Karinthy Frigyes: Kacsapecsenye

I.
Így történt, láttam.

A végtelen űrben hangtalanul forogtak el a sötét korongok: túl a láthatáron felbukott Fényes Valóság, amit csak tudni lehetett, ránézni nem. Kezdődött a hangverseny: előbb halkan, aztán egyre merészebb, követelőbb vidámsággal. Kezdte a Tarajos, hosszú, hetyke kukurikú – utána belevágtak a disznók. Aztán gágá és kotkodács – pár perc múlva élt az udvar, cuppogott a sár, az itatóban locsogott a víz, lefetyelő csőrök habarták. A kerítés lécein át megjelent Nagy Tollas és Pici Pelyhecskék, csipogva, lázas fontoskodással.

Reggel volt, a mindig megújuló, örökkévaló, végtelen Élet és Lét reggele – vér és vágy az erekben, a begyekben pedig jóízű, nyeldeklő készülődés halvány árpaszem, sárga kukorica morzsolásra. Hevenyében beosztotta magának a legközelebbi teendőket – mihelyt a két Hízottat hátraviszi Szárnyatlan Óriásisten (ezekbe erővel tömik a kukoricát), átbújik a palánkon: előbb az itató, aztán keresgélés az eperfa alatt, sietve, mert Kékfejű megint fürgébb lesz, elkapja előle. Aztán verekedés a libákkal, az utóbbi időben nagyon erőszakosak lettek. Aztán sütkérezni a forró fényességben, töltött beggyel utána ki a kapun, le a folyóhoz, át a sáson – a Végtelenségnek és az Örökkévalóságnak talán ez a legszebbik fejezete, a hűs, csobogó nedvesség, amiben olyan könnyű és álomszerű a lebegés, hasonlatos ahhoz, amire még emlékszik, messziről – mikor fönt, fönt lebegett még, a kék határtalanban, Fényes Valóság közelében… Aztán álom a vér csöndes bugyborékolása ereiben, meleg, édes szárnyai alá dugott csőrrel, egyenletesen pihegve, örökké.

Kibújt a palánk alól, az itatóhoz. Már vagy öten álltak ott: egyforma, gépies mozdulattal, bedugták a csőrüket, kihúzták, föltartották, hogy a víz lemenjen, megint bedugták. Ő is közéjük állt: bedugta a csőrét, felszívta a vizet, hátracsapta a nyakát, lenyelte, megint bedugta. Mikor színültig megtelt, elégedetten gágogott egyet, és az eperfa felé indult. Ekkor dobbant oda Szárnyatlan Óriásisten.

Most sietve jött bőrlábon, ugrált közöttük. Tudta, hogy ilyenkor el kell ugrania előle, valamivel gyorsabban szedni a lábát, szárnyát szétterjeszteni – aztán pár lépés után meg lehet állni megint. Legtöbbször kukoricát dob ilyenkor – legrosszabb esetben hamar eltűnik, vissza lehet jönni a vályúhoz.

Ezúttal kicsit tovább tart a dolog. Szárnyatlan Óriásisten hevesen ugrál, lehajol, kapkod utánuk. Még őutána is. Meg akarja fogni, úgy látszik, mint a Hízottakat, akikbe erővel tömik a kukoricát. Ezt nem szereti, idegessé teszi: a kemény, sima öt ujj érintése, fogása: egyszer már volt köztük, végignyomták, tapogatták, akkor is csapkodott és tiltakozott, hogy tudtára adja Óriásistennek: örült is, mikor az megértette és letette a földre. Úgy látszik, megint erről van szó – talán már elfelejtette Óriásisten, hogy ő ezt nem szereti, őneki csak adjon tovább kukoricát, messziről, és a többit bízza rá. Lám, most majd elkapta, de kicsúszott. Most Kékfejűn a sor – ahá, már elcsípte, fölemelte, meg lehet állni. De mégse – Kékfejű kiugrik a kezéből, Óriásisten haragosan gágog valamit … ejnye, Kéklábúnak is épp itt kell botorkálni… hopp, megfogták a szárnyát. Ki akarja tépni – Óriásisten megint nem érti, nem ereszti el… sőt jobban megszorítja és felkapja a levegőbe.

