BYRON, SHELLEY, KEATS versek I.

BYRON, George Noel Gordon

JANTHÉHOZ
A "CHILDE HAROLD" ELŐHANGJA

Bár sok földet bejártam, hol a szent
ős Szépség istenítve tűnt elém,
s bár sok-sok édes, vágyas kép jelent
szivem elé dús álmok éjjelén,

való- vagy árny-másod sohsem lelém;
s most látlak s ím kontár festő vagyok,
hisz bájad csupa újság s csupa fény: -
annak, ki nem látott, szóm csak gagyog
s kik láttak már, nekik méltón mily szó ragyog?

Óh, bárcsak tudnál megmaradni így:
tavasz-igéret, mit nem ront le tél,
szép test s hő, tiszta szív közt drága frígy,
ámor, ki bár szárny nélkűl, földön él,
s szelid, minőt a Remény sem remél!
Bizonnyal az, ki hűn nevel s ki véd,
ez ifju bájban, mely ragyogva kél,
látja agg élte szivárvány-ivét,
melynek szent színe szórja a búkat szerteszét.

Ifjú, nyugati Péri! - jó nekem,
hogy már korom kettőzi a tiéd,
igy hűvös szemmel, nyugton nézhetem,
veszély nélkül, zsendűlésed diszét:
mily jó, nem látnom rommá hullni szét!
S még jobb, hogy míg az ifjak szive mind
vérzik, szemed verése megkimélt,
melyből nekik majd üdvök üdve int,
de hajh, a Szerelem kínt épp a kéjbe hint.

Oh, ragyogjon e vad gazella-szem,
mit fénylőn felvetsz, majd félőn lesütsz,
s mely ver ha villog s pezsdít ha pihen,
e dalra s adj mosolyt is drága szűz,
minőt hiába kérne kába tűz,
ha mernék lenni barátnál egyéb!
Óh, édes, tedd meg! s ne kérdezd, mi űz:
lantomra kérni ifju lány kegyét:
koszorumba füzöm, szűz líljomúl vegyék!

Igy majd neved dalomba fonva él
s ha néha nyájas szem e könyvbe néz,
Harold lapjáról Janthe képe kél:
elsőnek tűn föl s végsőnek enyész,
s ugye, ha por leszek már és penész,
lágy ujjad olykor még lantomhoz ér,
idézni bókom, melyben ifjan élsz?
Csak ennyi, mit költőd, emléke kér;
nem túlsok e remény s e kis baráti bér?

TÓTH ÁRPÁD

CHILDE HAROLD BÚCSÚJA

Üdv, üdv! - hazámnak partja már
víz kékjén szürke folt,
az éji szél sír, zúg az ár,
a vad sirály sikolt.
Ott túl a nap most űlt el ép,
s mig űzzük őt nyomon,
zeng búcsuszóm felé s feléd:
jó éjt, szülőhonom!

Pár óra s újra kél a nap
és hajnalt szűl megint,
s köszöntlek ég és messzi hab!
De már honom nem int.
Ős csarnokom már puszta rom,
a tüzhely is bedőlt,
a vén sáncot bekúszta gyom,
s kivert kutyám üvölt.

- Kis apródom, hej, jöszte csak!
Mit sírsz-ríssz oly nagyon?
Ijeszt a hab, ha zúgva csap,
reszketsz az éj-fagyon?
No, könnyíts már a könnyeken,
hajónk jó, gyors batár,
ily bizton és ily könnyeden
legjobb sólymunk se jár!

- "Hagyján a szél, attól ki fél?
Hab másszor is dobált,
más bú, mi most szivembe kél,
Sir Childe, ne is csodáld!
De kísér elhagyott apám
s anyácskám képe még,
s nincs kívülök senkim, csupán
Uram te, s fönt az Ég!

Sok szót nem ejte jó apám,
buzgón megálda bár,
de egyre sír és vár reám
anyácskám, várva vár." -
- Hű kis cseléd, elég, elég!
könnyed méltán fakad,
volnék ártatlan, mint te, még,
nem sírnál most magad!

- Hé, jó legényem! mi gyötör?
Sápadt vagy, jöszte csak!
Tán félsz, hogy ránk frank banda tör,
vagy vad szél szirtre csap?
- "Uram! az élet rongy dolog,
azért nem reszketek,
de hű páromra gondolok,
szinem ezért beteg!

