Bejegyzések
– Nem szívbajos embernek való! – mondták valaha a régi Magyarországon bizonyos gavalléros tréfákra, halálos kimenetelű párbajokra, mérgesebb szilvóriumokra, sőt harapósabb asszonyfélékre is.
– Nem szívbajos embernek való! – mondja most ugyancsak Hoch János, amint karonfogva sétálgat velem az Országháznak abban a táncterem nagyságú szobájában, ahová hosszas keresgélés, piros bársonyfüggönyös ajtók, régi vármegyei életre emlékeztető hajdúféléken át tudok eljutni. Az ajtókra valami vidéki nyomda készített kartonpapírosokat. A Nemzeti Tanács Elnöke – mondják a töredezett betűk. Beküldöm a névjegyemet: Itt van Krúdy Gyula és jóslatot kér Főtisztelendő úrtól.
Mielőtt tovább mesélgetnék, kedves késői maradékom, el kell mondanom, hogy ez a kor sem különbözik a többi kortól, amelyeket az emberiség részére megalkottak hitújítók, királyok, Savonarolák, Husz Jánosok és zsurnaliszták: – ez a kor is telve volt jelszavakkal, amelyeket a tömegek részére találtak ki, hogy legyen nekik ebédrevalójuk. Pedig ez a korszak állítólag a fölszabadult, okos emberek korszaka volt, – nem lehetett volna elhinni, hogy a korszak eszméit az ablakokból a szobalányok, az udvarokról a házmesterek porolják a járókelők közé. Jelszavak járták ekkor is: a kocsmákban, ahova a polgár feledkezni betért; a piacon, ahova az emberek mondanivalóik megtanulása végett eljárogattak; a családi otthonba, ahol mindenki úrnak érzi magát, akinek joga van keresztjelet tenni a kenyérre, mielőtt azt felszegné... A háborús jelszavak már elmúltak, de itt voltak az úgynevezett béke jelszavai: „Álljunk meg egy szóra!” – „Mi mégis entente-barátok vagyunk!” – emlegetik a polgárok kocsmáikban és fészkeikben Lovászy Márton szavait. Nagy volt ez az ország: hetek is beleteltek, míg egy új pesti kiadás eljutott Kassáig vagy Fogarasig.
Ilyenféle általánossá válott tudás lett, hogy Hoch János főtisztelendő úr, józsefvárosi plébános korában a próféták könyveinek igénybevételével pontosan megjósolta a háború végét: bizonyos Da-Niel nevű férfiút, aki oroszlán-damptőr is volt, kevert bele a dologba a nyolcadik kerületi pap, hogy arra rákenhesse az elmúlt Világháború végének megállapítását. Hogyne hitték volna el az emberek az éveken át várt kedvező, a Szent Bibliával megerősített jóslatot, amikor már annak is jelentőséget tulajdonítottak, hogy a ház melyik oldalán akad meg ökörnyál, amely Rákos mezeje felől Pest felett elúszik! Ott haláleset történt, vagy az öreg póttartalékos váratlanul hazatért.
Éppen ennek a Dániel prófétának ügyében kerestem a főtisztelendő elnök urat egy kora tavaszi napon abban a gyönyörű, germán mesemondásokból való nagy házban, amelyet a vidéki emberek talán manapság is megbámulnak, mint az ország házát. (Minden valamire való építőnk német származású volt; úgy látszik a magyarok tudománya megrekedt a sátorcsinálásnál.)
Először a böjti szentbeszédekről teszek említést, amelyeket a béke boldog éveiben annyiszor volt alkalmam hallgatni az „aranyszájú pap” ajkairól, az üvegházi jácintokhoz hasonlatos, finom belvárosi hölgyek társaságában úgy a szerviták terén, mint a Ferencrendiek templomában.
– Nem voltunk még szívbajosok, – felelte a Nemzeti Tanács elnöke.
Majd a nógrádverőcei csónakázásra terelte a szót, mikor a kőbányai főúr izmainak olyan teljességében volt, hogy versenyevezősökkel küzdött együtt a Dunán, – amely itt még valóban kék a nagymarosi svábok miatt.
– Azt hiszem –, felelte a diktátor, aki Magyar
– Azt hiszem, – felelte a diktátor, aki Magyarország zászlósurának valamint egyéb nemességének hűségesküjét kezében tartotta –, azt hiszem, hogy Buddhának, az antikrisztusnak abban az egyben igaza van, hogy mindannyiunknak hétrétű utat kell megtennie az életben. A szenvedések útjait.
