Beke Albert: Valóban a magyar próza mestere Illyés Gyula?

Megjegyzések Illyés Gyula prózastílusához

Illyés prózastílusától illik elájulni és hasra esni. Hódolói el is ájultak. Olyanokat írtak róla, amiktől a mai olvasó csak ámul és bámul. De mivel Illyést klasszikusnak kiáltották ki, méghozzá a legnagyobb klasszikusok egyikének, ezért természetesen a stílusát is páratlan remeknek minősítették.

Elvégre egy klasszikus írónak illik, hogy a stílusa is utolérhetetlen legyen. De sokszor az a gyanúnk, hogy ezek mögött a dicséretek mögött nincs konkrét olvasmányélmény, hiszen ha lenne, akkor a magasztalásaikat példákkal is igazolnák. Tipikusan ilyen élmény nélküli ömlengés az, amit Szász Imre produkál: „Mégsem hagyhatom említés nélkül a magyar nyelv lehetőségeinek azt az elkápráztató tágítását, az ismeretlennek ezt a mondatrendi meghódítását, ami Illyés új könyvében (Kháron ladikján) úgy lenyűgözött.”

Érdekelne bennünket, hogyan történik az ismeretlennek a mondatrendi meghódítása? Csakhogy Szász Imre ennek bizonyításával adósunk marad, holott elég lenne, ha csupán egyetlenegy mondatot idézni tudna. Általánosságban hivatkozik a Kháron ladikjára, de nem mutat rá arra a mondatra, amelyben az ismeretlen meghódítása a mondatrenddel történik.

Az a gyanúnk, hogy Szász Imre saját maga sem volt tisztában dicséretének tartalmával, hanem csak úgy írt valamit, aminek aztán járjon végére az olvasó... Aztán így folytatja: „Korunk magyar irodalmának legmerészebb és legtelítettebb prózája ez, minden mondata egy esszé vagy aforizma. Ha az élményt nem is tudom átadni, hadd közöljem a csodálatot.”

S ez a második dicséret ugyanolyan üres és semmitmondó, mint az előző. Mert miben olyan „merész”, sőt „legmerészebb” és „legtelítettebb” ez a stílus? Egyáltalán: mit jelentenek ezek a szavak? Mi az értelmük?

De valószínűleg maga Szász Imre is érezte dicséreteinek semmitmondóságát, s ezért védekezik azzal, hogy az élményt nem tudja átadni, csupán a csodálatát közli.

Vagyis: nesze semmi, fogd meg jól...

Az eddigiekhez hasonlóan üres és semmitmondó Illyés stílusára vonatkozóan Illés Endre dicsérete is. Domokos Mátyásnak egy 2003-ban megjelent írásából tudjuk, hogy Illés Endre, amikor − még a háború előtt − a Kora tavasz megjelenésére vonatkozó engedélyt kérte a királyi ügyészségtől, akkor a legfőbb érve az volt, hogy „tízmillió magyar közül Illyés Gyula tud ma a legszebben magyarul”.

Hogy az ügyészséget ez az érv meghatotta és meggyőzte-e, nem tudjuk. Arról sincs forrásunk, hogy egyáltalán hogyan hatott ez az érvelés a döntéshozókra. Domokos Mátyás szerint Illés Endre a maga igazát két dologgal vélte bizonyítani: „...legfőbb bizonyítékát az írói szókincs páratlan gazdagsága és változatossága mellett, ami együtt jár a gondolkodó írói elme hol tragédiába, hol játékos iróniába játszó és ihletett izgalmi állapotának elragadó stiláris visszatükröződésével, Illés Endre szinte paradox módon abban vélte megtalálni, hogy ez az író visszatalált »a feledésbe süllyedő egyszerűséghez«, s ezáltal az írói beszédmód »könnyed, ömlő természetességéhez.«”

Nem valószínű, hogy a királyi ügyészségre meggyőzően hatottak volna Illés Endre „érvei”, mert hiszen ezek megfoghatatlan és bizonyíthatatlan ömlengések. Hiszen mivel lehetett volna azt bizonyítani, hogy Illyés tud legszebben magyarul? A Kora tavasz 1941-ben jelent meg, és akkor még élt Móricz Zsigmond is, aki szintén elég jól tudott magyarul...

