Készül a globalizáció mélykultúrája

Szakcsi Lakatos Béla több oszloppal is az új mélykultúra épületét erősíti.

Első hallásra legalábbis meghökkentőek Szakcsi Lakatos Béla zenei „harmadvirágzásának" termései. A második minősítés tőle származik, de a meghökkentő szóval nem igazán ért egyet. Kezdésként félre is hallja, amikor pusztán szóba hozom nyári premierje, a Szentivánéji álom hangzását (amely azóta kőszínházba, az Operettbe is beköltözött). Azt próbáltam elmondani: kissé szokatlan a darab elegyes hangzása, eltérő műfajok összeolvadása; s ő szelíden, de határozottan szólt rám:

- Nos, nem védem magam, de ez azoknak furcsa, akik nem „utaznak" ebben a műfajban. És hát kevesen vannak... Ez az egész világon egyedülálló, még nem hozta létre senki. Az a lényege, hogy különböző zenék szerepeljenek együtt, egymást erősítve. Tehát, amit te hallottál, azt jól nevesíted: a cél valóban az eltérő zenék ötvözése. De ha ezt úgy értelmezted, hogy a különböző zenék egymással ellentétben álltak, állnak, az már baj. Én ezt nem így érzem, és nagyon sok ember gondolja ugyanígy. Közös motívumok szelik át egymást és a darabot, új zenét teremtve. Legalábbis ez volt a szándékom. Ennek a századnak már ez a zenéje, és ha nem is sikerült tökéletesen megvalósítani, akkor is egy nagy előrelépésnek gondolom. Azt is mondhatnám, hogy ez a musical még mindig jobb, mint azok a musical-ek, amelyek egymást érték az utóbbi évtizedben; jól hangzanak, a dalok szépek meg jók, de mind egyforma. Már nagyon lejáróban vannak... Itt megpróbáltunk közösen létrehozni valamit, mert persze a társulatról is szólnom kell, akik fantasztikus lelkesedéssel vetették bele magukat. Óriási segítség volt, ahogy el tudtak fogadni és fogadtatni egy új műfajt a magyar közönséggel. A színészek, akik a darabot előadták, nagy sztárok a színházban, ezzel együtt, vagy ennek ellenére hatalmas elánnal segítették a műfaj elfogadását. Megkérdeztem őket, hogy mi a véleményük erről a kísérletről, s már a próbák közben nagyon izgatottak voltak. Érezték, hogy itt valami másról, újról van szó, és a lelkesedésük hatott a közönségre is.

- Azt, hogy új, nem vitattam. Éppen az újdonsága miatt éreztem szokatlannak...

- Igazságod van: ez egy új dolog. De ha nem csinálunk újat, akkor mit tegyünk? Ugyanazt? Haladni kell. S időben elkezdeni, vagy inkább felismerni az új készülődését. Mert azért annak igénye ott motoszkál ám a fülben, a szívben. Gondolj bele: 1915-re már megírták a 20. század zenéjét. Addigra kész volt Debussy, Bartók, Schönberg, Stravinszkij. A nagy szerzőknek tehát 1915-re már elkészültek a remekműveik, és abból meg lett teremtve a század zenéje. Most nehezebb egy kicsit, de szerintem 2015-20-ra ennek a századnak a zenéje is ki fog alakulni. Ezelőtt tíz-tizenhárom évvel már beszélgettem erről New York-i zenészekkel, sőt, azt mondtam, hogy én nem szeretnék ebben a korban élni, mert nem lesz jó. Ehhez képest most beszéltem Vass Lajossal egy új ötletemről: írni akarok egy olyan crossover operát, ahol legalább két vendég népdalénekes, két popénekes vendég, egy musical- és egy jazzénekes lenne az operaénekesekkel együtt. És ez ismét közelebb visz a zenék keveredéséhez. Úgy is mondhatnám: engem is elkapott a gépszíj, jöjjön, aminek jönnie kell, úgysem tudok ellenállni. Elkezdtem azon gondolkodni, hogy a föld egységes lett. S a globális világnak van jó és rossz oldala, ennek részleteit hagyjuk is, a lényeg, hogy kényszerré vált mind a tudomány, mind az alkotóművészet ágainak külön-külön összekapaszkodása. Ma már nem lehet elképzelni fizikát kémia nélkül például; az összes tudományágak már külön nem működhetnek, csak egyben. Sőt, a teológia is kell hozzá. Minden együttműködik. A zene is változóban van. A klasszikus zene eljutott az avantgárdig, s már nem tudnak sok újat mondani, jönnek visszafelé. A jazzben már mindent lejátszottak; a népzene, a világ népeinek zenéje civilizálódik, tehát az sem fejlődik a maga ősi módján. Talán a popzene az egyetlen olyan műfaj, és ezen mindig csodálkoznak, amikor mondom, hogy Sting, Prince, és még akiket nem ismerünk, mert a kis New York-i klubokban játszanak, nos, ez még hozhat újat. A popzene egyik ágán azt látom, hogy szívja be a jazzt magába, ugye, Sting is csinált arabos zenét, arab muzsikussal is énekelt duettet. A lényeg: a világkultúra változása magával hozza egy új műfaj kialakulását. Ötvöződni, ölelkezni kell egymással - minden változás lényegében erre inspirál.

