Arckép: Rostás Bea Piros szobrász

Nem vették fel itthon doktori iskolába, munkája is alig akad, elment tehát külföldre dolgozni, de nem örökre

Apró lány faragja az óriások morzsáját

szerző: F. Tóth Benedek

A kicsi kő szép, de csak hamburger. Ahogyan a kevés férfi is csak tízórai. Balomon a flex, jobbomon a férfi, így szeretek aludni.

Rostás Bea Piros szobrász. Nem hagyományos értelemben vett szobrászként kell rá gondolni, hanem úgy, mint egy apró lányra, aki gigászian maradandót alkot. Óriási szobrait egyelőre csak külföldön lehet látni, de ennek persze oka van.

„Megálmodtam. Nyolcvan év múlva egy óriási kertben ülök. Óriási családom van. Nekem kevés ugyan a gyerekem, de nekik annál több. Ráncos vagyok, nagypofájú, pörög mindenki körülöttem, és egyfolytában azt harsogom, hogy ha elpusztul is a világ, a kavicsaim azok megmaradnak.”

Ez a víziója Rostás Bea Pirosnak, akinek a neve hallatán muszáj azonnal tisztázni, hogy melyik keresztnevet is használja. Persze hogy mindkettőt. Csodálkoztam is volna, ha egy ekkora lány, aki az ősmagyaroknál nagy növésűnek számított volna, a 21. század gravitációs viszonyai között azonban az átlagmagasságú nők közé soroltatik, és aki termete ellenére egy viking harcos erejét és elszántságát sugallja, megelégedne egyetlen keresztnévvel. A Pirosat választom, mert az olyan szokatlan és színes név is, másrészt nem is rossz a viking hasonlat: Rostás Bea Piros alacsony, vörös hajú lány, aki tonnányi köveket mozgat. Faragja, csiszolja őket, amíg meg nem adja magát a szikla, és olyan alakot ölt, amilyent Piros szeretne.

„Csak a kő érdekel. Nem vonz a bronz. A bronzot ellopják, beöntik ágyúnak, talicskával tolják a MÉH-be. Igaz ugyan, a köveket firkálják és karcolják, de azt fel lehet csiszolni újra. Törökországban rengeteg szobor készül fehér márványból. Emlékszem, kisebb sokkot kaptam, amikor megláttam, hogy összefirkálják őket, de aztán rájöttem, inkább rajzoljanak rá, minthogy szétszedjék, és elvigyék.”

Furcsát mond az apró lány. Mert a kérdés ott motoszkál az ember fejében, hogy miért ilyen gigaszobrokat gyúr Piros, miért nem elég neki a méteres fa, fém vagy műanyag, de azt állítja, hogy azért esik neki a szikláknak flexszel, vésővel, falbontó kalapáccsal – külföldön –, mert pórul járt itthon. Nem kap munkát, arra hivatkozva, hogy fiatal. Nem veszik fel doktori iskolába, mert oda sorba állnak mások is, ő pedig még fiatal. Próbálkozom az ellenvetéssel, hogy ez így nagyon sarkosan hangzik, mire sorolja, hogy háromszor futott neki a PhD-nek, de mindháromszor elutasították, mondván, nem trendi, amit csinál. Merthogy trendi volna, ha ’56-os tárgyú tömböket faragna, Szent Istvánt és Szűz Máriát, arra nagy a kereslet manapság, vagy híres emberek mellszobrait önthetné kőformába, bronzhajlatba, domborműnek, karcolatba. De mit tegyen akkor, ha őt csakis a félháznyi, szobányi sziklák vonzzák, abban látja meg a forma erejét, abban mutatják meg magukat leendő alakjai, ő pedig ebből akar megélni. „Ehhez persze szerencse is kell. Sok tehetséges szobrász él itthon és a világban, de mindenkinek nem lehet akkora szerencséje, hogy csakis ebből tudjon megélni. Tavaly húsz-huszonöt pályázatot adtam be, kettő bejött. Az idén jobb a helyzet: két hónap alatt adtam be huszonötöt, és hét bejött.”