És élt Kodolányi is, meg Szabó Lőrinc is! A „páratlan gazdagság” és „változatosság” szintén csak semmitmondó üres dicséretek, amelyek egyáltalán nem meggyőzőek, és nem alkalmasak arra, hogy Illyés stílusát jellemezzük velük. Valami szakszerűbb és kézzelfoghatóbb érvelés kellene, ha lenne. De úgy látszik, hogy nincs. Mert Rónay György is csak annyit mond az Ebéd a kastélyban szövegéről, hogy „olvasi kell; és íróját a magyar próza klasszikusainak sorában tartani számon”.

No de miért? Hol marad a bizonyíték? És azt sem értjük Rónay Györgynél, hogy a naplójában szemére veti Illyésnek: „...megejti néha a kacérkodás vágya.”

Mit értett Rónay kacérkodáson? És mit értsünk rajta mi? Kacérkodáson a szó hétköznapi jelentésében azt értjük, ha valaki − főként egy nő − kihívó érzékiséggel kelleti magát, vagy pedig ha a magatartása környezete számára érzékiséget ingerlő, vagyis kihívó. No de Illyés stílusát hogyan ejthette meg a „kacérkodás vágya”? Rónay György alighanem maga sem tudta pontosan, hogy mit akart mondani.

Nem érdemes tehát az Illyés prózastílusát istenítő véleményekkel tovább foglalkoznunk, mert úgysem tudunk meg belőlük semmi lényegeset. Sokkal célszerűbb és talán hasznosabb is, ha a saját tapasztalatunk alapján alkotunk véleményt erről az agyondicsért stílusról, s ennek alapján merjük kimondani ítéletünket. És bármilyen felháborító is Illyés híveinek az, amit mondanunk kell, mégis kimondjuk, mert a tapasztalat erre kötelez bennünket.

Tehát mi jellemzi Illyés − főleg öregkori − prózastílusát? Elsősorban az, hogy rendkívül bonyolult, és ez odáig fajul, hogy nagy számban vannak mondatai, amelyek egyszerűen értelmetlenek.

Továbbá Illyésnek nincs füle, azaz nincs érzéke a magyar szórendhez. S ezzel van összefüggésben, hogy igen gyakran vét a magyar birtokos szerkezet sorrendje ellen is. (Németesnek mondanánk, de tudjuk, hogy nála ez inkább francia hatás következménye.) És végül elég gyakran használ teljesen ismeretlen tájszavakat is. S ezek a stílusbeli „bűnök” oly nagy számban fordulnak elő idősebb kori prózai műveiben, hogy egyedül csak a Beatrice apródjai című önéletrajzi könyvében százkilencvenhat olyan mondat van, melyek vagy egyszerűen érthetetlenek, zavarosak, tehát teljesen rosszak, vagy pedig sután alkalmazzák a magyar birtokos szerkezetet.

Mindegyik stilisztikai „bűnre” tömegével tudnék példákat idézni, de mélyen tudatában vagyok annak, hogy az Illyés-rajongókat akárhány példával sem tudnám meggyőzni, mert mindegyikről kimutatnák, hogy azok nem hibák, hanem a magyar próza soha nem látott, nem hallott remekei. Szerintük tehát bennem van a hiba, hogy nem érzékelem páratlan eredetiségüket. Éppen ezért nem fárasztom az olvasót a száz és száz példa egyenkénti felsorolásával, hanem az illusztráció kedvéért mindegyik típusú hibára csupán néhány mondatot idézek. Aki azonban részletesen is kíváncsi ezeknek a stilisztikai vétségeknek a tömegére, annak számára egyetlen járható út marad az önmeggyőzésre: el kell olvasnia Illyés idősebb kori prózai műveit. S mindössze azon lehet csodálkoznunk, hogy a lektorok és a szerkesztők miért nem vették észre ezeket a csapnivalóan gyatra mondatokat?

Az a gyanúm, hogy felfigyeltek ők ezekre, de nem mertek szólni Illyésnek, mert kitört volna a botrány. Ő akkor szentség volt: csupán hódolat illette meg, s nem bírálat.