Most elérkeztünk ama tavalyi tavaszi estéhez, amikor a Vas-uccától a józsefvárosi plébániáig fejtegette előttem a nevezetes magyar politikus, hogy nem lehet bízni sem Tiszában, sem Károlyiban, csupán Da-Niel Prófétában, aki ilyen meg amolyan körülmények között jósolta meg a háború végét. (Én ezt annak idején megírtam egy Pesti Levelemben, de az emberek akkor még jobban hittek a csésze fenekén lévő tealevél maradványának, mint az én levelemnek.)
– Hát most mi lesz, elnök úr? – szólok. – Nincsenek már hívők, akik Hoch János imakönyvét keresnék az Atheneumnál; nincs már Konti József népszínházi karmester, akivel hosszadalmasan lehetne biliárdozni az Otthoni Körben; Dániel próféta is elvégezte a magáét. Most mit csinálunk?
– Várjuk, hogy mikor kergetnek el bennünket.
– Mackensen? Lukachieh? Károlyi király? – kérdeztem. Ő felel:
– Nem. Kun Béla.
H. J. reverendában volt, amikor a kora tavaszi napokban ezt mondta. Neveltetésemnél fogva, gyermekkorom óta tiszteletben tartottam lelkiatyám öltözetét, – ezért csak magamban nevettem.
– Ki az a Kun Béla?
– Már volt egy szerencsétlen Kun-név a magyar történelemben, de se ehhez a régi Kun Lászlóhoz, se a magyar történelemhez semmi köze Kun Bélának, mégis történelmet fog csinálni. És végeredményben mindegy az is, hogyan hívják azt az embert, aki utánunk megint egyet fog fordítani Magyarország kerekén. Balra megyünk, mindig balfelé megyünk még évekig. És mi már nem bírjuk balabb irányba vinni a hajót, a mi erőnk kimerült, új szélmolnároknak kell jönni, akik az Európa fölött végigszáguldó viharhoz tudjanak igazodni...
A pap sötét reverendájában áll a zöld tanácskozóasztalokkal teli terem közepén. De most már nincs olyan sötétség, mint egykor, háborús jóslata idején a Sándor-téren. Tavaszodik odakint az ablakok alatti Dunán, a sirályok is eltűntek a folyam felől. Nem tudok hinni neki...
– Csak arra vigyázzon, meddig hallja a hajnali harangszót. Amíg a harangozók is Kun Béla emberei lesznek.
A Berlin téren visz át az utam. A középen, az ágas gázlámpa körül húsz- huszonöt férfi, asszony. Lerongyolódott katonafélék, viceházmesterek, dologtalan trógerek, mihaszna szájtátók, foltos szoknyájú némberek, akiket már láttam valahol (Carlyle úr könyvében, A francia forradalom történetében.) Ha a hosszú lőfegyverrel felszerelt strázsa egyet vagy kettőt rájuk kiáltana, bizonyára szétszaladnának, gondolom magamban. De a posztnak egyéb dolga van, mint ilyen rücskös csavargókkal bajlódni... Különben is szabadság van az országban, mindenki gyűlésezik, ahol akar.
Hiszen nem is volt olyanforma a berlinitéri gyűlés, hogy az ebédjére igyekvő pesti polgár elveszítse tőle a munka önérzetével megszerzett étvágyát, avagy vagyoni biztonságából keletkezett délutáni szendergését. Talán egy katonai snájder vehette volna észre, hogy vannak itt a kis csoportban egyenruhás emberek, akiknek ruhája másféle szövetből készült, mint amilyen szövetet a hadseregszállítók az osztrák-magyar monarchia bakáinak liferáltak. Valamivel jobb szövetnek látszottak ezek a ruhák három-négy gyűléstagon. Bizonyosan a németektől lógatták el, – gondolná magában a szakértő, mielőtt tovább menne. – De én nem gondolok magamban semmit, mert megszoktam már odakint az ájtatos Nyúlak-szigetén is, hogy a „forrástól” vagy a „kertészettől” a munkásokat összehívták és valamely sohasem látott kolompos mindenféle beszédeket mondott ismeretlen, oroszosan hangzó nevű emberekről, akikre senki sem volt kíváncsi. A munkások egykedvűen mentek dolgukra, – bolondság volna mégegyszer otthagyni azt a smaragd-színű, az örökélet nevével bugyborékoló forrást, valamint a tündöklő kis virágokat, amelyek már úgy dugdosták ki fejüket a kertekből, mint esténkint a csillagok az égboltozat kárpitjából.