Várad tövén, tópart-tanyán
vár nőm s a kis fiúk,
kérdik: hol jár apánk, anyám?
s jaj, választ ő se tud."
- Elég, elég! hű vagy s derék,
ha búsulsz, nem csoda,
hajh! én léhább szivet nyerék
s vigan megyek tova!

Én megvetem, bárhogy sohajt,
a csalfa nőnemet,
tudom, új láng szárítja majd
a könnyes, kék szemet!
Tűnt kéjt siratni rest vagyok
s utam bár vészt igér,
csak az fáj, hogy mit itt hagyok,
még egy könnyet sem ér.

Magam vagyok már e kerek
földön s e nagy vizen,
búm senkiért se kesereg,
mint értem senki sem.
Ebem vonít tán még, szegény,
de majd új koncra kap,
s ha egyszer visszatérek én,
lehet: meg is harap.

Hadd lengek hát bárkám veled,
hullámvölgyön s hegyen,
mindegy, mily föld partját leled,
csak honom ne legyen!
Üdv, üdv! égkék hullámsereg!
s ha tükrötök unom,
üdv, puszta sík s vad partüreg!
- Jó éjt, szülőhonom.

TÓTH ÁRPÁD

SHELLEY, Percy Bysshe

WORDSWORTHHÖZ

Ó, természet tudós költője te,
sírtál, hogy elszáll, s nem tér vissza már
az ifjúság, barátság, vágy heve,
mint édes álom, s marad, ami fáj.
E bú közös. Egyetlen veszteséget
siratok én tenélküled csupán.
Magányos csillag voltál, messze fény egy
tört bárkán, hörgő téli éjszakán,
menedék voltál, sziklán épitett,
a küszködő, vak sokaság felett,
tisztes szegényen tisztán szólt dalod,
igazságért, szabadságért a zsoltár -
de abbahagytad, és én gyászolok,
hogy ez voltál s már nem vagy, aki voltál.

NEMES NAGY ÁGNES

EGY REPUBLIKÁNUS ÉRZÉSEI NAPÓLEON BUKÁSAKOR

Gyűlöltelek, bukott zsarnok! Gyötört,
hogy oly kicsiny rabszolga, mint te vagy,
így táncol és tivornyázik a nagy
szabadság sírján. Állna összetört
trónod ma is, de kellett a tünő
és véres pompa, mit a Feledés
felé roncsokban söpört az Idő.
Esengtem: álmodban Félsz, Hitszegés,
Vérfürdő, Rablott Kéj és Szolgaság
fojtson meg, papját. Túl későn tudom,
mióta porba hulltál te s hazád:
túltesz Csaláson és Erőszakon
törvényes Bűn, vén Szokás, s a dühödt,
véres Hit, e legrútabb Szörnyszülött.

EÖRSI ISTVÁN

---

KEATS, John

SZONETT A SZABADBAN

Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,
oly édes annak, hogyha belelát
a mennybe s oda lehel egy imát,
hol telt mosollyal kék szinű az ég.
A szíve boldogabb lehet-e még,
mint ha hullámzó réteket talált
s olvas, gyepágyon nyujtva derekát,
egy szerelemtől epedő regét.
Ha este otthonába tér, a fül
még sejti a madár dalát, a szem
még rejti a kék, tág eget s örül.
S ő búsul, hogy a nap oly sebesen
száll, mint a tiszta űrön át röpül
egy angyal könnye, hullva csöndesen.

VAS ISTVÁN

AMIKOR ELŐSZÖR PILLANTOTTAM CHAPMAN HOMÉROSÁBA

Sok Aranypartot bejártam, csupa
büszke nép és királyság földjeit,
sorravettem nyugat szigeteit,
melyeknek egy-egy költő az ura.

Hirlett, van egy roppant tér, ahol a
törtszemű Homéros uralkodik,
de tiszta legét nem szívtam, amig
rám nem harsant Chapman friss, hős szava:

s akkor ugy voltam, mint a csillagász,
kinek új bolygót nyújt az éjszaka;
vagy mint sas Cortez, mikor a csodás

Új Oceánt bámulta, míg hada
összenézett - iszonyú ámulás -
szótlanul egy szirtedről, Dária.

SZABÓ LŐRINC