No és hogyan engedhette meg magának ezeket a stilisztikai ízlésficamokat maga a „nagy klasszikus”? Aligha járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy úgy érezhette: szorítja az idő, nincs már annyi alkotó éve, hogy hosszú időt töltsön mondatainak stilisztikai szöszmötölésével és babrálgatásával. Valahogy úgy érezhetett, ahogy Mikszáth meg is fogalmazta: „Tudnám én ezt jobban is, de hát így is jó.” Csakhogy az utókor nem lehet ilyen elnéző és nagyvonalú, különösképp akkor nem, ha az Illyés tábora viszont a legcsekélyebb kritikát sem tűri el, hanem ragaszkodik a maga hamis és megalapozatlan értékrendjéhez. A szerkesztőket és a lektorokat azonban semmiképpen nem menthetjük fel, hiszen attól mégsem kellett rettegniük, hogy Szibériába száműzték volna őket, ha tapintatosan kifésülgetik Illyés stilisztikai borzasságait.

Állásvesztés vagy fővesztés ilyesféle beavatkozásokért még nem fenyegetett. Szépszerivel elmagyarázhatták volna, hogy a kiigazítás mindenképpen Illyés javát szolgálja.

Így viszont maradt minden úgy, ahogy Illyés a legcsekélyebb műgond nélkül papírra vetette újszerűnek, polgárpukkasztónak szánt különcködéseit. Az ismeretlen tájszavak közül például ilyeneket használ (a Magyarok II. kötetéből idézem): „A szellemi foglalkozásúak néha szakmájuk értésének arányában málék, oktondiak, töksik vagy bangók más területen.” (Nyugat kiadás, 370. o.) És a következő oldalon: „Az ártatlan bódi, aki a tudatalattijában kavargó feneketlen semmitől szenved, meghat, mert valóban örvény fölött kuporog.” Aztán a Hunok Párizsban l978-as kiadásának 67. oldalán olvassuk: „Hány százada erőlködik Besszarábia, hogy elérje nyugatot? A jászvásári szabók egyet kumtak, s már benne is voltak.”

A Beatrice apródjaiból tömegével idézhetnénk a példákat, de elégedjünk meg csupán a következő hárommal. Az Illyés Gyula Munkái című, Szépirodalmi Kiadó által gondozott 1981-es kiadás 428. oldalán olvassuk: „A szántott területeken még kepében állt a kukoricaszár...” A 437. oldalon: „Főképp amit készíthettek: a frissen sült prószát, a lekváros buktát vagy kalácsot, azon tepsimelegen.” Végül lássunk még egy példát a közeli 439. oldalról: „A kármentő szalonnát, sonkát, kolbászt, hurkát, pörcöt, svárklit, de még szajmókát is az igényesebb betérőknek…”

Bizonyára akadnak olyan olvasók, akik találkoztak már a fenti tájszavak egyikével-másikával, de hogy ezek nem általánosan ismert különleges tájszavak, az holtbiztos. És Illyés tömegével használ hasonlókat, anélkül hogy meggondolta volna: hátha az olvasók számára ezek érthetetlenek. Ámde ugyanígy nem törődött azzal sem, hogy nagyon sok mondata nyelvtanilag kibogozhatatlan. Éppen ezért csodálkozva olvassuk Csoóritól, hogy ő viszont éppen a világosságot dicséri Illyésben: „Nyelvünk − amióta van magyar nyelvű irodalmunk − minden korszakban megpróbálta megmászni a maga Himalájáját. Olyan hegymászóink voltak, mint a Bibliát fordító Károli Gáspár, mint a nagy barokk püspök Pázmány Péter, mint Mikes Kelemen, Csokonai, Vörösmarty, Arany János, Ady, Kosztolányi. Lehet, hogy sokan elfogultnak tartanak, de én közéjük sorolom Illyés Gyulát is [...] eredetisége az, hogy a nyelvünkben rejtező világosság legnagyobb erőforrásait ő tárta föl.”

Ha ez valóban így lenne, ahogy Csoóri írja, akkor Illyésről fel kell tételeznünk, hogy időnként szándékosan nem fogalmazott világosan. Mert A Szentlélek karavánja című regényében, annak 1987-es kiadásának 33. oldalán a következő mondatot olvassuk: „Hagyom már abba, hogy még ezt is a pusztán kívüli kishitűségemmel, olyanféle ősi megbízható védelem áhításával, aminőt ott szerin fölül tapasztalhattam, el nem múló élményül tegyem.” Vagy ugyanebben a műben, a 41. oldalon: „Nincs szót ejtenem olyan iskolán kívüli ismeretátadóról sem, aki...” Ennek a mondatnak sejtjük ugyan a rejtett, vagyis a tulajdonképpeni mondandóját, no de ahogyan ezt Illyés megfogalmazza, az minden, csak nem világos stílus.