Gyűlés volt akkor Pesten minden csizmadia-színben és minden iskolának a tornatermében; az uccasarkokon, a külvárosban és a méltóságteljes Várban, a hadügyi minisztérium előtt; a keresztbefektetett dákókkal megjelölt kis kávémérésekben, valamint a márványoszlopos New York-kávéházban... „Összeszaladtak az emberek”, – mint köznyelvben mondani szokás. Nem éppen azért, hogy valaki felfordult az uccán, csak abból az okból, hogy együtt legyenek, beszélhessenek, okoskodjanak, – nagyon frissen csapolták meg a szabadságot a hosszú, komor háborús esztendők után, mindenki inni akart belőle egy kortyot.
„A fene jobban tudja, hogy ki szónokolt ott a berlinitéri lámpaoszlop alatt a viceházmestereknek. Miattam lehetett maga az öreg Oholhó is, amint tót-nemzetiségű bakáink az oroszokkal való érintkezés nyomán a bolsevista- jelszót a frontokról hazahozták”. (Szemere Miklós jegyzeteiből.)
...Hát aztán mégiscsak meg kell ismerkedni egyszer azzal a lenézett hírlapíróval, akit az Otthon-körben gúnyosan Kun Bélcsinek emlegettek a vicces zsurnaliszták, – aki ama jelentékeny zavart idézte elő Magyarországon.
Parancsot kaptunk...
(Nem olyasféle parancsot, mint azok a félkézkalmárok, akik akkoriban is ott lebzseltek a népbiztosságok körül és azóta is minden minisztérium táján föltalálhatók, – akik aztán későbben szegény, félrevezetett mártíroknak „igazolták” magukat. – A parancsot Kun Béla népbiztos-elvtárs küldte... Hallotta tán valahol, hogy Tisza István és Károlyi Mihály óta az állam vezetőinek illik megismerkedni az írókkal is, akik állítólag az ország kultúráját vezetik. Gyerünk, ha az elvtársnak ez a kívánsága. Vörösőrök mászkáltak akkor az én margitszigeti ablakaim alatt is. Igaz, hogy jámborak voltak az árvák. Legföljebb az óbudai szakácsnénak ígértek házasságot, mint a világ teremtése óta ez a szokásuk a hadfiaknak.)
Heltai Jenő akkoriban a Damianich-uccai báró Kohner-villában lakott két földszintes szobában meg egy kamrában. Arra kaptunk rendelkezést, hogy az egyébként lakatlan villában óhajt néhány kiválasztott íróval Magyarország akkori diktátora megismerkedni.
Kik voltak ezek az írók? Csekélységemről sokkal nagyobb honőrök között is megemlékezhetnék; – így például abból az alkalomból is, amikor Prohászka, székesfehérvári püspök úrral volt szerencsém együtt kezdeni a Pázmány Egyesület klerikális irányzatba való fordulása ellen –, de nem hagyhatom utolsónak csekélységemet, amikor följegyzéseimben fejeket, – mégpedig értékes fejeket –, akarok kiszolgáltatni annak a közvéleménynek, amely sanda gyanúval néz mindenkit, aki nem volt Fejérváry alatt darabont, Tisza alatt fogdmeg, Károlyi alatt kormánybiztos, Kun Bélcsinél még csak helyettes népbiztos sem... (Vajon mi lehetett ez a huncut? – kérdezik érthető gyanakvással azok a lesbenálló szempárok, akik idejében tették le a fogadalmat Hoch plébános úrnak, szolgáltak a vörös-hadseregben és térden csúsztak Siófokra. Mi lehetett ez a huncut? – Amikor mindenki igyekezett elhelyezkedni itt vagy amott, a különböző kormányformák szárnya alatt?
Hát akikről szó lesz, – azok nem voltak se azelőtt, se azután mások: mint írók.
A báró kertjében sötét van, botorkálva nyitom ki a kaput, végigmegyek az ismeretlen, kavicsos úton, egyetlen lámpavilág sem jelzi, hogy ebbe a házba ma estére „államfőt” várnak. Csak az orgonafák, valahol a kert végében illatoznak álmukban. Fehérkesztyűs urasági inas nyit ajtót, amikor a csengő gombját megtalálom. Ezt a katonás képű fiút ismertem már régebbről, mikor Kohnerék Pesten, az Országház-téren laktak, – ki tudja, hol járnak manapság? Odabent Heltai Jenő.
Akik ismerik Heltai Jenőt, azok megfigyelhették, hogy ennek a gyerekes arculatú férfiúnak mindig olyan aggodalmas kifejezés látható az ábrázatán, mint a pajkos fiúkén valamely csínytevés elkövetése után. De ezen az estén volt igazán aggodalmas.
– Egyedül jöttél? Hol maradt Ambrus, Kóbor, a többiek...
