SHAKESPEARE SZONETTEK a szerelemről... 8.

86. William Shakespeare: LXXXVI. szonett

Az ő vitorlaröptű tette,
Mely a te (túl-nagy) kincsedért suhant,
Hogy ért eszmémnek, agyamba temetve,
Sírja lett az öl, amelyben fogant?
Szellem némít, melynek szellemek
Súgtak emberfelettit írni? Nem,
Sem ő, sem a cinkos éji sereg
Nem döbbentette vissza énekem:
Sem ő, sem a nyájas, baráti szellem,
mely éjjel ál-tudással csalja meg,
Nem kérkedhet, hogy túlzengte a lelkem,
Nem tőlük félve lettem én beteg:
Hogy verse oly visszhangot vert szívedben,
Az halkított, az némított el engem.


87. William Shakespeare: LXXXVII. szonett
Ég veled, te, túl drága, hogy enyém légy,
Eléggé tudod magad is, mit érsz;
Kincslajstromod bontja lelkünk kötését,
Ami jogom volt rád, mind véget ért.
Mert hogy voltál enyém? Nem adományképp;
S mi érdemem mérte föl szíved árát?
Nem ok szülötte volt e szép ajándék,
És így hitellevelem visszaszáll rád.
Te adtad, de még nem tudtad, mit érsz; és
Akinek engem, rosszul -- túl! -- becsültél:
Juttatásod -- alapja félreértés! -
Újra tied, most, hogy jobban ítéltél.
Éltem birtokod bűvölő hitében,
Király álmomban, sehogysem az ébren.


88. William Shakespeare: LXXXVIII. szonett
Ha kedved jön lenézni, s megvetés
Szeme elé hurcolod érdemem,
Melletted küzdök, magam ellen, és
Vallom, hogy hű vagy, pedig becstelen:
Én ismerem legfőbb gyöngéimet
S egész sor mesét, titkolt bűnt kitárok,
Hogy foltjaim is téged mentsenek
S engem vesztve csak nyerjen ragyogásod.
S jól járok e döntéssel, mert feléd
Hajlítva teljes, szerelmes szívem,
Vállalt gyalázatom kész nyereség:
Úgy szeretek, úgy csak javadra élek,
Hogy minden rosszat elvállalok érted.


89. William Shakespeare: LXXXIX. szonett

Mondd, hogy azért hagytál el, mert hibáztam,
S a sértés rögtön menti rab eszem;
Mondd: sánta vagyok, s már biceg a lábam;
Érveid ellen nem védekezem.
Hogy sújtasz rám, félannyira se bánt
A változás ürügye (kedvesem),
Mint ahogy én sújtom magam! Kívánd,
S nem ismerlek meg, s leszek idegen:
Nem kísérem útjaid, ajakam
Édes neved magába temeti,
Hogy meg ne bántson (túlprofán) szavam
S régi vonzalmunk ne fecsegje ki.
Harcot fogadok érted magam ellen,
Akit te gyűlölsz, nem szabad szeretnem.

90. William Shakespeare: XC. szonett
Gyűlölj, ha akarsz, ha valaha most;
Most, hogy a világ a munkámba köt;
Balsors cinkosa, fejem ma taposd,
S ne jövendő hóhéraim között:
Lebírt fájdalom hátvédje, az élre
Ne akkor törj, ha már győzöm a gyászt;
Ne hozz esős reggelt viharos éjre,
Halasztva a tervelt megrohanást.
Ha el akarsz, hagyj, de ne majd, mikor
Már végzett a sok kis keserűség;
Rohammal jöjj; hadd igyam, bár forr,
A balszerencse legvadabb dühét;
És sok más kín, mely ma vigasztalannak,
Vesztésed mellett majd nem látszik annak.

Forrás