MARCUS AURELIUS elmélkedései... 3. rész

3. Ugyanannyit veszítünk, ha 10 évet, ha millió évet élünk! (Csak az örök élettel lenne másként)
- Marcus Aurelius: Elmélkedések (2. könyv, 2. része )

9. Mindig szemed előtt lebegjen: mi a mindenség természete és mi az enyém, milyen vonatkozásban áll ez azzal, milyen egésznek milyen része? Továbbá: senki meg nem akadályozhatja, hogy tetted és szavad mindig összhangban legyen a természettel, amelynek része vagy.

I0. Filozófushoz méltó módon állapítja meg Theophrastos az emberi gyarlóságok összehasonlítása kapcsán - ahogyan az ilyeneket köznapi észjárással is össze szokták hasonlítani -, hogy súlyosabban nyomnak a mérlegen a vágy miatt elkövetett botlások a haragból fakadóknál. Mert a haragos ember láthatólag bizonyos kedvetlenséggel, titkolt szorongással fordít hátat a józan észnek, míg a vágy miatt vétkező a gyönyör rabjának, valahogyan zabolátlanabbnak, bűneiben nőiesebbnek tűnik szemünkben. Helyesen és filozófushoz illő szellemben állította tehát, hogy a gyönyörrel járó vétek súlyosabban esik a latba, mint az, aminek bosszúság a kísérője. Egészben véve az egyik inkább olyan embernek látszik, akivel előbb sérelem történt, és a keserűség hatására valósággal belekényszerült az indulatba, a másik viszont csak úgy magától hajlik az igazságtalanságra, szinte ragadja a tettre a vágyakozás.

11. Minden tetted, szavad, gondolatod olyan legyen, mint azé, aki rögtön távozhatnék az életből. Csak nem rettenetes távozni az emberek közül, ha vannak istenek? Tőlük semmi rossz nem érhet! Ha pedig nincsenek, vagy nem törődnek az emberi dolgokkal, mit ér az élet egy istenektől vagy megfontolástól üres világban? De vannak, törődnek az emberi dolgokkal, s teljesen magának az embernek a hatalmába adták, hogy semmi valódi baj ne érje. Ha a többi dologban valami rossz volna, előre gondoltak rá, hogy csak rajta múljék az elhárítása. Ami pedig az embert nem teheti szerencsétlenebbé, hogyan tehetné szerencsétlenebbé az emberi életet? A mindenség természete sem tudatlanságból, sem tudva, de elővigyázatosságra vagy kiigazításra képtelenül, el nem véthette - hiszen annyira sem erőt-lenségből, sem ügyetlenségből nem is hibázhatott volna -, hogy a jó és rossz egyformán, válogatás nélkül érje a jó és rossz embereket. Csak-hogy élet és halál, hírnév és névtelen szürkeség, fájdalom és gyönyör, gazdagság és szegénység egyformán éri a jó és rossz embert, mert ezek a dolgok nem szépek és nem rútak, tehát nem jók, és nem is rosszak.

12. Milyen gyorsan eltűnik minden! A testeket elnyeli a világűr, emléküket az idők méhe, az érzékelhető jelenségek, főleg az élvezettel kecsegtető, fájdalommal rettentő, hiúságtól felfújt dolgok mind-mind idejárók. A gondolkodó elme ítélőszéke előtt micsoda ócska, megvetendő, mocskos, esendő, holt dolgok ezek! Kik azok, akiknek véleménye és szava a hírnevet osztogatja? Mi a halál? Ha önmagában véve nézzük, s a fogalom elemzésével lehántjuk róla mindazt, amit a képzelődés rákent, végül is kiderül, hogy semmi más, mint a természet műve. Aki pedig a természet művétől fél, olyan, mint a gyermek. A halál azonban nemcsak hogy műve a természetnek, hanem hasznos is számára. Gondolj végül arra, hogy lényének melyik része útján, milyen kapcsolatban van az ember az istennel, s milyen állapotban van az embernek éppen ez a része.

I3. Nincs szánalmasabb annál az embernél, aki mindent sorban körülvizsgál, a "föld gyomrának" - mint mondják - titkait akarja feltárni, embertársa lelkivilágába próbál találgatással behatolni, s nem veszi észre, hogy elég, ha a benne lakó géniuszt figyeli, s azt tiszteli őszintén. Azt tisztelni pedig annyit jelent, mint tisztán meg - őrizni a szenvedélytől, léhaságtól, a zúgolódástól amiatt, amit az istenek és emberek velünk tehetnek. Mert ami az istenektől jön, az tiszteletre méltó az ő erényben való felsőbbrendűségük . miatt, s kedves a rokoni kapcsolat miatt, ami az emberektől; persze előfordul, hogy ez néha valamiképpen részvétet ébreszt bennünk, mert az emberek nem tudják, mi a jó, mi a rossz. Pedig ez nem kisebb gyarlóság, mint ha valaki nem tudná megkülönböztetni a fehéret a feketétől. ˇ

I4. Még ha háromezer vagy harmincezer évig élnél is, mégis gondold meg, hogy senki sem veszíthet el más életet, csak amit él, és nem élhet mást, csak amit elveszít. Egyre megy hát a leghosszabb és a legrövidebb élet. Mert a jelen mindenki számára egyre megy, tehát az is egyre megy, amit elveszítünk; így az elmúlt élet csak röpke pillanatnak bizonyul. Hiszen sem a múltat, sem a jövőt el nem veszíthetjük. Hogyan is vehetné el valaki tőlünk azt, ami nem a mienk? Tehát két körülményt vegyünk mindig figyelem-be: először, hogy minden öröktől fogva azonos formában ismétlődik, s nem számít, hogy valaki száz, kétszáz évig, vagy beláthatatlan ideig szemléli-e ugyanazokat a jelenségeket; másodszor, hogy a leghosszabb és legrövidebb életre rendelt is ugyanannyit veszít. Mert csak a jelen pillanattól fosztható meg, csak ez az övé, s amije az embernek nincs, azt el sem veszítheti

{Forrás: Marcus Aurelius: Elmélkedések}