S hogy mitől nehéz Piros élete, leszámítva a sziklák súlyát, a felesleges kőhegyek méretét, amelyeket faragás közben termel, nagyon is adatszerű: „A matek soha nem ment, ám ha ránézek egy sziklára, azonnal megmondom, hol van a súlypontja. Megérzés nyilván, semmi több, de ez kell ahhoz, hogy nekiálljak egy munkának. De a helyzet az, hogy drága munka az ilyen. Egy négy-öt méteres szobor kábé 26 millió forintba kerülne: anyag, szállítás, mozgatás, daru, áram, technika; egy korong ára 30 ezer forint, és egy kő 15-20 korongot is megeszik. Ha még adóznék is, a töredéke maradna nekem, arról nem is szólva, hogy a szobrot aligha vihetném magammal, vagy ha mégis, arra menne el a maradék pénzem. Itthon nem tudják megfizetni ezt a munkát, és megrendelés sem érkezik. Külföldön látványművészetet csinálnak a nagy tömbök faragásából. Public art, amit a város támogat. Száll a kőpor, de az emberek megállnak, és nézik, mi lesz a kőből, amit otthagyunk nekik. A végén meg jönnek a tűzoltók, és lemossák a slaggal a teret. Nálunk ilyen mikor lesz?”

Ezért is van az, hogy Pirosnak mindössze egy munkája van Magyarországon, az összes többi külföldön. Az oka egyszerű: Piros szimpóziumokra jár szerte a világban. Olyan pályázatokon vesz részt, amelyeken eleve az óriások morzsáját kell faragnia. Így jutott el Szlovéniába, Törökországba, az Egyesült Arab Emírségekbe, Szerbiába, Litvániába, Németországba. Dubajt például megkedvelte, pedig ott sajátosak a munkakörülmények: sok a gyümölcs ugyanis, és kevés a hús, ráadásul nincs alkohol. Egy pofa sört sem lehet becsapni, pedig napi 14 órát dolgozik beöltözve, maszkban, ruhában a tűző napon. De menni kell, nincs mese, mert így ismerik meg a nevét. Arról nem is szólva, hogy a nyertes pályázat előnye, hogy fizetik az utat, a szállást, az étkezést, és még ösztöndíj is jár mellé. Nem eget verő, de eltehető: ezer euró. Sok külföldi szobrásznak ez a nyaralás, az alkotói szabadság, amiért fizetnek is, Pirosnak viszont a megélhetés.

De kellett neki a követ választani, mondanám éppen, amikor kiigazít, merthogy minden szobrásznak megvan a maga anyaga. Piros ráadásul ránézésre megmondja, kinek mi az. Nem tagadom, nem esik jól, amikor közli, hogy nekem például valamiféle modern műanyag, miközben a fa sokkal jobban érdekel, de ez van: Piros megmondja. Ellenvetésnek helye nincs. Csak egy felvetésnek, hogy a fa azért az jó anyag, mire mondja is a választ: „A fa az puha és gyors. Nekem viszont nagyon sok energiám van, még az egész napos kőfaragás után is hipergiga vagyok. Ha majd öreg leszek, lehet, nekiállok a fának. Amikor már nem tudom felemelni és megtartani az öt-hat kilós flexet, úgy hívom, a gyerekem, és nem tudok akkorát ütni a kalapáccsal. Mert ez komoly fizikai munka, és én csípőből faragok. Mert engem ez működtet. És minden alkalommal halálfélelmem van a vágás előtt. Megnézem a kábelt, jó helyen van-e, ellenőrzöm a fogót, nem lazult-e ki, s hogy szoros-e a korong. Mert nem mindegy, hogyan élem le a százhúsz évemet. Én tíz ujjal akarom, és két lábbal.”

Pirost, most már mindenki láthatja, csakis a kő érdekli. Abból is a lehető legnagyobb, és amúgy is, mindenből a maximális méret. Megjegyzem halkan, hogy ez a kijelentés félre is érthető, de nem tiltakozik, csak nevetve mondja: „A kicsi kő szép, de csak hamburger. Ahogyan a kevés férfi is csak tízórai. Balomon a flex, jobbomon a férfi, így szeretek aludni. A jelszavam is ez: szex, flex, rock and roll!”