A könyvtárt nézegetjük, amíg a többi ideparancsoltak megérkeznek. Tündöklő könyvek, regények, versek, tanulmányok, bennük a boldog XIX. századnak minden napvilágra került aranya és ellobbant rakétája. Flaubert első kiadásban, Dickens azokban a ponyvaregényes füzetekben, amelyekben valaha Londonban árulták. Megszólal a csengő: Kóbor Tamás jön. Egykedvű, szivarozik, divatos dialektussal beszél, (honnan vette?) valami esti lapot keres olvasnivalónak, – mintha éppen most jött volna Az Újság szerkesztőségéből. (Hol volt már akkor Az Újság!)
Ma aztán kihúzattam a lutrit az öreg redaktorral – mondja rendes délutáni kártyapartijára célozva, amelyet évtizedek óta szokott megvívni Bakonyi Miksával.
Osvát, a betiltott Nyugat szerkesztője jön, hóna alatt négyszögletes irattáskával, mintha lapja kefelevonatait menne innen korrigálni a New York karzatára.
És jönnek mások is, akiknek tán kényelmetlen volna, ha most itt név szerint felsorolnám őket, mert attól félnének, hogy egy olvasó majd félreérti nevüket. A legtöbb írónak ezidőtájt egyetlen krajcárnyi jókedve sem volt, hisz a lap- és könyvkiadás teljesen szünetelt. Csodálatosképpen egyetlen íróról sem tudok, aki belépett volna a vörös hadseregbe legnagyobb szegénysége közepette (a jólelkű Gara orvos úr egymásután nyilvánította untauglichnak az otthonkörbeli kényszerű sorozáson körülbelül félezernyi írót és hírlapírót). Az írók végül már nevettek azokon a csapnivaló csuzspeizokon, amelyeket a klubjuk vendéglőjében elébük terjesztettek. (Herczeg Ferenc is ezt tette), míg azok az urak, akik a vörös-kormány alatt is tisztviselők maradtak és későbben éppen leghangosabb üldözői lettek a „zsidó hírlapíróknak”: akkor sem mulasztották el igénybevenni a tisztviselői kedvezményeket, amint azóta sem mulasztják el.
Itt ülnek a kenyérkeresetre alkalmatlanná válott írók Heltai Jenő lakásán, szótlanul, csöndesen, körülbelül heten, mint az elátkozottak, akik nem tudják, vajon nem életükre szomjazott-e meg a féktelen biztos, aki iderendelte őket?
Nem az életük kellett, hanem a munkájuk.
Hirtelen fölpattant az ajtó, mintha valaki elkésett volna, aki ferencjózsefi pontossággal akart megérkezni. Egy jelentéktelen külsejű, drappszínű ruhás, kiült nadrágos, kifogásolható gallérú, kopott nyakkendős, felgörbült cipőjű, semmitmondó arcú fiatalember, – amilyenek a vidéki hírlapírók szoktak lenni, megáll előttem:
– Én Krúdy úrral már találkoztam valahol.
– Nem emlékszem, – felelek hirtelen, meggondolás nélkül, azzal a magamban sokszor megutált fölényességgel, amellyel annyi ellenséget tudtam szerezni, amennyi boldog-békeidőkben lehetséges volt.
Nyilván azt hittem, hogy valami vidéki írót is meghívtak a tanácskozásra. Vagy pedig valamely könnyen elfelejthető nevű és külsejű figurát, aki az akkor megjelenő könyveken és hírlapokon szerepelt.
Ám a jelenlévők között voltak olyanok is, akik már tudták, hogy ki ez a „vidéki hírlapíró”. Kun Béla volt – személyesen, mint pesti zsargonban mondani szokták. Bepattant, mint egy gumilabda, mint egy kolozsvári riporter, aki azért megbecsülhetetlen, mert még a főispánhoz is be tud menni éjszaka.
