Arckép: Gyurics Balázs képzőművész

Gyurics Balázs kilenc-tíz éve csak a festészetből él, bár a piaci világ egy kicsit más, mint az alkotás világa

szerző: F. Tóth Benedek

Amikor kész egy a kép, a nevem nélkül van kész. Ha a szignómat használom, akkor az aláírásom is része a képnek, vele együtt teljes az egész.

Gyurics Balázs képzőművész. Ez áll legalábbis a névkártyáján. A műtermében járva azonban egyértelműen kiderül, Balázs elsősorban és főként festő. Képei egy furcsa világ különös rezgéseit rejtik magukban, és az a világ nincs is olyan távol.

Véletlenül, a Király utca 43.-ban futottam össze Gyurics Balázzsal, talán egy hónapja. Pontosabban a Kert című kiállítását láttam meg az utcáról, az üvegen át. Színes gömbök, elnyúló cseppek, ez volt az első gondolatom, maszatoló, szétpukkanó cseppek a légüres térben. Aztán jöttek a gondolatok, a hangulatok, és a képeket muszáj volt nézni. Hogy megértsem, hogy értsem őket.

Hónap múltán kerestem fel Balázst a műtermében. Szeretek műtermekbe járni, mert mindig azt remélem, elleshetek valamit abból a világból, amelynek többnyire csak az ablakait látom, hol kép, hol szobor, hol film formájában, aztán mindig rájövök, hogy illúziókat kergetek, mert hogyan is mutatná meg magát nekem a művészet világa, hogyan is árulná el titkait, fedné fel mesterfogásainak mozdulatait. Mindig meg kell elégednem azzal, amit a művészek által közölni akar, és valljuk meg, ez sem kis dolog.

Mert például honnan tudhattam volna, hogy nem is jártam messze az igazságtól a Király utca 43.-ban, amikor úgy éreztem, mintha egy nem létező világ falainak darabjait látnám festményként a falon, és ki árulta volna el vajon, hogy Gyurics Balázs szívesen festene freskót vagy seccót is. Merthogy volt idő, amikor azon törte a fejét, hogy üvegmozaikkal rakja ki az egyik uszoda belső terét. Egy tenger alatti fotóját álmodta meg ilyen módon, de a munka álom maradt, igaz, beteljesülhet még. S hogy miért éppen mozaik? „A mozaiknál mindig az első gesztus jelenik meg. A festményeimen nagyon sok réteggel dolgozom, ezért is töltök sok időt egy-egy kép elkészítésével. A mozaik viszont egyrétegű kihívás.”

Elnézve persze Balázs arcát, göndör haját és kalandozó tekintetét, nem is lepődnék meg azon, ha a reneszánsz korából lépett volna előre ötszáz évet, hogy befejezze a nagy elődök munkáját, és csak később, a beszélgetés közben derül ki róla, hogy nem is áll távol tőle Leonardo évszázada. Olyan alázatossággal közelít a festészethez, mintha még csak éppen most akarná megtanulni az ecsetfogást, miközben már papírja, diplomája van a festészetről, s kilenc-tíz éve csakis a képeinek festéséből és eladásából él.

Lehetett volna külkereskedő, de az csak környezeti hatás volt, semmint belső elhatározás. Egy dolog érdekelte, amióta hatévesen néhány vonallal felvázolt egy almát: a festészet. Tizenévesen már ismerte az olajfesték és a vászon misztikus kapcsolatát, s bár számos kudarcélmény érte, miután képeinek kritikája nem feltétlenül volt olyan, amilyet egy ifjú festőpalánta hallani szeretne, de még ezzel sem törődött sokat, olyannyira nagy volt benne az elhatározás: a vászon előtt akar élni. A képeit betette egy mappába, és azon tűnődött, vajon nem azoknak nagyobb-e a kudarcélményük, akik megpróbálták eltanácsolni a pályáról.

