Jaques Loew: A KETTŐS HŰSÉG CSAPDÁJA

Ma reggel Ábrahámot szemléltük egyszerű hűségében: "Isten majd gondoskodik". Ábrahám nem engedi, hogy belső összeütközésre kerüljön a sor. Az Isten felfoghatatlan rendelkezése iránti engedelmessége és Izsák iránti szeretete között; ide értve mindazt, amit ez a fiú, becézett egyetlene és az ígéret gyümölcse képviselt számára.

Most este nem szívesen viszem vissza újból Önöket a mai problémák és forrongások kellős közepébe. Jól tudom, hogy lelki gyakorlatra hívtak, és hogy Jézus Önöknek is azt mondja, mint az agyondolgozott apostoloknak: "Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek kevéssé", s erre valamennyien a pusztába vonulnak (vö. Mt 14, 13; Mk ó, 31- 32). De azt is tudják: alighogy az apostolok megérkeztek arra a nyugodtabb helyre, ahová Jézus vitte őket, az emberek mindenfelől oda tódulnak, még meg is előzik őket, és mire kiszállnak a bárkából azon a vidéken, ahol - ha szabad így mondanunk - ezt a lelkigyakorlatot kellett volna végezniök, "nagy tömeg" fogadta őket; Jézusnak "megesett a szíve rajtuk" és "tanítani kezdte őket". Mi is, anélkül, hogy elveszítenénk a mi Urunk Jézus és az Egyház igazán lelkies szemléletét, ma este visszatérünk az emberek és kínjaik közé. Ma az egyszerű vagy "kettős hűség" drámájánál időzünk, hogy egy Franciaországban divatos kifejezést alkalmazzak. Ezt a szót először a munkáspapok esetében használták az 1953-1954-es krízis idején: akkor emlegettek kettős hűséget, egyfelől a munkásvilághoz, másfelől az Egyházhoz. De azt hiszem, a kettős hűségnek ez a kifejezése csapda. Bizonyára nem beszélnék Önöknek róla, ha nem lenne más, mint a múltnak egy fájdalmas eseménye. A mai keresztények egyik legidőszerűbb problémájának kellős közepébe jutottunk.

Azért is bocsánatot kell kérnem, hogy megint francia példából indulok ki. Tudják, gyakran szemünkre hányják mint hibánkat: mi franciák mintha azt hinnénk, hogy az egész világ számára feltaláltuk a puskaport! Egyszer Lengyelországban találkoztam Kominek püspökkel, aki tárt karokkal és jóságos mosollyal fogadott, ezzel meghazudtolva gonoszkodó megjegyzését: "Nézzed csak, Loew atya itt van Lengyelországban! Ugyan mit hoz nekünk, hogy megreformálja a lengyel egyházat? Franciaországban ugyan nem mindig megy minden a legjobban... de önöknek franciáknak mindig van orvosságukt minden más ország számára!" Erre így feleltem: "Tudja, Püspök Úr, nem arról van szó, hogy annyi orvosságunk lenne! Csak éppen mi Franciaországban sokszor előbb kaptuk meg a betegséget másoknál. Nem vagyunk jobb orvosok, hanem mindenkinél előbb voltunk betegek. Így hát talán jobban tudjuk - nem az orvosságot, hanem hogy mi a betegség, hiszen keresztülmentünk rajta."

Ha tehát ennek a kettős hűségnek a betegségéről beszélek most Önöknek, nem azért teszem, mintha azt állítanám, hogy orvosságot hozok rá. Egyszerűen olyan bajról van szó, amelyet jól ismerek. Ez a baj nem csupán az emberek szűk körét érinti, hanem mindenütt találkozik vele az ember, ahol két látszólag egymásnak ellentmondó hűségben kell élni, és a türelmes hit sötét útját járni. A munkáspapok válsága ez, akik hűek akarnak lenni a munkásokhoz és hűek az Egyházhoz; a harmadik világ országaiban működő misszionáriusok válsága, akiknek választaniok kell az evangelizáció és a forradalom, a világ és az Isten országa értékei közt: hűséges akarok lenni minden emberi értékhez, és hűséges az Isten országának értékeihez, mintha a kettő ellentmondásban állna. Különben ez volt a modernista válság drámája is. Hűség az észhez és a tudományhoz, vagy hűség a hithez? Hűség az Egyházhoz vagy hűség a világhoz? Úgy tetszik nekem, hogy bármelyik téren Ábrahám példájára egyetlen hűségben kell élnünk.

