MARCUS AURELIUS elmélkedései... 1. rész

1. A bevezető: bemutatkozás, hálaadás és számvetés...
- Marcus Aurelius: Elmélkedések (1. könyv)

1. Verus nagyatyám a nemes jellem és higgadtság példája volt.
2. Atyám, hallomásom és emlékeim szerint, maga volt a szerénység és férfiasság.
3. Anyámtól tanultam az istenfélelmet, a jótékonyságot, a tartózkodást nemcsak a rossz elkövetésétől, hanem még a gondolatától is, továbbá a pazarló életmódtól olyannyira elütő egyszerű életet.
4. Dédatyámnak köszönhetem, hogy nem kellett nyilvános iskolákba járnom, hanem otthon élvezhettem kitűnő mesterek tanítását; és hogy megtanultam: ilyen dolgokban nem szabad garasoskodni.
5. Nevelőmtől tanultam, hogy a cirkuszban sem a zöldek, sem a kékek, sem a kerekpajzsúak, sem a hosszúpajzsúak pártjához ne csatlakozzam; hogy kitartó és kevéssel beérő legyek; hogy magam végezzem el a munkámat, és ne markoljak egyszerre sokat; hogy a besúgással szemben tartózkodóan viselkedjem.
6. Diognetos óvott a hiú törtetéstől, a varázslók és szemfényvesztők - ráolvasásokról, szelleműzésről szóló - fecsegéseinek hitelétől, fürjek hizlalásától, és minden ilyen kedvteléstől. Ő tanított az őszinte beszéd eltűrésére, ő szoktatott bölcselkedésre, ő hallgattatta velem először Baccheios, majd Tandasis és Marcianus leckéit, ő íratott velem már gyermekkoromban filozófiai párbeszédeket, ő keltett bennem vágyat a tábori ágy, az állatbőr takaró, általában a görög bölcs életmódjához tartozó tárgyak után.
7. Rusticus gyökereztette meg bennem a meggyőződést, hogy jellememet javítanom, gondoznom kell; ő óvott attól, hogy eltévelyedve a szofisztika felé hajoljak; hogy hiú elméletekről firkáljak; hogy erkölcsi prédikációkat tartsak; hogy szemkápráztatóan páváskodjam mint mindennel törődő vagy tetterős férfiú. Ő idegenített el a szónokias, költőien felcicomázott, finomkodó írásmódtól. Ő figyelmeztetett, hogy otthon ne sétálgassak stólában, általában, hogy minden ilyesmit kerüljek. Ő intett, hogy leveleimet keresetlenül írjam - mint ahogyan ő irt anyámnak Sinuessából; hogy bántalmazóimmal és az ellenem vétőkkel, mihelyt közeledni akarnak hozzám, békülékenyen, engesztelhetően viselkedjem; hogy figyelmesen olvassak, s ne érjem be a felületes megértéssel; hogy a nagyhangúak ne vegyenek le egykönnyen a lábamról. Ő hívta fel figyelmemet Epiktétos értekezéseire, melyeket saját könyvei közül adott kölcsön.
8. Apolloniostól tanultam, hogy gondolkodásom szabad, körültekintő, de azért határozott legyen; hogy egy pillanatig se nézzek más vezércsillagra, mint az észre; hogy lelkem egyensúlyát mindig megtartsam: heves fájdalmak közepette, gyermekem elvesztésekor, hosszú betegségben. Rajta, mint élő példán, világosan megfigyeltem, hogy ugyanaz az ember lehet nagyon erős akaratú és mégis elnéző. Tanítás közben sem volt türelmetlen. Ilyen embert ismertem meg benne, aki szép tulajdonságai közül szemmel láthatóan azt a tapasztalatát és jártasságát értékelte a legkevesebbre, amellyel elméleti tudását másoknak közvetítette. Tőle tanultam meg, hogyan kell barátainktól az úgynevezett szívességeket elfogadnunk, anélkül, hogy akár megalázkodnánk, akár semmibevevésükkel figyelmetlenek volnánk.
