Versláb és kamatláb

Lászlóffy Aladár

A kommunikációnak megvan az a jellege is (sőt ez a legkívánatosabb), hogy az ember közölheti az együttműködési szándékát is. És van egy kínai fala az emberi lények közötti szóértés megszüntetésének, mely inkább épül a szenzációra, mint a valóságos irritáltságra. Ez a virtus, a provokáció, a gyűlölet világa. A gyűlölet világa mindig felszínen zajlott. Az igazi emberi szövevény pedig a mélyben. A felszínen a Dzsingisz kánok vezették rohamra légióikat, és Waterlook kerültek egyik oldalon veszteséglistákra, másik oldalon a trófeák közé. Mert a felszínen ez az egyetlen könyvelési mód lehetséges. A mélyben a lényeg szövi a maga szövetségeit és repülőszőnyegeit: arabok folytatják, amit hinduk kezdtek el kiszámolni, szefárdok és szaracénok továbbítják Európa utódainak Európát: mentik át, mentik ki saját hamvaiból Arisztotelészt az új Arisztotelészek számára. Amiből mindig mindenkinek csak nyeresége származhat. Kínában találják fel a nyomtatást és az iránytűt, és Amerikáig imbolyog el általa az önmaga narcizmusába majdnem belefulladt Európa. Csak némi szerkezeti hibákon nem lehet segíteni. Például néha szomorúan kitetszik, hogy valami réges-régen nem euklideszi térben valakik mégis, még mindig és csakis egy euklideszi geometria törvényei szerint tudják elgondolni a dolgokat; a kivitelezés persze nem sikerül valami „tudományosan”. Mert Európa tele maradt trogloditákkal: selyem nyakkendős, diplomatatáskás lelki sans-culotte-tokkal, parvenü, de oltatlanul maradt hajtásaival saját gőgös múltjának. Milyen szomorú, hogy valaha mentől mediterránabb volt valami, annál nemesebb lehetett, most annál barbárabbnak bizonyul. Felfuvalkodottságában összetéveszti keleti lábát a kamatlábbal a Nyugat, és diliházból szabadult Verne-epigonok csapata észak a dél ellent játszik, vagy álindiánoskodik nála civilizáltabb és érzékenyebb „vadak” ellen. Sajnos ez mind nem új keletű, az mind ezerszer elhangzott, a figyelmeztetések bőrbe kötött anyagából világegyetemi könyvtár állítható össze: borjúra gatya, ökörtől egy font húst, falra hányt borsó és ördögre festett fal – záporoznak csak a leglényegesebb maximák és axiómák. Ki lesz a közönségük? Ugyanaz, aki a mai médiát falja, a hordószónokokat hallgatja? Ne tessék viccelni: aki a Káin-képezdékben szerzi a diplomáját, nem fog soha beiratkozni Ábel-tanfolyamokra. S egy szép napon, ha minden szülő úgy látja majd, hogy a gyerek érdeke, hogy bármi áron való túlélésre készítsék fel? Ha minden családfa a Newtonok fejére kívánja pottyantani a maga hirosimai almáját mint végmegoldást? Ki hirdet eredményt az Endlösungok olimpiáján? Igen: van a rabságnak s van a szabadságnak is egy-egy elviselhetetlen véglete: annyit veszíthetsz benne, vele, általa, hogy nem éri meg, már nem kell. Manapság (ne tessék megijedni: nem utoljára) egy huszonnegyedik óra közeleg, amikor vagy megváltozik az ember (szerkezete) – vagy a következő huszonnégy órában, huszonnégy évben, huszonnégy évszázadban folytatja ugyanazt. Ugyanezt. Egyesek kotkodácsoló jeremiáskodása, kettesek folklorista buzgalmú gyűjtő-leíró munkássága s hármasok kaján optimizmusa közepette. Mert amint azt többek közt Comenius mester vagy háromszázötven esztendővel ezelőtt a fejükhöz vágta: az emberi nemet (csak) három baj kíséri – „elménk szokásos tévelygése, erőnk szertelen pazarlása s reményeink szüntelen meghiúsulása”. A többi csupa siker és élvezet. S némi kommunikáció.

Az 1989-ben megjelent Túlélő képek 2009-es újrakiadásához írt szöveg. A közelmúltban érkezett a hír, hogy április 20-án Lászlóffy Aladár elhunyt.

Forrás: Korunk 2009.május