Manapság - és erre a Zsinat is nagy kísérlet volt - próbáljuk újra létrehozni a "sors-közösséget" korunk embereivel, betölteni azt a szakadékot, azt az árkot, amelytől Suhard bíboros nem tudott aludni, megértetni magunkat az emberekkel, ahogy olyan jól mondja a "Gaudium et spes" konstitúció. A sorsközösségnek ez a gondolata megéri, hogy megállapodjunk mellette. Két emberre hivatkozom, akik mélyen átélték ezt. Ezek P. Lebret és Gustave Thibon.

P. Lebret a sorsközösséget az Atlanti-óceán tengeri halászai között ismerte meg. Ezeknek az embereknek az élete szegény és nehéz volt, de mindenkit valóságos szolidaritás egyesített. Mikor a halászbárka a halrakománnyal visszaért a kikötőbe, nem fizettek az embereknek, hanem bizonyos számú részre osztották a zsákmányt. A hajó, a kapitány, a tengerészek mind jogosultak voltak ennyi vagy annyi részre, és a hajósinasnak is joga volt egy fél vagy negyedrészre. Ha a fogás jó volt, mindenki nagyobb részt kapott, ha rossz, mindenki kevesebbet.

Gustave Thibon Rhone-völgyi falujában szintén látta ezt a sorsközösséget. A gazdag parasztoknak nagyobb földjük volt, a szegényeknek kisebb, de mindenki egyformán leste az eget, a meteorológiai értelemben vett eget, ugyanazzal az aggodalommal, jól tudva, hogy ha esik vagy jégeső jön, mindenki aratásának vége, ha pedig jó idő van, mindenki jól arat. Mindnyájan sorsközösségben voltak a napfény és az eső tekintetében. De még a cipőkereskedő is ugyanolyan nyugtalanul vizsgálta az eget, mint a paraszt, tisztában volt vele: ha az aratás rossz, a parasztok abban az évben nem vesznek tőle facipőt. Viszont amikor később jött egy hivatalnok, levélhordó vagy tanító, a maga jobb vagy soványabb fizetésével, aki, még ha gyenge fizetést is kapott, de azt megkapta a hó végén akár jó, akár rossz időben, az nem volt közösségben a falu parasztjaival: az ő sorsa más volt.

Az egyén sorsa tehát az egzisztenciáját érintő események összessége, és több ember akkor van sorsközösségben, ha akár szellemileg akár anyagilag azonos egzisztenciában osztoznak. Amikor mi, munkáspapok, megpróbáltunk sorsközösségben élni a munkásvilággal, úgy találtuk: meg kell kísérelni, hogy lelkileg is, anyagilag is ugyanazt az életet éljük, mint ők, ugyanazoknak a kockázatoknak legyünk kiszolgáltatva és ugyanazokért a célokért dolgozzunk. Bizonyos, hogy ez a sorsközösségre törekvő erőfeszítés szép gyümölcsöket hozott; valóban nem más ez, mint a tészta közé keveredő kovász, a megsózásra váró ételbe vegyülő só: ha a só a sótartóban marad, ugyan mire jó?