9. Sextus jóindulatot csöpögtetett belém; példát mutatott, hogyan kell a háznépet atyai jóindulattal kormányoznom; fogalmat adott róla, miként kell a természetnek megfelelően élnem. Tőle tanultam, hogyan legyek mesterkéletlenül méltóságteljes, hogyan szorgoskodjam barátaim szükségleteinek kitalálásában. Példát adott a bogaras és hebehurgya emberek iránti türelmességre, a mindenkihez való nyájasságra, olyannyira, hogy amit mondott, minden hízelgésnél kellemesebb, mégis a legnagyobb mértékben tiszteletet parancsoló volt. Ezenkívül megértette az életre szükséges alapelveket, módszeresen kikutatta és rendszerbe foglalta őket. Soha sem harag, sem más szenvedély fellobbanását nem észleltem nála: egyszerre tudott tökéletesen szenvedélytelen és gyengéden barátságos lenni. A dicséretet nem vetette meg, ha nem volt lármás. Nagy tudományát nem fitogtatta.
10. Alexandros grammaticus maga volt a kíméletesség. Sohasem kifogásolta, ha valaki előadásában idegenszerű, nyelvileg fonák vagy hibás fordulatot használt, hanem ügyesen szóba hozta a megfelelő kifejezést válasz, kiegészítő magyarázat, vagy a tárgyra, de nem a kifejezésre vonatkozó közös megfontolás ürügyén, vagy valami más alkalmas módon, közvetve sugalmazta.
11. Fronto magyarázataiból értettem meg, hogy az önkényuralomnak velejárója az irigység, a ravaszság, a színlelés, továbbá, hagy a mi úgynevezett előkelő embereink általában mennyire szeretetlenek.
12. Alexandros, a platonista filozófus tanította, hogy kényszerűség nélkül senkinek ne mondjam, levélben se írjam: "Nincs időm." Bokros teendőimet se hozzam fel ürügyül, hogy ezzel a módszerrel következetesen elhárítsam magamtól az emberi együttélés szülte kötelességeket.
13. Catulus buzdított, hogy barátom szemrehányó panaszát, még ha történetesen alaptalan volna is, ne vegyem közönyösen, hanem inkább kíséreljem meg a régi bizalmas viszony helyreállítását. Intett, hogy tanítóimat melegen dicsérjem - mint ahogy ezt Domitiusról és Athenodotosról feljegyezték -, és hogy gyermekeimet igaz szívvel szeressem.
14. Severus testvérem példát adott, hogy szeressem hozzátartozóimat, szeressem az igazságot, szeressem az igazságosságot. Általa ismertem meg Thraseát, Helvidiust, Catót, Diont és Brutust. Ő adott fogalmat arról, mi a jogegyenlőségre felépített állam, amelyet az egyenlő elbánás és a szólásszabadság elve alapján kormányoznak, mit jelent az az uralom, amely az alattvalók szabadságát mindenek fölé helyezi. Ugyancsak ő buzdított, hogy tartsak ki a filozófia mellett változatlan megbecsüléssel, hogy jótékony és a lehetőség szerint bőkezű legyek, hogy ne adjam fel a barátok szeretetébe vetett jó reményemet és bizalmamat. Ő maga nem titkolta, ha barátai szemrehányást érdemeltek tőle, viszont nekik sem kellett találgatniuk, mit akar, mit nem akar, hiszen nyilvánvaló volt.
15. Miaximusnál megfigyeltem az önuralmat, a feltétlen állhatatosságot, a jó kedélyt betegségben és más nehéz viszonyok közt, hogy jellemében szerencsésen keveredik a szelídség és a nemesség, hogy a rászabott munkát zúgolódás nélkül elvégzi. Mindenki megbízott benne, hogy amit mond, azt úgy is gondolja, és amit tesz, azt nem teszi rossz szándékkal. Semmin nem csodálkozott, semmi nem hozta zavarba, nem sietett, de nem is késlekedett, nem volt tanácstalan vagy levert, de erőltetetten nyájas sem, hogy azután ismét haragos és bizalmatlankodó legyen. Jótékony, megbocsátó, őszinte volt, s természet adta egyenesség sugárzott róla, nem pedig kényszeredett önfegyelmezés. Senkinek nem támadt az a gondolata, hogy lenézi, viszont senki sem merte magát derekabbnak tartani nála. A tréfálkozásban mindig eltalálta a helyes mértéket.
