Fodor Sándor Csíki testvéreim

Mondjuk meg mindjárt az igazat: sajnos, szüleimnek egyetlen fia-gyermeke vagyok – „édes” testvérem tehát nincs. A „testvér” megszólítás, bevallom, számomra nem jó csengésű, szülőföldemen, Csíkban. „Ez mi volt, testvér?!” felkiáltás után rendszerint bicska vagy lőcs következett. A család fiai „öcsémnek”, „bátyámnak” szólították egymást, „húgomnak” vagy „nénémnek” a leánytestvért és azok is így fivéreiket és egymást.

Fiatal éveimben azonban békés „testvér” megszólítással is találkoztam otthon. Először Vasbányai „testvér” kérdezte, szólíthat-e engem ilyen bizalmas módon.

Ez – 1943 nyarán volt.

Második szomszédunk, dr. Bartha Attila bácsi, az anyaországból érkezett pénzügyigazgató-helyettes volt, a csíkszeredai nyilaskeresztes párt szervezője-lelke. Kislánya, Sárika, osztálytársam volt. Attila bácsi egyébként nem volt az a habzó szájú nyilas (utóbb sem, amikor Szombathelyen találkoztam vele, a vesztésre álló háború vége felé). Csíkszeredai „alapszervezetébe” (nem tudom, nem „sejt”-nek hívták-e) mindössze hét tagot sikerült toboroznia, bizonyára azzal a meggyőződéssel, hogy „nem sokaság, hanem lélek”, ugye. Egy csobotfalvi férfit (talán Farkas Dezsőnek hívták), Péter Jóska bácsit Somlyóról, Csíkszeredából pedig Dóczy Jancsit – és egy Vasbányai nevű tisztviselőt, akivel véletlenül futottam össze. A többi (a másik kettő – mert a harmadik Attila bácsi volt) nyilas párttagot nem ismertem. Egyébként aktivitásukról nem tudok, se tüntetést, se zsidóverést nem rendeztek. Vasbányai urat egy, az Attila bácsi szervezte Szent Anna-tóhoz, majd a torjai Büdösbarlanghoz és Csiszárfürdőre tett kirándulás során ismertem meg, ahová szomszédunk azért hívott, hogy Sárikának is legyen társasága, más fiatalokkal együtt.

Nos, ezen a kiránduláson – mondom – részt vett Vasbányai úr is (állítólag Eisengruberből nemesült Vasbányaivá a neve, német származású volt. Attila bácsit „testvér”-nek szólította.

Amúgy kellemesen telt a kirándulás, Csiszárfürdőn este tábortüzet gyújtottunk, és énekeltünk vígan (politikamentes dalokat, főként népdalokat egyébként). Nekem jó hangom volt, jól éreztem magam. Énekeltem is jó szívvel. Vasbányai úrnak annyira tetszett a dolog, hogy engem is „testvér”-nek szólított, amit én nem viszonoztam (nem voltam bizalmaskodó természetű), amin viszont ő megütközött. Meglepetten vette tudomásul, hogy nem politikai rokonszenv vonzott engem a kirándulásra. „Neked köztünk a helyed, kölyök!” – mondta, de én akkor , tizenhat éves fejjel nemigen értettem, mit jelent az a „köztünk”. Aztán, ’44 őszén megtudtam, hogy a nyilasok szólítják egymást „testvérnek” – én azonban honvéd voltam már, és nem rokonszenveztem a megtisztelő megszólítással, egyáltalán nyilasokkal.

Aztán – 1945. június 6-án, hazakerültem a fogságból.

Bevallom, nem emlékszem pontosan: akkor még életben volt-e Vasbányai „testvér”, aki 1944 őszén átnyergelt a Kommunista Párt soraiba és mihamar fontos aktivistájává vált Marx–Engels–Lenin és Sztálin pártjának. Csíkban szeretett, megbecsült, nagy munkabírású, kiváló szervező-mozgalmi emberré vált Vasbányai elvtárs, akit azonban „testvér”-nek is nyugodtan lehetett szólítani, hiszen ez dívott (nagy meglepetésemre) a Magyar Népi Szövetségben is, a Román Kommunista Párt magyarokat maga köré gyűjtő tömegszervezetében.

Csakhogy 1945 tavaszán-nyarán kezdtek hazaszivárogni az életben maradt, deportált zsidók is, akik közül emlékezhetett valaki Vasbányai elvtárs „testvér” múltjára az „átkosból”, vagy máshonnan derült ki a dolog, esetleg más járt utána a szép karriernek.

Ám Vasbányai elvtárs, még akkoriban, hirtelen meghalt. Valami súlyos, heveny kórság vitte el.

„Pártosan” temették. Pap nélkül. (Ami Csíkban nemcsak akkoriban, utóbb is döbbenetet váltott ki.) És rengeteg piros szekfűs koszorú borította a sírját „Búcsúzunk jó elvtársunktól” feliratokkal és hasonló szívhez szóló üzenetekkel váltak meg tőle harcostársai, a gyárak-üzemek (bár nem volt sok) dolgozói, még a nem létező pártszervezetek is. A temetést követő napon, de lehet, csak két nap múltán, de nem később, Bukarestből, a pártközpontból megjött az utasítás: Vasbányait kizárni a pártból, nyilas múltjáért vizsgálatot indítani ellen, háborús bűnösként, ha kell, törvényszék elé állítani!