De - itt érkezem el a kettős hűség kérdéséhez - beállt egy sokk. Azért beszélek erről Önöknek, mert ugyanezt tapasztaltam Latin-Amerika egyik másik országában. Gondolom, hogy ez ma is jelentékenyen közrejátszik igen sok keresztény, sok pap tragédiájában. Ha valaki teljesen megosztja egy embercsoport életét, sokkot kap, mert ebben a sorsközösségben, a testvérien megosztott kockázatokban és hasonló életmódban fölfedez valamit, amit eddig nem sejtett. Hogy újból a munkáspapok példájára hivatkozzam - de csak mint példára -: mi azelőtt a munkásvilágot "kívülről" ismertük, könyvekből, statisztikákból, esetleg aktív keresztény dolgozók beszámolóiból, Egyházunkat pedig, amelynek tagjai voltunk, "belülről". De amikor elmentünk munkásnak, akkor belülről ismertük meg a munkásvilágot, és egy csomó apró, látszólag semmitmondó esemény mély hatást tett ránk. Hangsúlyozom: apró esemény. Például egy rosszul megkent talicska, mikor az embernek mint kikötőmunkásnak egész nap 100, 200, 300 kilós súlyos terheket kell tolni vagy húzni: ez jól megy, ha a talicska jól meg van kenve, de ha nem, akkor a fáradság háromszoros, és semmi sem megy úgy, ahogy kellene, és igen megharagszunk a főnökre, hogy nem kenette meg a taligát.

Emlékszem egy kis esetre; elismerem, igazán nem válik becsületemre, de talán megérezteti Önökkel, miről van itt szó. Egy nap kemény munkában izzadtam, kínlódva, zihálva, mikor egyszerre elhaladt előttem egy csapat technikus, akik a kikötőt látogatták: jólöltözött férfiak, csinos öltönyben, szép nyakkendővel, életörömöt árasztó emberek, ami végre is egészen természetes volt! Kirándulást tettek vagy tanulmányi utat, mit tudom én. De amikor én ott fáradtan, izzadva láttam ezeket az elégedett, jókedvű, csevegő embereket, azt mondtam magamban: "Istenem, ha egyikük a lábával beleakadna a kötélzetbe és elesne, de jót nevethetnénk öt percig!" Nem kívántam, hogy törje el a lábát, nem, igazán nem! De hogy csak öt percre egy kicsit nevetségessé váljék, az gyönyörűséget szerzett volna. Távolról sem úgy hozom ezt föl, mint a szentség példáját, de azon a napon alaposan megértettem, hogy mi a munkásvilág, már nem kívülről, hanem belülről nézve!

Ugyanígy nem értjük meg Latin-Amerika, Afrika vagy akármelyik más földrész világát, ezt a nyugtalan, forrongó világot, ha nem belülről látjuk, azokkal az igazságtalanságokkal, amelyeket nem is sejtettünk, azokkal a bűnrészességekkel és mulasztásokkal, amelyekről fogalmunk sem volt, és amelyek gyakran éppen a mi részünkről származnak. Ekkor jön létre bennünk az, amit a szó legteljesebb értelmében sokknak nevezhetünk: traumatikus sokknak, mint ahogy orvosi sokkról is beszélünk. Orvosi meghatározása szerint a sokk mély szervezeti depresszió, a vérnyomás süllyedésével, az idegközpontok reakciójának kihagyásával, a hajszálerek modifikációjával. Vigyük át ezt lelki síkra: a belső ember depresszióba jut ettől a sokktól, mert azelőtt a munkásvilágot kívülről, az Egyházat pedig belülről látta, most viszont a munkásvilágot látja belülről, az Egyházat meg kívülről, a nem-hívők szemével. És most minden összejátszik: a szervezet depressziója, a - lelki - nyomás süllyedése, "lelki idegközpontjaink" reakciójának: a hitnek, reménynek, szeretetnek kihagyása.