- Értem, s igazat is adok, épp csak nehezen látok el addig, ahová te... A hétköznapokban, ma még, a globális kultúra értéktelenségét, szennyét látjuk, látom leülepedni; s nehéz elhinni, hogy e fölött majd kialakul egy globális magaskultúra...

- Muszáj lesz. A világ átalakulása ezt hozza magával. S a művészet is, minden olyan tehetséges ember műhelyében, aki képes a sok-sok meglévő hatást, mintát „egy kádba" rakni; s a muzsikánál maradva: ehhez nem olyan zenészek kellenek, akik fókuszálnak. Nem valamiféle egyetlen stílushoz, elemhez, úgy is mondhatnám, iskolázottsági szokáshoz kell ragaszkodni, hanem összerakni egy új világ újonnan születő hatásait. Csak azok a zenészek képesek erre, akik nem zárták be magukat. Akik már bezárták, azok nem tudnak abból kijönni. S nagyon fontos még ebben a műfajban az improvizáció, az improvizációs készség. Aki képes improvizálni, az jobban össze tudja hozni ezeket a dolgokat. Hát ez az én utam az elsőként említett munkával, amelynek a neve, ha tetszik, worldmusical, s a lényege a hatások összegzése. Progresszív emberként úgy gondoltam: az a dolgom, hogy ezt létrehozzam. Lehet: jönnek majd, akik még tökéletesebben fogalmazzák meg, szeretném is, hogy jöjjenek, de pillanatnyilag ilyen musicalt még nem írtak a világon sehol. S ha hallom majd, hogy a világban megírnak egy ilyet, akkor azt mondom magamban: még ha nem is tudnak róla, de én már megírtam. Egyébként utálom, hogy a magyarok, mert most divat, minden bemutatóra rámondják, hogy világpremier. Hát mitől lenne világpremier? S a miénkről nem nagyon mondták, pedig tényleg az volt. A világon először történt ilyesmi. S crossover operáról sem tudok; azt azért akarom megírni, ha a jó Isten ad hozzá erőt meg agyat, mert a téma nagyon komoly. Az én ötletem volt, én mondtam tollba, annak alapján fogják írni a meséjét. A témája, nagyon tömören: Ádám és Évától egészen a 21. századig repít minket, a jelenig, a jövőig, s arra figyelmeztet majd mindenkit, függetlenül attól, hogy hívő vagy nem hívő ember nézi, hallgatja - igen, bajban van a föld, ez így nem mehet tovább.

- Hadd legyek megint szkeptikus: kissé elkésettnek tűnik a figyelmeztetés. Jó, ha a premiert megérjük...

