Cs. Szabó László Erdélyi városok

1


Szekfű Gyula megírta a magyar bortermelő lelki alkatát, ki írja meg egyszer a magyar városlakóét? Mert az urbanitás sem más, mint lelki alkat, s aszerint, hogy évezredes népszokásban vagy újkori kényszerben gyökerezik, országonként változik. Itália mondái városokhoz fűződnek, írja Sforza gróf, Róma Alba Longától származik, az meg Trójától, szóval az olasz már a mondában is városlakó. A magyart csak a könyv tette azzá. Majdnem azt mondtam: a protestáns nyomda.

A magyar városlakó többnyire radikális, a patrícius vér higgadt baloldalisága nélkül, szertelen könyvolvasó, nyugodt társadalmi műveltség nélkül. Így volt városlakó Apáczai, Csokonai, Ady. Nem a falu üt át városiasságukon: a Nyugaton szerzett vagy Nyugatról álmodott emlékek fakadnak fel belső sebekké. Ilyen nyugati emlék a gondolatszabadság, mely itthon magános lázadássá torzul, ilyen a műveltség köztekintélye, melyet a hazai magányban csak sértett önimádat pótol. Szomorú, rosszul alkalmazkodó, riadtan gőgös emberfajta a magyar városlakó, azzá formálták elődei s a társadalom. Jelleme, lelkialkata azonban legalább olyan hagyomány, mint a jóval mutatósabb, vitézkötéses urizálás. Úgy penetrál, mint a sohasem olvasott, de gyakran szorongatott könyv, amelynek tapintással megszerzett tartalma tudvalevőleg jobban alakítja a lelket, mint a végigolvasott s titkát vesztett szöveg.

Ez a városlakó Erdélyben található meg leghamarabb. Fészkét, az erdélyi várost hol keményre, hol lágyra vetette a sors. Egyik annak köszöni fennmaradását, hogy mindhalálig ellenállt, másik annak, hogy behódolt. Más a Küküllő menti szász, más a szilágysági vagy Szamos-völgyi magyar, más a Kárpát alji háromnyelvű székely. De amelyik ér valamit, közös abban, hogy legalább egyszer megpróbálták eltörölni a földről, s hogy mind iskolaváros. E két tünet közt van is némi összefüggés.

Üszkös csontokból, széttaposott vérből, megszenesedett falak alól kellett feltámadniuk, valósággal azokból a visszaszivárgó sírásókból népesedtek be, akik kedveseiket s ellenségeiket közös sírba tették. Van egy mese a feldarabolt királyfiról, akit varázsfűvel és ráolvasással ragasztanak össze. Úgy érzem, sokszor már az erdélyi városokon is csak ez a csodafű segít.

A sírásók visszatértek, a kereskedelem, ipar, gazdálkodás újrakezdődött. De nem gondolják, hogy a városokba csak ez a kereskedelem, kézművesség, szőlészkedés, bányászat lehelt új életet. Föltámadása az Iskolától is függött. Mint némely városalapításnál a varázsló vagy mondabeli király, úgy tűnik ki az erdélyi visszavándorlók közül egy szikár tudós emléke. Erdélyben nincs város iskola nélkül, az iskola párizsiasan városformáló, városvédő, városfenntartó értelmében. Hogyan ne emlékeznének például a Váradot föltámasztó barokk főpapok Vitéz János renaissance iskolájára s a Janus Pannonius verseiben megénekelt műemlékekre? Kolozsvárt lakott a legelső s legtökéletesebb erdélyi nyomdász, itt tanított a tudósnak másodrangú, nemzetnevelőnek óriás Apáczai; Enyed kiűzött népét Páriz-Pápai, a tanári talárba bújt új Mózes vezeti vissza a barlangokból; Vásárhely neveli sokáig az erdélyi jogászokat; Brassó legnagyobb ünnepe egy nyomdász papnak hódol. Mondd, Várad, s mondom, Janus Pannonius, mondd, Kolozsvár, s mondom, Heltai Gáspár, Misztótfalusi Kis, Apáczai, mondd, Enyed, s mondom, Páriz-Pápai, Benkő Ferenc, Szilágyi Sándor, mondd, Vásárhely, s mondom, Bolyai, mondd, Brassó, s mondom, Honterus. Persze korántsem akarom ezzel azt is mondani, hogy Honterus kivételével e tudósok s tanárok parancsoltak a városnak. Az erdélyi városokban a kereskedő, kézműves, szőlősgazda vagy a kormányhivatal vitte a szót, s a nagy szellemek rendszerint városuk kitagadottjai voltak. Vásárhelynek nincs Bolyai-arcképe, Apáczai éhezett Kolozsvárt, Enyed lassan békült össze az iskolával. De az erdélyi városok mégiscsak azért dajkáltak urbánus hajlamot, mert e Nyugatot látó vagy Nyugatról álmodó nagy erdélyi városlakók magános, kiközösített életükben s rendszerint egy iskola falai közt kiformálták a magyar városi ember kisebbségi érzéssel küzdő, keserű, darabos, faggyúgyertyával befüstölt és savanyú kollégiumi cipóhoz szokott jellemét. E tekintetben Debrecen is erdélyi város.