16. Atyámnál megfigyeltem szelídségét és érett megfontolással formált ítéletéhez való állhatatos ragaszkodását. Az úgynevezett kitüntetések iránt érzéketlen volt, szerette a munkát, mégpedig kitartással, a köz javát szolgálni tudók véleményét készséggel meghallgatta, mindenkivel következetesen érdeme szerint bánt el, s nagy tapasztalata volt annak az elbírálásában, hol van szükség nekifeszülésre, hol a gyeplők lazítására. Lemondott a fiúkkal való szerelmeskedésről, egyenlőnek tartotta magát embertársaival, nem vette rossz néven, ha barátai nem jelentek meg asztalánál, vagy ha útjain esetleg nem kísérték el. Akik ügyes-bajos dolgaik miatt elmaradtak társaságából, később ugyanazt a régi jó barátot látták benne viszont. Megbeszélésein mindent pontosan és állhatatosan számba vett, és nem elégedett meg a látszatigazsággal, hanem következetesen végére járt az igazságnak. Barátait magához kívánta bilincselni: nem váltogatta őket szeszélyesen, de nem is csüggött rajtuk oktalanul. Minden körülmények között derűs kedéllyel megállt a maga lábán. Szeretett jó előre gondoskodni, s még a legcsekélyebb dolgokról is eleve intézkedett, fontoskodás nélkül. Zajos helyeslés vagy hízelgés egyáltalán nem ért fel hozzá. Az állam fontos érdekein gonddal őrködött, a közjavakkal takarékosan sáfárkodott, s e tekintetben türelemmel nézett szembe a kifogásokkal. Az isteneket babona nélkül tisztelte, és az emberek kegyét sem kereste népszerűség hajhászásával, tetszelgéssel vagy a tömeg legyezgetésével, hanem mindenben józan, elvhű volt sohasem ízléstelen, vagy új után kapkodó. Az élet kényelmét szolgáló javakkal, amikkel a sors bőségesen ellátta, fennhéjázás nélkül, de nyíltan élt; keresetlenül élvezte a rendelkezésre állót, de azért a hiányzót sem nélkülözte. Senki sem mondhatta róla, hogy csavarteszű, rabszolgalélek, szőrszálhasogató volna, hanem inkább be kellett vallani, hogy érett, talpig férfi, fölötte áll a hízelgésnek, s a maga és a mások ügyeinek irányítására termett. Ezenkívül megbecsülte az igazi filozófusokat, a többit sem ócsárolta ugyan, de távol tartotta magát befolyásuktól. Kellemes társalgó volt, szerette a tréfát, de módjával. Testét mértékkel gondozta, nem mint aki az életéért remeg, vagy szemrevaló akar lenni, de nem is hanyagul: így különleges gondossága eredményeként a legritkább esetben szorult rá az orvostudományra, a gyógyszerekre vagy a külső kezelésre. Különösen dicséretére válik, hogy féltékenység nélkül elismerte azoknak a fölényét, akik ékesszólásban, jogtudományban, erkölcstanban vagy valami más tárgykörben tekintélyre tettek szert, sőt segítségükre volt, hogy mindegyikük képességének megfelelő elismerést arasson. Noha minden tettében az ősök nyomdokán járt, azért nemi fitogtatta úton-útfélen az ősi példákhoz való hűséget. Nem volt állhatatlan, sem nyugtalan szellemű, inkább szívesen időzött egyazon helyen vagy egyazon dolognál. Fejfájási rohamai után tüstént felfrissült fürgeséggel tért vissza megszokott munkájához. Nem volt sok titka, csak elvétve egy-egy, az is kizárólag államügyre vonatkozott. Látványosságok rendezésében, építkezéseiben, a népnek szánt ajándékok osztogatásában s más ilyen dolgokban belátás és mérséklet jellemezte, mint olyan embert, aki tekintetét a kötelességre függesztette, nem tetteiből ráháramló dicsőségre.
A maga idején fürdött, nem volt bolondja az építkezésnek, nem törte a fejét új ínyencfalatokon, nem törődött ruháinak szövetével és színeivel, sem rabszolgáinak szépségével. Loriumban, mezei lakásán igen egyszerű, többnyire lanuviumi szövésű stólát hordott. Tusculumban viselt felső ruhája miatt bocsánatot szokott kérni: ez volt jellemző gondolkodásmódjára. Nem volt benne érdesség, sem arcátlanság, sem féktelenség, sem olyasmi, amire azt szokták mondani : "verejtékszagú", hanem mindent részeire tagolva megfontolt, mégpedig alaposan, zavartalanul, sorjában, rendíthetetlenül, összehangoltan. Rá igazán illett volna, amit Szókratésztől szoktak idézgetni : egyformán tudta mellőzni és élvezni azokat a dolgokat, melyeknek nélkülözésében az emberek többsége gyengének, élvezésében mértéktelennek bizonyul. Mindkét esetben csak olyan kiegyensúlyozott, hajlíthatatlan jellemű férfi tud erős, rendíthetetlen, józan maradni, amilyennek bizonyult Maximus betegsége alatt.
