Viselet és nem divat

Tötszegi Tekla

Az öltözködés kérdése1 régóta foglalkoztatja a különböző társadalomtudományok képviselőit, akik tudományáguk, illetve saját személyes érdeklődésük függvényében különféle megközelítésekben vizsgálták azt.

A néprajzi kutatás a legutóbbi időkig2 a köznépi, elsősorban a tradicionális paraszti öltözködés kérdésére fókuszált. A terminushasználat (a társadalmi diskurzusban ma is erőteljesen jelen lévő népviselet kifejezéstől a 20. század második felétől gyakoribb parasztviselet használatán keresztül a napjainkban uralkodó viselet terminusig) jól jelzi az elméleti keret alakulásának állomásait is. Már az első tudományos igényű meghatározások legfontosabb jegyekként a népviselet helyhez, múlthoz kötöttségét és állandóságát,3 társadalmi, történeti és rituális meghatározottságát emelik ki.4 A 20. század második felének elméleti megközelítései az egyes elemek, funkciók hierarchikus rendbe való szerveződését hangsúlyozzák, olyan jelrendszerként határozva meg a viseletet, amelynek működését egy adott közösség által elfogadott, alkalmazott és számon kért normarendszer biztosítja.5

Az értelmezési keret szélesedésében fontos szerepük volt a rokon tudományok (szociológia, történelem, antropológia) eredményeinek. Az 1980-as években az öltözködéskultúra nemzetközi irodalmából több mű olvasható magyarul. Ezek közül a néprajzi kutatásokra a legnagyobb hatást a Klaniczay Gábor és S. Nagy Katalin által szerkesztett tanulmánykötet, a Miért aktuális a divat? Divatszociológia (1982) címet viselő válogatás gyakorolta. A kötet összegző, bevezető tanulmányában Klaniczay Gábor a viseletet jelfunkciójával jellemzi: a viselet olyan kulturális jel, amely minden egyes emberhez annak külön megnyilatkozása nélkül hozzárendelhető, a társadalmi különbségek, illetve az összetartozás kinyilvánításának eszköze.6 A jelhasználók közössége a viseleti jeleket rendszerként használja, értelmezi. Ez a jelrendszer koronként különbözhet differenciáltsági foka, valamint állandóbb vagy változékonyabb jellege folytán. A prekapitalista társadalomszerveződés jellemző „alakulatai” stabilabb és differenciáltabb öltözködési rendszereket alakítottak ki, amilyen a természeti népek rituális öltözete, a paraszti faluközösségek népviselete és az európai középkor ruharendeletekkel kordában tartott viseleti rendje, ám – mint azt Klaniczay a kötetben szereplő tanulmányok alapján megállapítja – ezek esetében sem a jelek állandó elrendeződéséről, hanem inkább azok folytonosan átalakuló egyensúlyhelyzeteiről beszélhetünk. Tanulmányában Klaniczay a társadalmi megkülönböztető jelek szerveződésének négy típusát veszi számba: a hagyományos szerveződést, az intézményes szabályozást, az ideologikus rendszerezést és a divatot. A következőkben az első és az utolsó típus összefüggéseiről, hagyományos szerveződés és divat viszonyáról szeretnék beszélni egyetlen Nádas menti közösség 20. századi, erőteljes közösségi szabályozottság alatt álló női öltözködése alapján.

A megkülönböztető jelek hagyományos elrendeződését Klaniczay szerint 1. a jelszerveződés közvetlen megfelelésen alapuló formája, 2. a társadalom rituális rendjébe való illeszkedése és 3. a jelek „folklórlogika” szerinti kombinációja teszi lehetővé.

1. A közvetlen megfelelést a ruhadarab milyensége és a „társadalmi, történelmi természetében megragadott” ruhaviselő7 között a közösségi normarendszer biztosítja.

Az erős közösségi szabályozásnak köszönhetően a viselet a vizsgált közösségben jelfunkcióval rendelkezik. Jelölő lehet egy viseletelem (annak megléte vagy hiánya), valamely komponense (anyagminősége, szabása, színe, díszítettségének mértéke, megkímélt vagy használt állapota), a felöltés módja. A jeltárgy (jelölt) vonatkozhat a viselő társadalmi státusára (nem, etnikum, családi állapot, kor, lokális hovatartozás), a viselés alkalmaira (nagyünnepi alkalmak, ünnepi, hurboló, viselő, rendkívüli alkalmak), érzelmekre (együttérzés, bánat).

A pontos szabályok szerint elkészített, kiválasztott, felöltött, különböző elemekből szervezett rend öltözet egyszerre többféle társadalmi mutató, illetve alkalom jelölésére is képes (pl. nő, húszas éveiben jár, adott státusú házaspár gyermeke, egy másik státusú, nemzetiségű férfi felesége, tehát férjezett, de még nincsen gyermeke, épp kifele tart a gyászból).

A magyar viseletekre általában jellemző, hogy a különböző nemekhez egymástól eltérő viseletelemek társulnak. A vizsgált közösségben az egyetlen, férfiak és nők által is viselt elem a mindennapinak számító kötényféle, a szőtt surc. Ezt a 20. század elején a férfiak ünnepi, rituális viseletdarabként is használták, később visszaszorult a viselő öltözetbe. Az 1960-as–1970-es években a lakodalmi mulatság ideje alatt segédkező vőfélyek, nyoszolyólányok alkalmi öltözetéhez is hozzátartozott. Jóval gazdagabb a tipológiailag közös, csupán részleteiben különböző (pl. szín, díszítmény, szabás, forma) viseletdarabok köre. Lássunk erre néhány példát. A 20. század elején viselt posztó felsőkabátnak, a condrának a posztó színe szerint volt férfi (szürke) és női (fehér) változata. A condra helyét a 19–20. század fordulójától régiószerte fokozatosan átvevő posztóujjasnak, a bujkának nem a színe, hanem a díszítménye jelértékű. A férfibujkákat piros-zöld gépi tűzéssel, a női bujkákat pedig sallanggal, fekete vagy színes szalagból kialakított körökkel, rózsákkalés gyönggyel díszítik. A férfiak, illetve a nők által hordott bőrmellesek legszembetűnőbb különbsége a 20. század elején azok szabása volt. Mindkét típus csípővonalig ért, de a férfiak mellesét kis zsebekkel, állónyakkal is ellátták, a női változatról mindkettő hiányzott. A nőtlen fiatalemberek kb. az első világháború végéig, a lányok kb. az 1940-es évek végéig viseltek hímzéssel és szalagfélékkel díszített szalmakalapot. A férfi és női változat elsősorban a kalap formájában különbözött. A férfikalap fejrésze magas, karimája keskeny, a női kalap feje alacsony, kis átmérőjű, karimája viszont széles volt. A kisgyermekek öltözetében a nemek közötti különbséget szintén elsősorban a köntös (bő, derékrésszel ellátott szoknya) színe jelezte, a fiúké sötétebb (barna, kék), a lányoké élénkebb színű (piros, fehér, rózsaszín) anyagból készült. Jelértéke volt az alatta viselt ing szabásának, hímzése színének, technikájának, a díszítmény elhelyezésének, a kötény használatának vagy annak hiányának, illetve a fejrevaló milyenségének is. A csak egyik nem által hordható viseletdarabok köre igen gazdag, a szoknya/nadrág, kendő (főkötő)/kalap bináris oppozíciók jelszerepe általános, nemcsak erre a közösségre érvényes.

A közösségi szabályrendszer más-más öltözetet írt elő a karon ülő és futkorászó kisgyermek, a nagyobb, már iskoláskorú gyermekek, illetve a felnőttek számára. Az 1930-as évek végétől az alapanyagok, díszítési módok s a ruhafélék megsokasodásával a felnőttek öltözete az addiginál alkalmasabbá vált a viselő életkorának jelzésére. Aprólékos szabályrendszer határozza meg, hogy egy adott korú nő milyen alapszínű ruhát ölthet magára, a ruhán milyen színű, milyen mennyiségű díszítés illő, hogy legyen. A fiatalok színei8 (körülbelül 35 éves korig): a fehér, rózsaszín, piros, sárga, zöld, ugyanilyen színű mintával. 35 éves kor után a fehér kendő s vele együtt a fehér alapszínű szoknya, a fehér gyönggyel díszített mellény kimarad. Viselési határnak többnyire az első gyermek konfirmációjának az évét tekintik. A fehér alapú blúz, kötény még 4–5 évig viselhető. Körülbelül 45 éves korig hordható a sárga alapú kendő, szoknya, kötény és blúz. A 45–60 évesek színei: élénk színű rátétekkel, hímzéssel díszített bordó, kék, zöld, lila vagy feketével, kékkel, zölddel díszített piros alapszínű ruhadarabok, a korcsoport vége felé a díszítés mind sötétebbé válik. A 60–65 évesnél idősebbek öltözetének domináns színei a kék, a zöld, a lila, majd a kor előrehaladtával ezek helyét egyre inkább a fekete veszi át. A korjelzés finomítását, árnyalását a különböző színű, színtársítású díszítmények alkalmazásával érik el. A viselési korhatár alakulását befolyásolhatja a korai gyermekvállalás, leánygyermek születése, betegség, gyász Az egészen idősek, különösen az özvegyek tiszta feketében járnak.

A családi állapotot jelző öltözetelemek közül haj- és fejviselet már a korábbi századok során is általánosan szimbólumként funkcionált. Kiemelt fontosságukat bizonyítja, hogy az 1980-as évek második felétől kezdődően, amikor a fiatalok viseletes öltözködése visszaszorul az ünnepi és rituális szférába, s gyakoribbá válik a lányok körében a rövid haj, a lánystátust jelző copfot a mellény hátsó nyakkivágására erősített hajfonó szalag és a hozzáillesztett pántlika helyettesíti, amely a kendő vagy párta alól lecsüngve azt a benyomást kelti, mintha a lánynak hosszú haja lenne. Ugyanígy az 1960-as, 1970-es évek fordulójától egyre nagyobb számban kiöltözött s megrövidült hajú fiatal asszonyok az asszonyi státus jelzése céljából a hagyományos főkötőkbe karikára tekert textíliából készült műkontyot varrtak. Az így kiegészített főkötő sapkaszerűen a fejre illesztve s kendővel letakarva a megszokott fejformát eredményezte. Családi állapotjelző szerepe van az ingek díszítésmódjának, valamint bizonyos kiegészítők viselésmódjának is.

A vagyonbeli különbséget elsősorban a ruhatár gazdagsága és összetétele, illetve a viselet struktúrájában nem nélkülözhetetlen, különféle presztízstárgyak jelezték.

A régión belüli lokális hovatartozást a viselet színhasználatára, a díszítés módjára és mértékére, arányaira, az öltözet felöltési módjára vonatkozó sok apró részlet jelzi. A faluban a többségi magyaron kívül még két etnikum – román és cigány – él. A román–magyar viselet összehasonlításában az ingek szabásának, díszítésének, a pendely díszítésmódjának, a mellény, szoknya szabásának van megkülönböztető jelszerepe. A helyi cigány és a magyar viselet esetében a felhasznált anyag minősége és mennyisége, a díszítés mértéke jelzi az etnikai hovatartozást. Az etnikai identitást hangsúlyozhatja a viselet egy-egy komponense is. A „nemzetiszín” díszítmény, a címerábrázolás a magyarság vállalásának a külső, látható s gyakran megfogalmazott jele.

2. A megkülönböztető jelek a társadalmi időpontok és helyszínek rituális rendjébe illeszkednek. A mindennapok öltözködése – mint ez általánosan megfigyelhető – itt is kevésbé formalizált, a gyakorlati funkció (takarjon, védjen, kényelmes, könnyen tisztítható, meleg/szellős legyen) dominál. Az ünnepi alkalmak szertartásosabb megjelenítést írnak elő. Az ünnepi viselet jellemző vonása új/ápolt volta. A nagyünnepi öltözet legfőbb ismertetőjegye az ünnepinél gazdagabb díszítése, máskor nem viselt kiegészítőkkel ékesítése. A ciklikus, kollektív vallási ünnepek közül advent első vasárnapját és nagypénteket eltérő színhasználattal jelzik, egyébként a nagyünnepek alkalmait a jelhasználat szempontjából kevésbé tartják egymástól való megkülönböztetésre érdemesnek. Az egyéni élet átmeneti rítusai közül a konfirmáció kiemelt szerepű, a konfirmáció napján használt öltözetet öltik fel menyasszonyként is.

3. Folklórlogikán Klaniczay a különböző jeleknek vagy azok alkotóelemeinek variációs lehetőségeit, átstrukturálhatóságát és spontán hagyományozódását érti, hangsúlyozva, hogy a tradicionális rendezőelvek – bár elsősorban valóban a társadalom és kultúra szerveződésének tradicionálisabb mechanizmusával függnek össze – a modern, ipari társadalmakban is tovább élnek. A jelek cserélődésének, átalakulásának alapjául esztétikai behelyettesíthetőségük, szimbolikus tartalmuk szolgál, de a véletlen is szerepet játszhat abban, hogy épp milyen elem nyer megkülönböztető funkciót. Lássunk néhány példát.

Az első világháború után – mint a régióban általában – megszaporodnak a gyári alapanyagok a női viseletben, a derékszögű szabású darabok mellett megjelenik az íves szabás. A női ingek korábbi egyeduralmát megtörik a különféle gyári textíliákból komplikált szabásminták szerint elkészített ujjasok. Gyakorlati funkciójuk ugyanaz, mint korábban az ingeknek, szintén a felsőtestet fedik, azonban gazdagabb jelentéskörrel rendelkeznek, s alkalmazásuk által az inghasználat differenciáltabb lesz. A kevéssé díszített ingtípus teljesen visszaszorul a viselőruhák közé, míg a díszes változatokat főként rituális alkalmakkor használják ezután. Mivel az újításokat rendszerint a fiataloknak készült ruhákon próbálják ki, az ujjas használata megjelenésének időszakában ’fiatalság’ többletjelentést nyer. Az ingekhez használt vászon egységes fehér (illetve kékített) színe önmagában nem volt alkalmas korjelzésre, a hímzés színének (piros, illetve fekete), valamint a díszítés mértékének (a vállrészre is kerül hímzés) van ilyen többletjelentése. Az ujjasok esetében a gyári anyagok szélesebb palettája, illetve a rátétként használt szalagok, paszomántok színe és mennyisége lehetővé teszi a korjelzés további differenciálását.

Egy-egy korábban meghatározónak számító alapanyag időszakos vagy végleges eltűnése nem a belőle készült viseletelemről való teljes lemondást, hanem az újabb anyagfajták integrálását eredményezi. A gazdag, változatos anyaghasználatnak köszönhetően bővül az alkalmazott alap- és díszítőtechnikák, illetve az alkalmazott díszítmények (motívumok, kompozíciós sajátosságok) köre, ezáltal az egész ruhatár gazdagodik, egyre több variáció jelenik meg ugyanannak a többletjelentésnek a kifejezésére. A második világháború utáni években a korábban használt kasmír- és gyöngyfélék, csipkék, pántlikák eltűntek, elsőként a műselyemféléket tudták egy idő után jól-rosszul beszerezni. A korábban használttal azonos szerkezetű, funkciójú kötények fő alapanyaga ebben az időszakban a korábban jellemző színskálának megfelelő műselyem, díszítményét a finom gyapjú-üveggyöngy kombináció helyett selyemmel kivitelezik. A réginél gyengébb minőségű új kasmír megjelenése az 1960-as évek elején lehetővé teszi egy kelmetípuson belül is a jelszerep differenciálódását: a jobb minőségű öröklött vagy használtan megvásárolt régi kasmír az ünnepi, a gyengébb minőségű új változat a viselő és kimenő alkalom jelzésében kap szerepet.

Az újabb megoldás mindig a rendszeren belül születik: a közösségi ízlés határozza meg, hogy bekerül egy-egy elem a rendszerbe, vagy – mivel nem felel meg a kívánalmaknak – egyszeri próbálkozás marad. Az 1970-es évek elején a fiatalok kiegészítő szerepű szőrsallangját, mivel nem lehetett már készen megvásárolni, megpróbálták műszálból kötött változattal helyettesíteni. Az újítás azonban nem nyerte el a közösség tagjainak tetszését, a példát senki nem követte, a sallang viselése háttérbe szorult, az ekkor már Csehszlovákiában beszerezhető Jacquard-pántlika vette át a helyét az 1980-as évek második feléig, amikor újabb technikát kísérleteztek ki előállítására.

Az önkényesen kiragadott példák is jelzik, hogy a viselet állandóan változásban van. A változás okai lehetnek általános vagy kifejezetten a közösségre vonatkoztatható gazdasági tényezők (jelen esetben pl. a tejtermékek értékesítéséből, a piacolásból eredő prosperálás), meghatározóak lehetnek nagy horderejű történelmi (világháború, impériumváltás) vagy a szűkebb közösséget, annak életstratégiáit érintő események (pl. kollektivizálás, városi munkavállalás). A változások lehetnek formaiak, érinthetik a viselet szerkezetét, vagy jelenthetik egy-egy elem háttérbe, új funkcióba szorulását is.

Lehet-e divatról beszélni a jelfunkciók fentiekben is jelzett változó, alakuló egyensúlyhelyzetei kapcsán?

A divat Klaniczay szerint ugyanúgy összetartozás és különbözőség jelzésének az igényére támaszkodik, mint a viselet. A divat azonban a megkülönböztető jelek gyors cserélődésén, elértéktelenedésén alapuló, periodikusan változó magatartás- és cselekedetmintát jelent. Mozgatója egy adott (magasabb rangú, követett) csoporttal való azonosulás vágya, azonban minél szélesebb réteg alkalmazza, annál inkább megszűnik divat lenni, épp azáltal értéktelenedik el, hogy egy olyan réteg használja már, amellyel a kezdeményező csoport nem akar közösséget vállalni. A divat tehát tulajdonképpen a terjedési üteme révén differenciál. Ezért van szükség – akár korábbi jelek anyagi, rituális, szimbolikus meghatározottságából való kiszakítása, felforgatása révén – a különbözőség újabb és újabb jeleinek a tudatos megteremtésére.

A hagyományos viseletek esetében egy-egy időszak szépségeszményének leginkább megfelelő, anyaghasználatában, az elkészítés és díszítés módjában megnyilvánuló változatát a fiatalok öltözete testesíti meg. Az ő öltözetük nyomán rekonstruálhatók a viseletben megjelenő újítások. Az anyaghasználatban, illetve a díszítésmódban (technikában, motívumhasználatban és mintaszerkesztésben) tetten érhető újítások nyomán azonban a korábban használt anyagfajták, díszítésmódok nem maradnak végleg el, legfeljebb fokozatosan a gyermekek vagy az idősebb generáció viseletébe, illetve az ünnepiből a viselő öltözködésbe szorulnak vissza.9 A konfirmálásra, tehát a lány egyházi és közösségi nagykorúságának időpontjára elkészített, egész életre szóló, nagy anyagi befektetést igénylő egyéni ruhatár értéke nem évül el, darabjai viselőjük számára sohasem válnak „divatjamúltakká”. Bár a viselet esetében is megfigyelhető a versengő szellem, az elsőbbségre törekvés a viseletes öltözködésben is jelen van, az inkább az adott struktúrán belüli megvalósítást, variációkat jelent. Míg a divatjel létrejöttében a különbözőség megkonstruálása a fontos, a viseletben megfigyelhető újítások esetében az összetartozás jelzése mindig hangsúlyosabb. Egy-egy új elemmel nem gyökeresen különbözőt akarnak jelölni, hanem ugyanazt a jelentést termelik újra a rendelkezésre álló források, eszközök segítségével. Nem az egyéni választás, a szubjektív összetevők a meghatározóak, hanem a közösségi norma. Amint a haj- és fejviselethez kapcsolódó előző példákból is láthattuk: a polgári öltözködésre áttérő fiatal lányok, asszonyok levágott hajviseletükkel már az általános trendhez igyekeznek felzárkózni, viseletbe öltözve azonban meg kell felelniük a közösségi normáknak, haj- és fejviseletüknek közvetítenie kell a normák által biztosított jelentéseket. Akkor is, ha az adott körülmények között ez csak „műmegoldások” segítségével megoldható. A változások, az adaptáció képessége a viselet élő voltát jelöli: a rendszer képes a különböző funkciók ellátására, a különféle jelentések megjelenítésére, szemben a patrimonializálódott, kosztümmé vált viselettel, amely esetében – többnyire tudatos szelekció eredményeként – a reprezentatív funkció uralkodik.

Divat-e hát a viselet maga? Mindaddig, míg viselet marad, tehát közösségi szabályozottsága révén gazdag jelentésrendszer kifejezésére képes, nem tekinthetjük annak. Divattá csupán azután válhat, ha megszűnik rendszerszerűsége, funkcionalitása, közösségi elfogadottsága.

JEGYZETEK

1. A címet Gazda Klára, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének docense javasolta, aki maga is tervezte viselet és divat összefüggéseinek elemzését A Hét tudományos és ismeretterjesztő melléklete, a Tett 1984/2–3-as, Öltözködés és Tudomány címet viselő összeállítása számára.

2. Az utóbbi néhány évben olyan elemzések is születtek, amelyek pl. mai városi csoportkultúrák öltözködésének szabályszerűségeit vizsgálják. Lásd pl. Szapu Magda: A zűrkorszak gyermekei. Mai ifjúsági csoportkultúrák. Századvég, Bp., 2002; illetve Uő: Az öltözet mint kulturális szimbólum. Az üzenetek kódolása és jelenkori dokumentálása. In: Fejős Zoltán (szerk.): Néprajzi jelenkutatás és a múzeumi gyűjtemények változása. (MaDok-füzetek 1.) Néprajzi Múzeum, Bp., 2003. 73–81.

3. Vö. Bátky Zsigmond: Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére. Bp., 1906 (1992). 5.

4. Vö. Györffy István: Viselet. In: A magyarság néprajza. I. Bp., é. n. 381–435.

5. Vö. Fél Edit – Hofer Tamás: Népviselet. In: Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar néprajzi lexikon. 4. Akadémiai Kiadó, Bp., 1981. 16–27.; Flórián Mária: Öltözködés. In: Füzes Endre – Kisbán Eszter (szerk.): Magyar néprajz. IV. Életmód. Akadémiai Kiadó, Bp., 1997. 585–767; Gazda Klára: A 19–20. századi székelyföldi népviselet jelei. In: Voigt Vilmos – Balázs Géza (szerk.): A magyar jelrendszerek évszázadai. Magyar Szemiotikai Társaság, Bp., 1998. 81–120.

6. Klaniczay Gábor: Miért aktuális a divat? In: Klaniczay Gábor – S. Nagy Katalin (szerk.): Divatszociológia. I. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Bp., 1982. 7–34.

7. Barthes, Roland: Az öltözködés története és szociológiája. Metodológiai megjegyzések. In: Klaniczay Gábor – S. Nagy Katalin (szerk.): Divatszociológia. I. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Bp., 1982. 106–120.

8. A következőkben említett életkorhatárokat gyűjtésünk idején (2004–2006) tekintik normának.

9. A viselet funkcionális vizsgálatának kérdéséről lásd Bogatirjov, Pjotr Grigorjevics: A morva–szlovák népviselet funkciói. In: Verebélyi Kincső (szerk.): Folcloristica 8. A néphagyomány alakulása. Pjotr Grigorjevics Bogatirjov válogatott tanulmányai. (Fordításgyűjtemény. ELTE Bölcsészettudományi Kar. Folklore Tanszék, Bp., 1985. 91–167.

Korunk 2008 December