Ejnye, ez unalmas és bosszantó. Óriásisten hátraszorítja mind a két szárnyát és már megint tapogatja. Most a begyét meg a nyakát. Jó lenne, ha már letenné, már fáj is a hónalja. Erőlködik, hogy megértesse vele, hogy ez nem jó, hogy talán a macskával téveszti össze, az szereti az ilyesmit. De ezúttal tovább tart a dolog… Óriásisten most a nyakát is hátraszorítja, egészen hátra, vissza a hátára. Most mozdulni sem tud, nem is látja Óriásistent, csak egy darab eget. Legjobb, ha türelmesen vár. Az ám, de Óriásisten nem hagyja békén… valamit motoszkál a nyakán, tépdesi a tollát, úgy látszik… ejnye, ez már egészen kellemetlenül csiklandós, csak már letenné… de nem, szorosan tartja, nagyon szorosan, már fáj a visszahajtott nyaka… és a másik kezével, ami szabadon van, hadonász… és valami csillogó, villogó hosszú van ebben a másik kezében…

Ez nagyon furcsa… ez nagyon kényelmetlen… és nagyon rossz… ejnye… hát ez mi… valami tévedés… hisz ez a villogó valami… hisz ez nem idevaló, a nyakára… ki kellet nyitnia a csőrét, gyorsan, gyorsan, visszahajtani a nyakát, megértetni azzal az ostoba Óriásistennel, hogy ez nem oda való… gyorsan. …de nem bírja…

No és… no és ez… ez meg mi… valami nyisszan… hát persze, tudta ő, hogy az nem odavaló… hogy ebből rossz lesz…

A nyaka… kinyílt a nyaka… ez nem lehet… ez nincs rendjén… ez tévedés. …a csőre helyett… ez nem történhetik… most egy rettenetes, iszonyú lehetetlenség történt… és valami folyik… kapkodva, lüktetve… talán a víz, nem? amit föllefetyelt… és igen… és Óriás… isten… szét… tartja… a nya… a nyakát…

És folyik… és lüktet… és bugyog… tovább… de milyen… furcsa ez… ez nem igaz… és most… Óriás… isten… végre… eleresztette… és már lent van… a földön… most… most… el kell… gyorsan… szaladni…

És mi ez… ez a piros… ez a sok piros… ez a sok piros és nem lehet… szaladni… pedig Óriásisten… már eleresztette… És mi ez… nini Kékfejű… itt kotorász mellette… valamit… hé, Kékfejű…

Rá akart gágogni Kékfejűre, de csodálkozva vette észre, hogy nincs hangja. És ugyanakkor valami más furcsa is volt: az egész udvar elfordult és lassan, körbe forogni kezdett. Még látta Tarajost és Nagy Tollast, és látta a palánkot, és mindez nevetségesen homályos volt… és a Fényes Valóság… a Fényes Valóság is… lehetetlen… olyanná lett, mint az ezüst Hold… ezüst Hold a rejtelmes éjszakában, mikor hangtalanul pihen a világ, és fent, fent magasan lebegnek… lebegnek… A tó… a sás… a víz…

Ekkor sivító döbbenet fogta el: minden izmát megfeszítette, minden tollát felborzolta, szétterpesztette lábait és rettenetes erőfeszítéssel felemelte kinyitott nyakát; egyetlen, rémült, dühös eltökélésében akaratának, hogy helyre hozza a Tévedést. De a nyak nem engedelmeskedett az akaratnak, és visszacsuklott és elnyúlt a földön.

És az udvart és Kékfejűt és a palánkot abban a pillanatban elnyelte a Végtelen Űr, és a Fényes Valóság az égen nagyot lobbant és kialudt. És a Kozmosz, a Világmindenség megszűnt: időtlen időkre, örökkön-örökké.

II.

Ebédre kacsapecsenye volt.

Forrás