17. Az isteneknek köszönöm, hogy jó nagyatyáim, jó szüleim, jó nőtestvérem, jó tanítóm, jó háznépem, rokonaim s szinte kizárólag jó barátaim voltak. Övék a hála, hogy közülük senki ellen nem vétkeztem, bár a hajlandóságom meg volt rá, hogy alkalomadtán ilyesfélét is elkövessek. Az istenek jóindulatából a körülmények sohasem alakultak úgy, hogy zavarba hozzanak. Az isteneknek köszönöm, hogy nem nevelkedtem hosszabb ideig nagyatyám ágyasának környezetében, hogy ifjúi ártatlanságom érintetlen maradt, hogy nem lettem túl korán férfivá, sőt a szokásos időnél tovább kihúztam. Ők rendeltek olyan fejedelmi atya irányítása alá, aki a gőg csíráját is ki akarta belőlem irtani, és rávezetett arra a meggyőződésre, hogy császári udvarban is lehet lándzsás testőrök, ragyogó ruhák, fáklyák, szobrok és más ilyen hiúság nélkül élnem, hogy lehetséges majdnem magánember életét élnem, anélkül, hogy azért az államügyek legfőbb intézésében a kelleténél kevesebb méltóságot vagy tetterőt tanúsítanék. Az istenek ajándéka volt fivérem, aki jellemével egyrészt képes volt belső világom gondozására serkenteni, másrészt megörvendeztetett becsülésével és szeretetével. Hála az isteneknek, hogy gyermekeim nem tehetségtelenek, és testileg sem rendellenesek, hogy a szónoki, költői és más hasonló tanulmányokban nem vittem az átlagnál többre, mert esetleg fogva tartottak volna, ha könnyű előmenetelt tapasztalok bennük. Az ő jóságuk műve, hogy nevelőimet, kívánságukat megelőzve, olyan megtisztelő állásokba helyeztem, melyek után észrevehetően vágyakoztak, és nem halogattam a reménységet, hogy ezt, mivel még fiatalok voltak, csak később fogom megtenni. Nekik köszönöm, hogy megismertem Apolloniust, Rusticust és Maximust. Nekik azt is, hogy világosan és gyakran gondoltam rá, milyen is az a természet szerint való élet, úgy, hogy amennyiben az isteneken, az ő adományaikon, segítségükön, sugalmazásukon múlt, mi sem akadályozott a természet szerint való életben, s amennyiben mégsem értem el ezt a célt, annak én voltam az oka, mert nem ügyeltem az istenek intéseire, hogy úgy mondjam, ujjmutatásaira. Övék a hála, hogy bírja még testem az én életmódommal járó sok fáradságot; hogy egy ujjal sem nyúltam sem Benedictához, sem Theodotoshoz; hogy későbbi szerelmi fellángolásaimból is kigyógyultam; hogy Rusticusszal szemben, bár gyakran összekoccantunk, nem léptem túl a határt, amit később megbántam volna; hogy anyám, noha korai vég várta, élete utolsó éveit legalább velem tölthette. Övék az érdem, hogy valahányszor szegényen vagy más tekintetben szűkölködőn segíteni akartam, sohasem kellett hallanom : "Nincs rá pénz, nincs miből"; hogy én magam sohasem jutottam hasonló szükségbe, s nem kellett más segítségét elfogadnom.
Az istenek adománya feleségem, ez az annyira engedelmes, odaadó, egyszerű asszony, az ő művük, hogy szinte válogathatok a gyermekeim számára alkalmas nevelőkben. Még álmomban is megajándékoztak orvosságokkal, különösen vérköpés és szédülés ellen Caietában is, Chresében is. Nekik köszönöm, hogy filozófiai hajlamom miatt nem botlottam bele valami szofistába, hogy nem pazaroltam az időt írók tanulmányozásával, szillogizmusok kibogozásával, és nem merültem el az ég csodáiba. Mert mindehhez az istenek segítsége és szerencse szükséges.

Írtam a quádok földjén, a Garam mentén

{Forrás: Marcus Aurelius: Elmélkedések}