Ki gondolná, hogy apácáknál tanult egykor ez a fiatal leányzó. Igaz, az angolkisasszonyok sem gondolták, amikor Piros tízévesen önként jelentkezett náluk, hogy vadmacska lesz belőle. Merthogy ezt a nevet kapta viselkedése, no és persze lángvörös haja miatt. „Nem volt könnyű természetem, mindig ki akartak venni vagy tenni onnan. Azt mondták, hogy parázna, romlott nő vagyok. Pedig csak tízéves voltam, azt sem tudtam, mi van a lábam között. Mégis sokat tanultam tőlük, mert rájöttem, hogyan kell ellenállni, amikor megpróbáltak betörni. Éppen ezzel a szigorral neveltek arra, hogyan legyek önálló, és mindig csak azt tegyem, amit helyesnek és hasznosnak gondolok.”

És persze sok mindent gondol ő hasznosnak, amin más csak ámul, de Piros olyannyira tudatosan szemléli az életét, hogy erre csak az képes, aki tényleg végiggondolta az életét. Szobraiból őserő árad, így csak az képes alkotni, aki tudja, milyen elveszteni valamit. „Apa nélkül nőttem fel. Harmincegy éves volt az apám, én pedig másfél, amikor meghalt. Sokáig nem is éreztem, mennyire hiányzik, de amikor azt hittem már, hogy önálló vagyok, és a magam útját járom, rájöttem, segítségre van szükségem. Talán ezért is csinálok ennyi nőszobrot. De nem is nőszobrok ezek, hanem anyaszobrok. Ölelni és bújni valók. A férfiak pedig elmenekülnek. Élvezik a pörgést egy darabig, de amikor megismerik a csendes perceimet, nem tudják összetenni a két nőt. Pedig mindkettő én vagyok: a szobrász, az alkotó és a nő is, aki mindig is lenni akartam és akarok. Még akkor is, ha ilyen a bicepszem vagy a csípőm a munkától. Ezért is énekelek a szobrászat mellett, mert a színpadon mindig nő vagyok. A szobrászatban férfiként kell megállnom a helyemet, a színpadon viszont hordhatok sminket, kitehetem a mellemet, kiereszthetem a hangomat, és úgy táncolhatok, ahogyan a kedvem tartja. Tizenöt éves korom óta így élek.”

Azt mondja Piros, hogy próbált persze normálisan is élni, de miután látja rajtam, hogy ez a mostani mitől ne volna normális, máris részletezi: „Főztem, vasaltam, rendben tartottam a lakást. Fél évig Belgrádban éltem, menyasszony voltam már. Imádtam a várost, az embereket. Heves természetű nép, de összetartó a szerb. Figyelnek a másikra, a rokonokra. De kiderült, nem tudok otthon ülni, és kiderült az is, hogy a férfiak nehezen viselik a nők sikerét. Volt nekem dzsesszbandám is Pécsett, rockbandám Egerben, énekeltem az Egon és Dönci című filmben, mégis feladtam mindent a vőlegényemért. Aztán rájöttem, az a legrosszabb, ha nem azt teszed, ami vagy. Azt mondták az ismerőseim, amikor mutattam a szobraimról készült közös fényképeket, hogy milyen vidám vagyok mindegyiken, és mennyire nem látszik ez élőben rajtam. Azonnal tudtam, vissza kell térnem a köveimhez. Mit nekem egy férfi, adjatok köveket!”

Adnak is, ő pedig indul, amint indulhat. Litvániában faragta élete első gránitját. Fekete gránit volt, a vágási és csiszolási technika miatt mégis fehér lett a belőle készült szobor. Amikor itthon pályázott vele, a zsűri azzal dobta félre, hogy ez nem is gránit. Nem törődött vele Piros, külföldön úgyis tudják, hogy milyen kő az. S még csak dühödt gondolatai sem támadtak, hogy akkor fogja harminckilós munkazsákját, és lelép ebből az országból. Túl sok helyen járt már ahhoz, hogy tudja, a problémák külföldön is problémák, a magyarokról pedig legalább tudja, hogy sok bennük a féltékenység, az irigység, a türelmetlenség, de legnagyobb a kishitűségük. Ennek ellenére sem hajlik a dereka, nem alkuszik. „Nem szeretek csókos lenni, csókot annak adok, akinek akarok. Ha nem kellek itthon, faragok külföldön. Valaki azt mondta nekem évekkel ezelőtt, hogy Magyarországon harminc alatt senki sem lehetek. Jövőre leszek harminc. Meglátjuk…”


Forrás: Zóna