Valahányszor az ember új világot fedez föl, elszenvedi ezt a sokkot. Azok az űrhajósok, akik elsőnek indultak el ezeknek a csodálatos gyorsulásoknak és lassulásoknak a világába, ismerik az úgynevezett "fekete fátyolt", azt a pillanatot, amikor tudják, hogy elveszítik az öntudatukat, - azért nevelik ki a reflexeiket olyan mértékben, hogy a fekete fátyol idején is tovább csinálják, amit kell, még ha alig is vannak tudatában. A keresztény számára ez az engedelmesség. Engedelmességének elég elevennek kell lennie ahhoz, hogy ebben a pillanatban, még ha nem is lát többé világosan, létrehozza a kívánt reflexeket. Tudják azt is, hogy az első tengeri búvárok, mikor megközelítették azokat a rendkívüli mélységeket, ahová ma eljutunk, megismerték az úgynevezett mélység mámort: egy adott pillanatban, a vér gázcseréje következtében, eufórikus állapotba estek levették a maszkjukat, és szörnyű halált haltak.

A keresztény ember - akár világi, akár pap - számára ez a sokk egy egyáltalán nem alantas kísértésbe torkollik. Ezt a nemes kísértést maga Urunk Jézus Krisztus is megtapasztalta a kenyérszaporítás csodája után, mikor a zsidók fölkeresték, és azt mondták neki: "Légy a királyunk" (Jn 6,15). Mit jelentett ez a felhívás? A zsidók nem azért jöttek keresni és királyukká választani ezt a Jézus rabbit, hogy liturgiát ünnepeljen, hanem azért, hogy űzze ki a rómaiakat, vegye kezébe a teljes evilági hatalmat!

Igen, úgy gondolom, hogy ebből ered az a sokk, amelyet a minap annyi nemeslelkű, értékes munkáspap tapasztalt; ez az a sokk, amelyet ma annyi pap él át a forrongó országokban: nemes kísértés, de mégis csak kísértés az új helyzetek, s egy eddig ismeretlen világ láttán. Talán ez az a sokk is, amelyet a világ Amerika fölfedezésének a pillanatában ismert meg, amikor ráeszméltek, hogy valóban vannak olyan emberek, akik soha nem hallhattak Jézus örömhíréről. Ez megrendítette az akkori teológiát.

Mi ennek a kezdeti sokknak az orvossága? Ne küldjünk ki embereket? Ez nem megoldás. Urunk Jézus azt mondta: "Menjetek el a föld határaiig, menjetek el mindenhová", és a hit nem arra való, hogy üvegházban őrizzék, hanem szélrohamok közt, friss levegőn kell élni. Egy másik megoldás lenne az, hogy úgy merülünk az emberek közé, mint egy tengeralattjáró. A tengeralattjárók teljesen a víz alá merülnek, de alapjában véve - ha szabad így mondanom - igen kevéssé hajószerűek. Egy tengeralattjáró úgy van berendezve, hogy belül valójában nem érintkezik a vízzel. Teljesen különbözik Péter apostol bárkájától, amely a vízen hányódott, belecsaptak és elárasztották a hullámok; egyáltalán nem tengeralattjáró volt, nem víztől körülvett, de tőle teljesen elválasztott gettó. Tegyük fel magunknak a kérdést: nem hisszük-e igen gyakran azt, hogy mindenestül ott vagyunk, az emberek, testvéreink között, holott úgy vagyunk ott, mint az emberektől jól megőrzött tengeralattjáró? Péter bárkája viszont ismeri a vihar és a hajózás minden hullámzását, és igazán sorsközösségben van a hullámokkal.

Úgy tetszik nekem, ha ki akarunk jutni a kettős hűség csapdájából, gondosan meg kell különböztetnünk két dolgot.^[1] Ha sorsközösségben akarunk élni az emberekkel, ebben a sorsközösségben megvan a hasonlóság közössége. Hasonlóvá akarok válni hozzájuk, mint ahogy egy olasz paraszt hasonlít a francia vagy brazil paraszthoz: ugyanaz az életritmusuk, ugyanúgy függnek az időjárás szeszélyeitől, a napfénytől. Hasonlítanak. Ugyanígy a Fiat- meg a Renault-cég egy-egy fémmunkása hasonló életet él, mint ahogy két matróz is, még ha egyikük a Csendes-óceánon, a másik a Földközi-tengeren hajózik is. Ugyanaz a munka, ugyanaz az életmód; a sorsuk hasonló. De ezt a hasonlósági közösséget nem lehet a végletekig vinni. Meg kell lennie, enélkül nincs kapcsolat; de ha a végsőkig akarjuk hajtani, akkor abszurdumban és katasztrófában végezzük.

