptekkel, óvakodás nélkül, a zajjal se törődve, áthaladt a szobán, az ajtónál termett, visszament a házikápolnába, kinyitotta az ablakot, megragadta botját, átvetette magát a földszinti ablakpárkányon, az ezüstneműt betette a hátizsákba, a kosarat elhajította, keresztülszaladt a kerten, tigrisszökéssel átugrotta a kőfalat, és futásnak eredt. Másnap hajnalban Bienvenu méltóságos úr a kertjében sétált, amikor nagyon izgatottan kiszaladt hozzá Magloire-né. - Püspök úr, püspök úr - kiabált -, nem tudja nagyságod, hol van az ezüstneműs kosár? - De igen tudom - mondta a püspök. - Jézus neve legyen áldott! - folytatta az asszony. - Nem tudtam elképzelni, hová lehetett. A püspök az egyik virágágyból vette föl a kosarat. Most odaadta Magloire-nénak. - Tessék, itt van. - Hogyhogy? - hökkent meg Magloire-né. - De hiszen üres! Hát az ezüstnemű? - Vagy úgy! Maga az ezüstneműt keresi? Arról nem tudok. - Szentséges Atyaisten! Ellopták! Az a tegnap esti ember lopta el! És ebben a szempillantásban, öregasszony létére meglepő fürgeséggel, a kápolnába futott, benézett az alkóvba, és visszament a püspökhöz. A püspök lehajolt, és sóhajtva nézett egy kalánfűpalántát, amelyet a virágágyra esett kosár összetört. Magloire-né kiáltására fölegyenesedett. - Méltóságos úr, az ember eltűnt! Ellopta az ezüstöt! Ahogy így jajveszékelt, pillantása a kert egyik sarkára tévedt, ahol látni lehetett a mászás nyomait. A fal párkánydísze letörött. - Tessék nézni! Arra szökött. Átugrott a falon a Cochefilet utcába! Ó, a gyalázatos! Ellopta az ezüstünket! A püspök egy pillanatig szótlanul állt, aztán komolyan ránézett Magloire-néra, és szelíden mondta: - Először is, miénk volt az az ezüst? Magloire-nénak elállt a szava a megdöbbenéstől. Pillanatnyi csend lett, aztán megszólalt a püspök: - Magloire-né, máris túl sokáig és jogtalanul tartottam magamnál ezt az ezüstholmit. A szegényeket illette. És ugyan ki volt az az ember? Nyilván szegény ember. - Jézusom! - bizonykodott Magloire-né. - Nem magam miatt beszélek, nem is a kisasszony miatt. Nekünk igazán mindegy. Hanem méltóságod miatt. Mivel fog most már enni a méltóságos úr? A püspök csodálkozva nézett rá. - Ugyan! Hát nincs ónból való evőeszköz? - Magloire-né vállat vont. - Az ónnak szaga van. - Akkor hát bádogból. Magloire-né sokatmondó fintort vágott. - A bádognak íze van. - Jó, majd eszünk fakanállal és favillával. Néhány perc múlva leült reggelizni ugyanahhoz az asztalhoz, amelynél előző este Jean Valjeannal vacsorázott. Reggelizés közben a húga egy szót sem szólt, Magloire-né pedig magában dohogott. Bienvenu úr jókedvűen megjegyezte, hogy még fakanálra és favillára sincs szükség, ha az ember egy darab kenyeret akar tejbe mártogatni. - Micsoda gondolat! - zsörtölődött Magloire-né, miközben ide-oda járt. - Szállást adni egy ilyen embernek! Méghozzá odafektetni saját szobája mellé! Még szerencse, hogy csak lopott! Szent Isten! Elgondolni is borzalom! A püspök és húga épp föl akart kelni az asztaltól, amikor kopogtatás hallatszott. - Szabad - mondta a püspök. Kinyílt az ajtó. Különös és izgatott csoport jelent meg a küszöbön. Három férfi a gallérjánál tartott egy negyediket. Hárman csendőrök voltak. A negyedik Jean Valjean. Egy csendőr őrmester, aki a csoport vezetőjének látszott, az ajtóból előrelépett, és katonás tisztelgéssel állt meg a püspök előtt. - Méltóságos úr... Jean Valjean, aki komoran és leverten állt, erre a szóra felkapta a fejét. - Méltóságos úr! - mormogta. - Hát nem a plébános... - Csönd! - szólt rá az egyik csendőr. - Ez itt a püspök úr őméltósága. Eközben Bienvenu úr, oly élénken, ahogy magas korától kitelt, odalépett a csoporthoz . - Á, ön az! - kiáltott fel, Jean Valjeanra tekintve. - Nagyon örülök, hogy látom. Igen ám, de én a gyertyatartókat is önnek adtam. Azok is ezüstből vannak, bizonyára megkaphat értük kétszáz frankot. Miért nem vitte el a gyertyatartókat az evőeszközökkel együtt? Jean Valjean kerekre nyitotta a szemét, és ahogy a püspökre nézett, azt a kifejezést semmilyen emberi nyelv le nem írhatja. - Így hát igaz, méltóságos úr - szólt a csendőr őrmester , amit ez az ember állít? Találkoztunk vele. Úgy ment, mint aki eliszkol. Megállítottuk, kíváncsiak voltunk, mit visz. Ezeket az evőeszközöket... - És azt mondta - vágott közbe mosolyogva a püspök -, hogy egy öregpap bácsitól kapta, akinél éjszakára megszállt. Értem már. És önök visszahozták? Tévedés volt. - Eszerint útjára bocsáthatjuk? - kérdezte az őrmester. - Természetesen - válaszolt a püspök. A csendőrök elengedték Jean Valjeant, aki hátratántorodott. - Igazán szabadon eresztenek? - kérdezte csaknem artikulálatlan hangon, mint aki álmában beszél. - Igen, mehetsz az utadra, nem hallod? - szólt rá az egyik csendőr. - Barátom, mielőtt távozik - szólt a püspök -, itt vannak a gyertyatartói. Fogja. A kandallóhoz ment, levette a két ezüst gyertyatartót, és odaadta. A két nő szótlanul nézte, és egyetlen mozdulattal, egyetlen pillantással sem zavarta a püspököt. Jean Valjean minden porcikája remegett. Gépiesen, révetegen vette át a két gyertyatartót. - Most pedig - szólt a püspök - menjen békességben... Hogy el ne felejtsem, barátom, ha megint meglátogat, fölösleges, hogy a kert felé kerüljön. Jöhet-mehet bármikor az utcai ajtón. Éjjel-nappal csak kilincsre van csukva. Aztán a csendőrökhöz fordult: - Uraim, távozhatnak. A csendőrök elmentek. Jean Valjean olyan volt, mint akit ájulás környékez. A püspök odalépett hozzá, és halkan mondta: - Ne felejtse, sohase felejtse el, hogy megígérte: Ezt a pénzt arra fogja felhasználni, hogy becsületes ember legyen magából. Jean Valjean, aki nem emlékezett, hogy bármit is megígért volna, nem bírt megszólalni. A püspök erősen hangsúlyozva beszélt. Ünnepélyesen folytatta: - Testvérem, Jean Valjean, nem vagy többé a gonoszé, hanem a jóé. Megvásárolom tőled a lelkedet; elveszem a sötét gondolatoktól, a romlás szellemétől, Istennek adom át.