Csakhogy Vasbányai elvtársat és testvért – már eltemették.

A párt illetékesei kivonultak a sírhoz.

Harcosan levagdosták, letépték a koszorúk megható feliratos szalagait.

A háború után, 1945. június 6-án kerültem haza a hadifogságból. Régi barátaim, kedves osztálytársaim mellett, közeli szomszédom és jó barátom, a nálam három évvel idősebb Péter Laci is otthon volt. Sokat kóricáltunk együtt. Így elmentünk arra a népgyűlésre is, amelyet a Párt hívott össze Csíkszeredába, mert a környékünkön, a fiatalok, kivált azok, akiket tizennyolc éves korunkban, 1942-ben besoroztak, és akik több, mint két évet szolgáltak a Székely Határőrségben, nem voltak hajlandók ismét bevonulni, ezúttal a román hadseregbe – huszonegy éves korukban.

A feladat megoldását a Román Kommunista Párt az egyik helyi aktivistájára bízta, meghagyva neki (valószínűleg), hogy a megszólítás, amikor a tömeghez szól, ne „kedves elvtársak”, hanem „testvérek!” legyen, a Magyar Nép Szövetség szája íze szerint. (Egy kicsit csodálkoztam, amikor Kovács elvtárs megszólalt, hogy „Kedves testvérek!” – hiszen még márciusban a nyilasoktól hallottam ilyen megszólítást.) Kovács testvér ezek után örömmel újságolta a csíkszeredai sétateret megtöltő, részben a környező falvakból összegyűlt, legalább húszezres tömegnek, hogy márpedig itt nem lesz kolhoz. No, ez tetszett a sétatér filagóriáját körülvevőknek. (A távolabb állók semmit nem hallottak.) Hanem Kovács testvér egy kicsit elhamarkodottam ítélte úgy, hogy itt az ideje a tárgyra térni. Azzal kezdte, hogy nem zárkózhatunk el állampolgári kötelességeink teljesítése elől. (A már-már lelkes tömeg gyanút fogott. Végül is kibökte: a megfelelő korosztálynak igenis be kell vonulnia a román hadseregbe. Erre már morgás támadt, és egy „háziszőttessel” befűtött (bepálinkázott) csoport énekelni kezdte az akkoriban mindkét oldalon táplált román–magyar testvériség jegyében: „Inkább elmegyek én messze idegen országba – Úgysem leszek én az oláh katonája!”

A Párt szónoka, Kovács testvér ledöbbent. És feldühödött.

– Tudjátok mit?! – ordította dühösen. Ha nem mennek román katonának, majd elmennek munkaszolgálatra az orosznak!

A hatás engem is meglepett.

– Megyünk! Éljen Sztálin marsall! – ordították a hevesvérű „ellenállók”. És most már az egész tér zengett az iménti énektől.

Vali pártfejes megpillantotta a tömegben Ferencz József tanár urat, a csíksomlyói tanítóképző nagytekintélyű oktatóját. Kétségbeesetten kérte, tegyen valamit, csillapítsa le a tömeget.

Ferencz József tanár úr felment a filagóriába, ahonnan az elvtársak már leráncigálták Kovács testvér-elvtársat. Festő Péter testvér (Péter Laci hívta fel rá a figyelmemet), a hőségben is hosszú esőkabátot viselő titkosrendőr (hosszú kabátja alatt viselte irdatlan pisztolyát) lelépett. Ferencz József tanár úr pedig nyugodtan levetette zakóját, majd feltűrte ingujját.

– Halljuk a tanár urat! – kiabálta valaki a tömegből.

Nagyjából csend támadt.

– Székely testvéreim! – indította mondanivalóját a tanár, amitől végleg csend támadt, hiszen ha a „testvér” „testvér”-nek így önmagában különösebb vonzereje nem is volt, a „székely”-jel összekötve már figyelmet érdemelt.

– Mind arról esik ma szó – kezdte el beszédét Jóska bácsi, a tanár –, hogy ki a demokrata. Ezt is mondanak erről, azt is. De mondjátok meg nekem, székely testvéreim: van-e igazibb, van-e jobb demokrata a drága székely édesanyánál!

– Nincs! Nincs! Éljen a tanár úr!!! Éljeeen! – hangzott a tömegből. És Jóska bácsi, Ferencz József tanár úr taglalni kezdte, mi mindenért minősíthető a székely édesanya a legnagyobb, a legigazibb demokratának: háború idején, amíg a férje a hazáért ontja vérét vagy fogságban senyved, kapál-kaszál-arat a székely édesanya, ha kell, erről is, egyben tartja a családot, építkezik – és így tovább.

A tömeg kezdett elérzékenyülni. A berúgottak is kitöröltek a szemük sarkából egy-egy könnycseppet. Rövid volt a tanár úr beszéde – de hatásos. Szívhez szóló. Fél órát se tartott. Utána arra a felszólításra, hogy most menjünk mindannyian és csókoljuk meg a mi drága székely édesanyánk kezét – a tömeg oszladozni kezdett.

Megköszönjük a tanár testvér értékes hozzászólását – állt fel valaki a párttól a pódiumra, de rá már senki se figyelt. Abba is hagyta, és jól tette, mert ha az emberek odafigyelnek, a „tanár testvér”-ből baj is lehetett volna.

Korunk 2004 Október