2


Éghajlat, származás, vagyon s megpróbáltatások mind jellemalakítók voltak, de az a végső erdélyi városkép, melyre a magyarság visszaemlékszik, az utolsó kétszáz év társadalmi életén nyugszik. Jóllehet minden erdélyi város egy örök magatartás – örök ellenállás vagy örök gyöngeség – jelképe, végső állapota, melyhez jövendő változásait mérhetjük, 1691 és 1914 közt, a Habsburg-helytartóság és az unió korában forrt ki. Vegyük példának azt a nevezetes öt várost, melyről nemrég öt erdélyi író meghatón szép arcképet festett.

„Kolozsvárnak lakóit kell ismerni, hogy azt szépnek találjuk”, írta egyszer Jósika Miklós. Erdély cím nélkül is örök fővárosa keleti Svájccá keveri különböző lakóit, valósággal dióhéjban szemlélteti az erdélyi együttélést. Természetes előkelőségét nem származásának, hanem csodálatos szellemi hatásának köszöni. Szövevényes társadalmából főleg a közhivatali és oktató intellektus emelkedik ki, székvárosi szelleme mágnásokban, szerzetes és kollégiumi tanárokban, tisztviselőkben s professzorokban kering lassú, méltóságteljes lüktetéssel. Rang és cím eltörpül a város természetes rangja mellett. Ritkán kezdeményez, fejedelem nélkül is fejedelmi, sosem nyúl a hatalom után, magától jut hozzá, valósággal puszta létéből meríti tekintélyét. Várad a vízválasztó túlsó oldalán – (a külső Erdélyben) – több falu jobbágyivadékait próbálja összeédesgetni a bihari dzsentrivel s a zsidósággal. Az ötvözet bizony minduntalan megreped. Emlékeit elpusztította a török, hagyományérzése elsorvadt, nyugtalanabb lelkű, mint a töretlen múltú erdélyi városok. Amilyen kemény Kolozsvár, olyan könnyen összecsuklik ő, sose nő ki egészen a püspöki gyámság alól, a dzsentriből, jobbágyból, zsidóból sose lesz patrícius. Sötéten maradi, türelmetlenül újító: ez a két véglet a belső gyöngeség igazi titka. Enyed kézművesei és szőlősgazdái lassan összebékülnek a fejedelem iskolájával, a környékbeli arisztokrácia is beszokik. Ezek a nemszeretem vendégek javítják meg a szellemét, máskülönben a város előbb-utóbb belefulladna a kispolgári kicsinyességbe. Fölötte lebeg az iskola, s beharmatozza a diákvértanúk vére. Vásárhely az apróipar városa, akárcsak Debrecen, s mint ott, a székely fővárosban is van egy magában élő s mégis városnemesítő iskola. Brassó roppant gálya, a tulajdonos, a kalmár s a kapitány szász, az evezősök magyarok és románok. Egyik végéről a székely havasok szele szellőzteti, másik végéből ered a konstantinápolyi karavánút.

Amilyen a jellemük, olyan határon-túli hellyel tartanak rokonságot. A debreceni diákok tűzoltó dorongja: a gerundium Enyeden harceszköz, s véres csata után azokat szúrják a patakpartra, hogy kivirítson belőlük a híres két fűzfa; Brassóban háromnyelvű emberek születnek, akárcsak Kassán; Várad kávéváros, mint Pest. És mindegyik egy iskolaszigetet ringat a hullámain, akárcsak Párizs.

Ezekhez a változatos képekhez kell mérni az erdélyi városok jövő változásait. Mert a változás kikerülhetetlen. Erdély közjogi díszektől megfosztott magyarsága az erkölcsi vezeklés küszöbén áll, s legjobbjaiban már rászánta magát, hogy a változó jogrendszerű, de örök erdélyi realitásért a jogfeladás gyanúját is vállalja. A kisebbségi életnek nincs magyar hagyománya, s ahogy – Szekfű szerint – az anyaország eltompult politikai érzékét föl kell éleszteni, úgy vár mesterére az életrevaló kisebbségi érzék. Erre pedig a régi hatalmi tudathoz vagy kultúrfölényhez tapadt lelki alkat végképp alkalmatlan. A magyarságmentő kisebbségi politikát csak uralmi álmok alól felszabadult új gondolkodással lehet gyakorolni; a vezeklést csak úgy lehet kiállni, ha a szervező magyarság a dolgozó magyarságot másképp becsüli, mint a múltban. Ne súgjon senki az erdélyieknek, a vizsgáztató történelemnek jó a füle! Helyettünk is vezekelnek, ne súgjuk a fülükbe régi bűneiket.

Egy biztos. Közjogi segítség nélkül – írja Mester Miklós fiatal történészünk – az erdélyi magyarság sorsa a múltban a Székelyföldön s a magyar városokban dőlt el. Ezentúl is így lesz. A keleti Svájc gyökere a Székelyföld, feje Kolozsvár.

Erdélyi városok! Az ember néha azt kívánja, legyenek Isten kedvenc palántái. Aztán óvatosan észbe kap, s kívánja, legyenek inkább sárkányfogvetemény. Mert az kiirthatatlan. Olyan kiirthatatlan, amilyennek Csokonai érezte, felfohászkodván:


Boldog vagy, óh kisded Erdély! bár a csinos Európának legvégsőbb széllein fekszel is, boldog vagy; és te fogod bé a legutolsó Magyarnak szemeit, mikor mi már vagy Oesterreicherek vagy Rusznyákok leszünk...


Az 1937-es, budapesti kiadású, Levelek a száműzetésből című Cs. Szabó-kötetben megjelent esszét a Pomogáts Béla által összeállított Erdélyi metszetekből emeltük át az erdélyi városokról szóló lapszámunkba. (Szerk.)


Korunk 2004 Október