Még a Képzőművészeti Egyetem felvételijének is nekiugrott, anélkül hogy tudta volna, minek is kell megfelelni valójában. Be sem hívták a második fordulóba. Ezután iratkozott csak be rajziskolába, s mindjárt ki is próbált néhányat, majd miután a barátja akkor már a Pécsi Egyetemre járt, érdeklődése a mediterrán hangulatú város felé fordult, és a mai napig nem bánja, hogy ott járta ki végül az egyetemet. Olyan alkotói közösségre talált, amelyben megvalósíthatta, fejleszthette önmagát, és úgy emlékszik vissza azokra az időkre, hogy a fővárosban maradt, a képzőre járó barátai is némi irigységgel nézték, hogyan segíti Pécsett a hallgatók munkáját a tanszék és a város. Mert kaptak ott mindent: termet, felületet, eszközöket és főként lehetőséget az alkotásra. Ma pedig ez áll a névkártyáján: Gyurics Balázs képzőművész. Kérdem persze, miért nem festő az a művész, de azt mondja, azért, mert zavarban van. Tudja ő is persze, hogy kifejtésre, magyarázatra szorul ez a válasz, hiszen az, aki egész életében arra készült, hogy a vászon elé álljon, nem foglalhatja ezt össze két szóval: zavarban van. „Érzékeny vagyok a művészeti kihívásokra. Foglalkozom installációkkal, videovágással, érdekel a fotográfia. És ma már nem is lehet egyfajta művésznek lenni. Egy olyan világban, amelyben ennyiféle vizuális vagy bármilyen impulzus ér, muszáj reflektálni. És be kell látni, vannak olyan szakadékok a művészeti ágakban, amelyekre nem lehet reagálni még a hagyományos festészeti eszközökkel sem. Ez nem azt jelenti, hogy elavult volna a festészet, sőt most mintha megint az aranykorát élné, csak arról van szó, hogy jobban lehet reagálni akár egy animációval, akár a 3D segítségével, vagy nyithatunk blogot az interneten, hangjátékokat rendezhetünk. Ha például fotózom, a képeimmel mindig versenyezni akarok a profik világával, de amikor festek, nem akarok vetélkedni senkivel. Annyit szeretnék csak, ha bekerülhetnék a művészet folyamába; hogy az európai művészet észrevegye azt, amit csinálok, s hogy folytatni tudjam azt, amit ez a világ elvár. Velázquez és Leonardo elvárja tőlem ezt, és minden festő, aki részt vett ebben a folyamatban, vagy ma is része az egésznek.” Filozofikus a magyarázat, mi tagadás, de Balázsnál az alkotás folyamata is filozofikus. „Mindig körbevesznek olyan elemek, amelyek mintha életre kelnének festés közben. A bor az asztalon, a festékek a tubusban, az enyv, a vászon. Mintha az alkotótársaim lennének az elemek.” Ez a furcsa világ érződik Balázs képein is, és mintha már érteném, miért akartam megfejteni a festményeit a Király utca 43.-ban. Merthogy a képei nem úgy figurálisak, ahogyan az alakábrázolást értik ez alatt sokan, hanem a bennünk kialakult képzet teheti azzá némelyik művet, ha próbáljuk megfejteni történetét. „Még az absztrakt is leképez egy teret, és hiszem, hogy abban a formában az igenis létezik valahol, ráadásul úgy, abban a formában, ahogyan ábrázolom. Mert képtelenségnek tartom, hogy olyat hozzon létre, olyat alkosson az ember, amely nem létezik. Igazuk volt a kubistáknak, az organikus világ szubjektív. Akárhogyan formálod, nem veszít az értékéből, sem az értelméből.” Balázs szerencsésnek tartja magát, mert saját műtermében addig hajlíthatja az organikus világ tereit, ameddig csak kedve tartja. Párhuzamosan is dolgozik képein, ha úgy alakul. S honnan tudja, hogy kész a kép? Onnan, hogy nem akar már hozzátenni semmit. Sokszor még a nevét sem írja oda. „Nem írom alá mindet, mert amikor kész egy a kép, a nevem nélkül van kész. Ha a szignómat használom, akkor az aláírásom is része a képnek, vele együtt teljes az egész.” Ez a felfogás valóban filozófia, és nem is lepődöm meg azon, hogy Balázshoz igencsak közel áll a Távol-Kelet. Merthogy vágyik oda, bérelne ott házat, a tengerparton, ahol a civilizáció nem fertőzte meg a mindennapokat. Érdekli az emberi elme működése, a gondolkodás folyamata, az univerzum működése. Ezért is kungfuzott a pécsi egyetemi évek alatt, hogy megpróbáljon minél közelebb kerülni ahhoz a világhoz. „Szeretem a letisztult dolgokat, azokat és az olyanokat, amelyeket a keleti bölcsek is megfogalmaznak.” Ám annak, aki csak a festészetből akar megélni, nem mindig adatik meg a harmónia állapota. De Balázs ebben is következetes, mert hiszi, hogy akkor lesz művészet a művészet, ha már az egészségét, sőt akár életét is veszélyezteti az alkotónak. „Ez az az állapot, amikor nem alszol, mert alkotsz, amikor már éhezel, mert nem akarsz eljönni a vászontól. Amikor beszippant a festészet. Merthogy össze is lehet festékezni a vásznat, de más jelent, ha megfestesz egy képet.” A képeket azonban el kell adni valahogyan, hogy újak is készülhessenek, hogy legyen erő és idő megteremteni az alkotáshoz szükséges alapfeltételeket. A gond csak ott van, hogy minden eladás az alkotásról szól. „De hogyan is lehetne párhuzamba hozni egy alkotást a pénzzel? E tekintetben nagy a zavar, mert a képeidért olyan dolgokat vehetsz, amelyek korántsem állíthatók párhuzamba az alkotással. Aki megveszi a képeimet, az a festményekkel együtt kap egy konkrét belső világot. De a világ mintha nem akarna maradandót alkotni, csak cserélhetőt. Egy kép viszont cserélhetetlen, és éppen ezért maradandó.”
Forrás: Zóna