Gyakran fölkerestek igen jóakaratú fiatal lányok, és azt mondták: "Én nem akarok szerzetesnő lenni, mert azok túlságosan különböznek a többi nőtől; én olyan akarok lenni, mint a lakónegyed legszerencsétlenebb asszonya. Hasonlítani akarok - mondták, hangsúlyozva a "hasonlítani" szót - a negyed legszerencsétlenebb asszonyához." Akkor így feleltem nekik: "Hát ez csodálatos, hogy olyanok akartok lenni, mint a negyed legszerencsétlenebb asszonya. De hogy csináljátok ezt meg? Először is menjetek férjhez, mert ezek a nők férjnél vannak; de mindenképpen rossz férjet keressetek, mert ha jó férjet találtok, sohasem lesztek boldogtalanok, hanem annak rendje-módja szerint boldogok! Találjatok hát magatoknak egy rossz férjet, olyat, aki iszik, aki ver benneteket, aki egyik gyereket csinálja nektek a másik után, az abortuszokat is beleszámítva... De még ha így jártok is, akkor is kételkedem benne, hogy ti lesztek a lakónegyed legszerencsétlenebb asszonya: az tudniillik nem a saját választásából szerencsétlen, ti viszont magatok választottátok. Szóval sohasem lesztek olyanok, mint a legszerencsétlenebb asszony."

Nem, sohasem leszünk egészen hasonlók. Én sohasem fogok hasonlítani a brazíliai szegényekhez, akik szegényen születtek. És még ha anyagilag olyan szegény lennék is, mint ők, enyém lenne a hit egész kincse, a kultúra minden kincse, mindaz, amit nem tudok kiirtani magamból. A hasonlóság közössége zsákutcába torkollik. Mégegyszer mondom: szükség van egy bizonyos hasonlóságra, mert ha nincs hasonlóság, akkor két világ áll egymás mellett minden kapcsolat nélkül; de ezt a hasonlóságot nem lehet a végletekig vinni.

Az igazi közösség, az, amit a végsőkig lehet vinni, a kölcsönös függés vagy organikus szolidaritás közössége. Ha hasonlók vagyunk, akkor a franciaországi parasztnál pusztító árvíz nem érinti az olasz parasztot. Az egyik autócég csődje nem érinti a másik céget, az egyik ember hajótörése nem vezet a másik hajótöréséhez. Ezzel szemben két egymással társult fémmunkás, két egymással társult matróz, két egymással társult paraszt nemcsak hasonlít, nemcsak úgy él az egyik, mint a másik, hanem mindenekfölött az egyik a másik által él. Nemcsak hasonlók, hanem szolidárisak. És erre a szolidaritásra kell törekednünk.

Ha a hasonlóság, az egyenlőség közösségét a teljességig fokozzuk, megosztást és összeütközést szül, mert végzetesen ellenére van a többieknek: részleges érdeke elrejti előle a tágabb közjót. Kizárólagosságot, érdekcsoportokat hoz létre, és szükségképpen osztályok, életkörök vagy nemzetek harcában végződik. Ha viszont valaki elsősorban szolidáris, akkor igazán meglehet a teljes sorsközösség, anélkül, hogy valamiről is le kellene mondani, ami mi magunk vagyunk vagy amit másoknak kell adnunk.

A teljes sorsközösség legszebb példája a legteljesebb különbözőségben az agyam meg a szívem. Nincs két olyan eltérő szerv, mint az agy és a szív. De olyan szoros összeköttetésben vannak, annyira szolidárisak egymással, annyira függ egyik a másiktól, hogy ha az egyik nem működik, a másik is nagyon rosszul áll. És az agyam sokkal közelebb van a szívemhez, mint a szomszédom agyához; hiszen az gutaütést kaphat, miközben én továbbra is kitűnően érzem magam! De az agyam és a szívem kölcsönös függés közösségében van. Tehát akkor nem arról van szó, hogy pontosan olyanok legyünk, mint a többiek. Nem a tökéletes azonosságig hajtott hasonlóságba vetjük a reményünket, bár - mondjuk el mégegyszer - szükség van egy bizonyos hasonlóságra: hogy megmentsek egy fuldoklót, ahhoz be kell ugranom utána a vízbe, nem mondhatom a parton állva: "Ezt meg ezt csináld, hogy megmenekülj!" Kell, hogy beugorjak utána a vízbe, de az is kell, hogy jobban tudjak úszni, mint ő, különben valószínűleg ketten fulladnak a vízbe egy helyett.

Íme, véleményem szerint ez a kettős hűség csapdája. Csapda azért, mert mindig materiális síkon, a hasonlóság síkján értelmezzük, nem pedig formális síkon, a szolidaritás síkján.

Az olyan szekularizáció, amely nem igazolhatja magát közelfekvő apostoli céllal, tehát mély szolidaritással, végzetszerűen szétesésbe visz. Engedjék meg, hogy ismét Madeleine Delbrel egy szövegével fejezzem be, mert ő is ismerte ugyanezt a drámát, őt is megkörnyékezte egy pillanatra az a kísértés, hogy hasonlóvá váljék környezetéhez. Idézem, mit mondott; alkalmazzák ezt minden mai problémára. Ő a munkásvilágról beszélt itt, de ugyanez áll a harmadik világra, ugyanez áll azokra, akik a tudomány új világával kerülnek érintkezésbe: "Tudnunk kell: ha egyedüli tanúságtételünk az, hogy megosztjuk a munkáskörnyezet gondolkodását és érzékenységét, megosztjuk vágyait és vonakodását, akkor ez - még ha tisztábban, helyesebben tesszük is - küldetésünk elleni tanúságtétel lesz. Soha nem szabad félreértést megtűrnünk abban a tekintetben, hogy a mi számunkra Isten az egyedüli abszolút jó, és neki köszönhetjük az összes többi javak jóságát, mert azok tőle származnak".^[2]

Ez a nagy szolidaritás az emberekkel, s ugyanakkor a nagy különbség tőlük. Isten az egyedüli abszolút jó. De az is bizonyos, hogy ez az Isten, ez a Jó, akit mi abszolútnak mondunk, "csak akkor tűnik valószerű hipotézisnek, ha mint adományait komolyan vesszük azokat a valóságos javakat, amelyeket az emberek kívánnak, és azt a valóságos rosszat, amit az embereknek az ezektől a javaktól való megfosztottság jelent." Ezt a mély szolidaritást Madeleine Delbrel még a következőképpen fejezte ki: "Ha együtt fogunk sírni azokkal, akik sírnak, mert meghalt egy gyermek, pedig miért kellett volna meghalnia; mert egy ember rokkant lett, pedig nem kellett volna azzá lennie; mert valaki húsz évet töltött börtönben, pedig elkerülhette volna - akkor majd talán remélhetjük, hogy szívünk a reményben hasonlóvá válik magának Jézus Krisztusnak a szívéhez."^[3]

---

1. Mindez Gustave Thibon tollából ismeretes az „Économie et Humanisme" legelső számai révén, 1957- től kezdve.

2. Madeleine Delbrel: Nous autres, gens des rues 167.o.

3. I.m. 274. old.

(In: Elmélkedések Jézus Krisztusról, OMC)

Forrás: SzePi