- Sokan nem is hiszik, mennyire közel lehet a történet. Nemrég hallottam egy beszámolót: amerikai tudósok 2010-re teszik az első készültségi állapotot. Amikortól már komolyan elkezdik figyelni a Földön bekövetkező változásokat. Az a baj, hogy senki nem tud semmit, mert ilyen veszélyekkel még nem állt szemben az emberiség. Lehet, hogy lelassul a folyamat, és lesz még 200 év vagy 100 év, vagy az is lehet, hogy gyorsabbra vált. Szerintem száz éven belül biztosan, de senki nem tud semmit, ez az egész tabu. Én mindenféleképpen ezt szeretném megírni, nem csak azért tehát, hogy valami újat teremtsek. Bővítve kicsit a szinopszist: a csábításról szól majd, arról, hogy mindig becsapjuk magunkat, és mindig be is csapnak bennünket. S hogy mindig mást próbálunk tenni, mint kéne. Már Ádám és Éva mást cselekedtek. De belefogalmazom a függetlenség-ellenességemet; szerintem az egy nagyon rossz dolog. S ma mindenki az akar lenni. Az első lépése ennek az volt, hogy függetlenítettük magunkat Istentől, most pedig függetlenítjük magunkat egymástól. Nem szeretjük egymást, pedig a szeretet egy nagyon nagy lehetőség. S ha egymást nem szeretjük, akkor miért szeressük a Földet, és a környezetünket? Nos, erről mesél majd a crossover-operám; nem tagadom ugyanakkor, hogy ebben is az új zene eszköztára motivál. Amelyben még annyira pontosan nem hallom, csak érzem, hogy ebbe az irányba megy. A külső és belső építészetben viszont látom is, hogy ilyen irányba tart. Látom a gótikus, az indiai, és még nagyon sok más kultúrának az egymás mellettiségét, együttélését, a külső és belső berendezésben egyaránt. Csodálatos egy ilyen épületet kívülről és belülről is látni. Sőt, ha már tervek, hát hadd szúrjam ide: most írok egy filmet is, Három esküvő a címe, s Zabó Gábor, Amerikában élt író története. Nagyon érdekes téma: Erdélyben volt egy falu, ahol a székelyek felvették a zsidó vallást. Erről szól, három részben, nagyon érdekes és nagyon jó; a főcímdalt már meg is írtam, Harcsa Veronika fogja énekelni. Ebbe is olyan zenéket képzelek, ami újdonság. A tárgyak, hangulatok, a csönd, a kiömlő vörösbor színe a fehér abroszon... ilyenek lesznek. Nem csak a szereplőknek van jellemző történetbéli motívuma, hanem minden tárgynak...

- Ennyiből is látszik: van miért izgatottan figyelnünk Szakcsi Lakatos Béla műhelye felé. De ne is szaladjunk ennyire előre, a nyakunkon december elseje, mi mással, mint egy újabb ötvözéssel.

- Bizony, s hát kezdhettem volna ezzel is. A hivatkozással arra az igényre, hogy mindig újat, különlegeset, egyedit alkotni a tradicionális formák újraértelmezésével, keverésével, ami ledönti a műfajok közötti korlátokat. Ezt vallotta Joe Zawinul, ennél is pontosabban idézve: „A legkülönbözőbb zenei kultúrából érkező muzsikusokat hozzuk össze együttes munkára, hogy párbeszédet folytassanak egymással zeneileg és emberileg is, és ez legyen a közös zenélés kiindulási pontja". Ő, a múlt esztendőben elhunyt kitűnő zenész gondolatai inspirálták bennünket arra, hogy december elsején, a Magyar Állami Operaházban megrendezzük a Jazz az Operában elnevezésű eseményt. Afféle reklámemberként is mondom: a budapesti hangversenyéletben egyedülálló előadás keretén belül Magyarország legpatinásabb koncerthelyén együtt áll színpadra a Magyar Állami Operaház Zenekara, a Magyar Jazzművészek Társaságának tagjai, valamint a Joe Zawinul által alapított The Syndicate. Ez lesz a műsor első részében. A második „felvonást" Oláh Kálmán, Babos Gyula és Fekete-Kovács Kornél, valamint jómagam adjuk, együtt a Magyar Állami Operaház Zenekarával. Itt megint egy új dolog, íz van; írtunk négy darabot, 15-20 percesek, tulajdonképpen jazz, de szimfonikus zenekarra. Jazz és modern klasszikus zene együtt. Igen - ez is már egy újabb próbálkozás, hidd el, ez benne van a levegőben. Mit is mondtam néhány perce? Ezelőtt tíz-tizenhárom évvel már beszélgettem erről New York-i zenészekkel, sőt, azt mondtam, hogy én nem szeretnék ebben a korban élni, mert nem lesz jó. Aztán meggyőztem saját magamat, mert hát hiába voltam úgy vele, mint te, tudomásul kellett vennem: ha akarom, ha nem, úgyis ez lesz. S ha ez lesz, akkor próbáljuk meg elsőként létrehozni. Ma már örülök annak, hogy elfogadtam ezt az egészet, mert legyőztem magam, és élem a harmadik virágzásomat. Meglehet, az éveim száma alapján öregember vagyok, de teremtő lendülettel állhatok a jövő elé. Van miért élnem, mert törhetem az agyamat azon, hogy ezt az új dolgot miképp csiszolhatom, és miként léphetek ebben előre. Ennél, ami több még kell, azt majd a teremtő hozzáadja. Remélem.

Tamási Orosz János