SHAKESPEARE SZONETTEK a szerelemről... 7.

81. William Shakespeare: LXXXI. szonett

Akár én írom fejfádat, akár Te élsz túl, s a föld férge rám sereglik, Emléked innen nem vész soha már, Bár nekem minden ízem elfelejtik. Neved mostantól örökéletű, De ha én halok, végleg meghalok; A sír, mely nekem juthat, egyszerű: Tied emberi szemekben ragyog. Szerető versem lesz emlékműved: Folyton olvas a jövendő szeme S jövő nyelvek ismétlik létedet, Ha elhalt már a ma lélegzete. Emberek ajkán élsz majd (tollam éltet), Ott, ahol legjobban él s lehet az élet.

82. William Shakespeare: LXXXII. szonett

Úgy van, nem vagy Múzsám arája: olvasd Hát bátran az ajánló szavakat, Melyekkel a költőid udvarolnak, Szép tárgy, ki minden könyv áldása vagy. Tudásban szép, akár arc- színre - ha Dicséretnek az én szómat kevesled, Friss veretül magadra ebben a Haladó korban új díszt kell keresned. Keress is, drágám. De ha gyönyörű Stíljük túlélés fényét veti rád, Igaz-szép, lásd meg, igaz-egyszerű Szóval mit tudott az igaz barát; S hogy dús ecsetük nem illik, csak a Vértelen archoz; tenálad: hiba.


83. William Shakespeare: LXXXIII. szonett

Sohase láttam, hogy festékre van Szükséged, s így nem is festettelek; Úgy tudtam (véltem tudni), magasan Állsz egy költő szűk adója felett: Bóbiskoltam hát a dicséretedben, Hogy, amíg élsz, te mutasd meg, magad, Tollával mily gyönge a mai szellem, Ha oly kincsről szól, amilyen te vagy. Te bűnömül vetted, hogy nem beszélek, Pedig épp e csönd lesz fő-glóriám, Mert mások, éltetve, ölték a szépet, Mikor én, tétlen, hallgattam csupán. Több élet él szép szemed fél egében, Mint amennyi két költőd énekében.


84. William Shakespeare: LXXXIV. szonett

Mondjon legtöbbet, ki mond többet annál A gazdag bóknál, hogy te csak te vagy? Annyi kincsre hol és kiben akadnál, Hogy versenyre hívd benne másodat? Kór ínség lakja a pennát, amely Semmi dicsfénnyel nem emeli tárgyát, De aki rólad csak azt mondja el, Hogy te, te vagy, már örök glóriát ád. Másolja csak, mi beléd íratott, S ne rontsa meg természetes derűd: Szellemét oly képmás hirdeti, hogy Ámulat lesz stílusa mindenütt. Te szép áldásod átokkal tetézed: Dicsvágy, dicsfényed rontja a dicséret!


85. William Shakespeare: LXXXV. szonett

Múzsám némultan vonul vissza, míg Magasztalásod, gazdag hódolat, Arany tollal tárolja betűit: Kilenc Múzsa csiszolja szavukat. Más jó szókat ír, én jót gondolok, S -- bamba sekrestyés -- Ámen-t zendítek Minden himnusznál, mellyel hivatott Elmék műgondja áldja nevedet. Úgy van, igaz, mondom, ha már dicsér, S szívem minden ünneplést megtetőz, De csak lelkemben, amely érted él S (bár szóban lassú) mindenkit előz. Másnak, hogy kedveld, zengő szava érdem, Nekem igaz, gondolat halk beszédem.

Forrás