...Nem emlékszem már pontosan arra, hogy miről beszélt. Az akkori időben olyan érthetetlen nyelven, olyan idegen, sohasem hallott szavakkal, laboratóriumi kifejezésekkel, izzadt, könyvekből előverejtékezett, nedves kezű, feketeinges jelzőkkel beszéltek az ország vezérei, hogy manapság sem lehet rájönni, tulajdonképpen mit akartak. Csak annyi maradt hirtelen az emlékezetemben, hogy úr-nak és nem elvtársnak szólított. Tehát amíg beszélt egy karosszék kellős közepén, (amely bizonyára valamely kövér, nyugalomba vonult úriember délutáni malmozásaihoz készült, nem pedig ennek a mitugrász fiatalembernek), annak a borzasztó verésnek a nyomait keresve rajta, amelyben uralomra jutása előtt állítólag a toloncházban részesítették a rendőrök... Nem, semmi nyomát nem lelem az arcán fegyvertusoknak, sem a kardlapoknak. Olyan normális a külseje, hogy vőlegénynek is elmehetne Berettyóújfaluba. Bizonyára meg is tetszene egy igénytelenebb nőnek, aki azt szereti, hogy a társaságában lévő férfi „agyonbeszéli”. – Figyelem a hangját:
– Lunacsarszki... Szovjet... Az irodalom központosítása... A könyveket ezentúl a szovjet adja ki és ezért holtig való megélhetést biztosít az íróknak... Többé senkinek se legyen gondja... Krúdy úr (mintha békíteni akarna) és a többiek is legyenek szívesek akár holnap is fölfáradni a szovjet-házba, ahol legközelebbi munkájukra való előleget fölvehetik... Akkor dolgoznak, amikor kedvük van, de egy éven belül szállítani kell a könyvet... Elég egy könyvet írni egy évben... Nem kell éppen a szovjet- eszmék mellett, de ellenük sem... Végre elkövetkezett az a korszak, amikor az írók maguknak és magukban élhetnek, nincs kritizáló szerkesztő, sem kőszívű kiadó...
...Figyelem a hangját, hogy megtaláljam benne azt a varázs-sípot, amellyel állítólag a tömegekre tud hatni. Inkább fakónak, egykedvűnek, skálanélkülinek volt mondható ez a hang. Nem annyira száraz, mint egy professzoré, de annyira rábeszélő sem, mint egy lóügynöké. Lírai zengés sokkal kevesebb benne, mint akármelyik fűzfa poétáéban, aki szerkesztő- koromban a verseit akarta rámerőszakolni, de tagadhatatlan határozott, leckéjét jól tudó, sőt vitatkozásra is alkalmatos, elszánt hang ez, ami ebből a fiatalemberből kiárad... Csak Kóbor ne szólna közbe a maga drótos hangján:
– Én gyerekkoromban bádogos-inas voltam, de mégsem értem, hogyan szocializáljuk azt a munkát, amelyet az író még meg sem írt, amelyről még maga sem tud... Majd csak később pattan ki belőle, mint egy mellény-gomb leszakad...
K. B. éjfélig szónokolt, amíg én derülten hallgattam (P. és G. jóvoltából) az anekdotákat, amelyeket az írók szocializálásáról, a közös munkáról, szovjetről, Lunacsarszki irodalmi vonatjáról előadott. A tréfálkozást csak éppen Szamuelly elvtárs megérkezése szakította meg, aki bőrkabátos emberekkel, kézigránátokkal, géppuskákkal megjelent hirtelenében, hogy népbiztos-társát ellenőrizze, vajon csakugyan írókkal van együtt, nem összeesküvést sző ellene (már moszkvai ellenlába ellen). Az írók ijedtükben abba a kis kamrába vonulnak, amely az udvarra nyílik, de az ablakon vasrács van, kiugrani nem lehet. Kun és Szamuelly között izgatott szóváltás a belső szobában. Végre Szamuelly elvonul zörgő, csörgő vastalpú legényeivel, szívdermesztő hangú autóival. Kun biztos ránknyitja az ajtót, szegény összebújt, remegő burzsujokra...
– Folytathatjuk a tanácskozást.
És megint ő kezd el szónokolni.
Másnap.
Kun Béla autója vitt hazáig, a Ferenc körútra, miután a Margitszigeten akkor már nem mertem lakni – mindenkit letartóztattak. Éjfél rég elmúlt, mikor a nagy hadi automobil gépfegyverrel, bakján két bőrkabátos, késes legénnyel megállott a Ferenc körúton. (Persze, egy idegen ház előtt, nehogy megtudják a lakásom címét.) Kóbor Tamás ül mellettem szorongva:
– Nekem még a Lágymányosig kell mennem, ott lakom. Mi lesz odáig?
Majd hirtelen fölvillan benne az ötlet:
– Te, most a leszállásnál próbáld meg: elfogadnak-e ezek az emberek borravalót? Ha elfogadják: nem lehetnek orgyilkosok.
Papír huszonöt koronást nyomok Kun Béla sofőrjének a kezébe. Megköszöni, mint egy gizellatéri bérkocsis. Kóbor sunyi mosollyal int búcsút.
...No most már mehetünk a Bakonyba, – tudtommal senki se ment el a jelenlevők közül a szovjetházba, hogy az írói szocializálásra előleget fölvegyen. A Bakonyba, öreganyámhoz.
_kicsi.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése