François Villon balladái 4. rész

Faludy György átköltésében

Mesterem és néhai barátom,
dr. Feleky Géza emlékének

KERÍTŐBALLADA VILLONRÓL
ÉS KÖVÉR MARGOT-JÁRÓL

Persze: pukkadnak a párizsi polgárok,
mióta hírlik, hogy egy lánnyal járok,
ki az utcáról tartja el magát.
De a kis dögöt nagyon szeretem,
ingét megvarrom, ágyát megvetem
és megkefélem este a haját;
bort hozok a kocsmából, a kútról vizet,
s ha egy vendég jön, aki jól fizet:
a hátsó ajtón diszkréten távozom,
hogy a gavallérok és a tiszt urak,
mint a mennyben, úgy érezzék maguk
a bordélyházban, hol ketten lakunk.

Persze, gyakran beköszönt a nyomor.
Ilyenkor Margót látni sem tudom,
gyűlölöm, mint a kést, a vérem forr,
belérúgok és a haját húzom,
Józsefre s Máriára esküszöm,
hogy holnap reggelig agyonütöm,
ha nem lesz pénz - zálogházba teszem
ruháit és ha nincsen, mit egyem:
káromkodom, míg a gyomrom korog,
ő meg a szoba sarkában kuporog,
s ilyenkor napestig pofozkodunk
a bordélyházban, hol ketten lakunk.

Aztán egyszerre pénz áll a konyhára,
mert hirtelen nagy lett a forgalom,
vagy én találkoztam a Bac utcában,
avagy a Montmartre-i domboldalon
egy bitanggal, ki meglógott a cehhel...
S kövér Margóm akkor megint a régi,
combomra csap és arcunk felderül,
lefekszünk, s én egy dalt trillázok néki,
ahogy ez a legjobb férfinak
száz évben is csak egyszer sikerül.
És aztán másnap estig horkolunk
a bordélyházban, hol ketten lakunk.

AJÁNLÁS:

Kik ezeket a sorokat olvassátok,
gavallérok, urak és kapitányok,
jegyezzétek meg: ha egy lányt kívántok,
ki az ágyban mindenre kapható,
szolgálatotokra készen, itt vagyunk
a bordélyházban, hol ketten lakunk.

LEVÉL,
melyet Françoise Villon mester, mikor
nem volt már egy büdös vasa, így írt
Jehan de Bourbon herceghez

Tisztelt uram, fenség, vagy mi a fene, bevezetésül
fogadd üdvözletem. Bár nem vagyok ficsúr, kit a babája fésül,
sem gróf, aki a népet nyúzza, sem Monsignor, ki hintón jött az égből.
Nevem kurtán Villon. Szeretőm utcalány. (Úgy hívják: Mirjam.)
És én? Én eddig néhány verset írtam,
persze, csak úgy privát gyönyörűségből.
Máskülönben pedig boldog vagyok,
hogyha vasárnap nem látok papot.

Arról van szó tehát, hogy múltkor este - úgy értem
hajnalfelé, mikor a kocsmából hazatértem -
egy pimasz gavallér belémkötött.
S mikor pisztolyt húzott, én is kivettem övemből
a tőrömet s tiszta önvédelemből
egyszerűen leszúrtam a dögöt.
S most azt harangozzák, hogy bűnbe estem,
s ezért itt rohadok e majomketrecben.

Egy ily bitang, mint én persze, csak szarik rája,
hol éri majd az angyal trombitája.
De szörnyűség, ha nincs egy vasa.
Úgy lóg a levegőben, mint az akasztott ember,
ha a zsaru ráköp, még csak szólni sem mer,
és nadrágjából kiáll a fara.
Szóval, uram, tőled függ a dolog,
ha Villon gyomra többet nem korog.

Világéletemben embert még meg nem vágtam
soha pénzért. A legtöbb, úgy találtam,
túl ordenári ehhez énnekem.
De te ezt a kitüntetést majd csak megbecsülöd...
Úgy ötven fontot gondoltam aranyban. Ha egészségesen kikerülök
a kóterből, vissza persze a dupláját fizetem.
És addig vedd, ha félsz, hogy kitolok veled,
zálogul az akasztófakötelet.

POST SCRIPTUM:

Mint nem tesz egy ily szegény proletár,
ha a prófunttól segge szüretre jár?
Ilyenkor már bagó sem kell neki.
De most, mikor kalapját leveszi,
s a rohadt pénzért térdre állva
úgy mászik eléd, mint a majom:
hát azt hiszed, hogy nem sül ki a pofája,
te barom?

SZERELMES BALLADA D'AUSSIGNY YSSABEAU-NAK

A dombtetőn a sziklák, mint a nyársak
merednek, lassú szél nyög és a hársak
hasadt odvából tejszín nedv csorog;
a tar bozót mélyén szerelmes árnyak
ölelkeznek s a holdas fák úgy állnak
tótágast, mint mezítlen asszonyok.
Öledre vágyom sírva itt e holt
avarban, hol szerelmünk fészke volt,
s vonagló, izzadt testedért üvöltök.
...Vérembe folyt a vörös telihold.

Emlékszel még? bimbók fakadtak, lanyha
est volt s a fény utolsó sáv aranyja
halódott fenn egy vattafellegen;
bíbor hajad sovány válladra lógott,
minden fűszál bokád köré fonódott,
langyos szellő bujkált a melleden,
s hogy ajkaimra éhes szád tapadt,
s belémcsorgattad édes nyáladat:
két testünk volt, de már csak egy szívünk,
s az alkony ránkborult a fák alatt.

Aztán a hold úgy bukdácsolt a görbe
fatönkök közt, mint rőtszakállú törpe,
s bárhogy kérleltél, megtörtént a nász,
a bokrokon minden rügy arcom mellett
meleg harmattól duzzadt, mint a melled,
s halántékunkon lüktetett a láz,
kemény földágyunk lágy lett, mint a gyolcs,
s nem hallott ember még olyan sikolyt,
mint mellyel izzadt testünk összeforrt.
...Vérembe folyt a vörös telihold.

Majd föltérdeltem és úgy néztelek:
a tengerről sós illat érkezett,
s öledbe épp egy kis virág szorult;
jó volna - súgtam - mindig már így lenni,
és így hallgatni mindörökre semmi
beszédedet. Fejünkre mézga hullt.
Megosztottam veled a kortynyi bort
s a kenyeret, mely tarisznyámban volt:
ez lett lakománk s az ég a nászi fáklyánk,
hol a csillagok örök árja folyt.

A csillagok s egy bimbós ág: a vőfély,
két melled úgy állt, mint két gonosz nővér,
egymásnak háttal. A hold hidegen
sütött s ahogy kékes testedhez értem,
azt gondoltam: talán még ezt sem értem,
s oly messze vagy tőlem és oly idegen.
Aztán hűs ajkad búcsúzón hajolt
fölém s a fákon túl az égi bolt
szélén pirosan megrepedt a hajnal.
...Vérembe folyt a vörös telihold.

És így bolyongok most a téli erdőn,
és várok rá, hogy izzadt tested eljön;
ágyunk füvét felverte rég a fagy,
s az orkánban vonagló fák alatt
űzöm fehér, mezítlen árnyadat,
s a fellegektől kérdem, merre vagy;
hol melled, mely ruhádon átdagadt,
s csípőd, amelyre gyöngyvirág tapadt,
s a dús bozót s az eprek a bozótban?
Mért nem jössz? Várlak még a fák alatt.

A dombon, nézd, a sziklák, mint a nyársak
merednek, lassú szél nyög és a hársak
hasadt odvából tejszín nyál csorog;
a tar bozót mélyében párzó árnyak
inognak s a fák széttárt lábbal állnak
tótágast, mint mezítlen asszonyok,
s én tébolyodva hempergek a holt
avarban, hol szerelmünk fészke volt,
s vonagló, izzadt testedért üvöltök.
...Vérembe folyt a vörös telihold.

Forrás