Vagy a Hunok Párizsban 1978-as kiadásának 69. oldalán: „Ezt a Józsefet Térmegh Balázsnak hívták. Volt miért megragadt rögtön a fejemben.” Ugyanennek a kötetnek a legutolsó mondata: „Az ünnepire terített asztal díszes táljában paprikás krumpli gőzölgött, azokkal az illatokkal, melyeket valaha Bodor néninek a Szent Antal negyedben sikerült belészereznie.”

Nincs az a magyar szakos tanár, aki diákjának dolgozatában az utolsó szót piros tintával alá ne húzná, mint kényszeredett, nyakatekert eredetieskedést.

Ámde vegyünk példát más műből is: a Beatrice apródjaiban, ennek l98l-es kiadásának 563. oldalán ezt az épületes mondatot olvassuk: „Az pedig Ady hüdéses erőlködése óta, hogy kimondjam azt: Erdély, addig akadozott, mígnem teljesen elnémult.” S nyomban a következő mondat, amelynek gyanítjuk ugyan az értelmét, de hogy ez nem világos fogalmazás, abban talán még Csoóri is egyetértene velünk: „Más-más minőség volt eszerint az a trianoni határozat sugallta, de a mélytudatilag valószínűsített öröm, lelki alapjaiban egy eredőjű lehetett: ki-ki a maga múltbeli és eljövendő igazolását látta benne, azzal a nehezen gyógyítható vaksággal, melyet annyi esetben okoz már kisfokú erkölcsi vitaminhiány.”

Nem állítom, hogy ezeknek a mondatoknak ne lehetne sejteni legalábbis a sugallatukat, de aki olvasott már világosan megfogalmazott mondatokat, például Kosztolányit vagy Móriczot, a régebbiek közül pedig Gyulai Pált vagy Mikszáthot, az a fentebbi mondatoktól borzadva fordul el. De képtelenek vagyunk elfogadni az olyan erőltetett és mesterkélt modorosságot is, mint amilyet a Szentlélek karavánja 1987-es kiadásának 262. oldalán olvasunk: „Még mikor én fölmentem a Múzeum körúti épület díszlépcsején...” Tehát a világért sem díszlépcsőjén − nem, nem −, az Illyés szerint alighanem túlságosan hétköznapi lenne.

Ami azonban Illyés prózastílusában a legtöbb bosszúságot és felháborodást okozza: a szórend. A magyar nyelvben ugyan nincs szabály arra − ellentétben a némettel −, hogy az egyes mondatrészeknek milyen sorrendben kell követniük egymást, legfeljebb annyi, hogy a hangsúlyossal kezdjük a mondatot. Ennek ellenére működik bennünk egy olyan érzék, amely alapján pontosan érezzük, hogy mikor jó egy magyar mondat szórendje, és mikor nem. A számtalan mondat tanúsága szerint azonban Illyésnek egyszerűen nem volt érzéke a helyes és jó magyar szórend iránt. Megszámlálhatatlan mennyiségű mondatot lehetne idézni ennek igazolására prózai műveiből, de elégedjünk meg itt is csupán néhány illusztrációval.

A Szentlélek karavánja előbb említett kiadásának 34. oldalán például ezt olvassuk: „Az ifjú agy a terveket is magába vési úgy, mint az élményeket.” Nos, minden ép stilisztikai érzékű olvasó tudja, hogy helyesen ez így hangzik: „Az ifjú agy a terveket is úgy vési magába, mint az élményeket.”

De a szórend elleni vétség Illyésnek nemcsak az öregkori prózáját jellemzi, hanem már a háború előttit is. Hiszen a Magyarok Nyugat által kiadott II. kötetében, a 389. oldalon ilyen mondat olvasható: „A magyar még urát sem támadta ilyen alapon, pedig mentsége rá neki is lett volna annyi; ha nem több.” Jó magyar szórenddel ez a mondat így szól: „A magyar még urát sem támadta ilyen alapon, pedig neki is lett volna rá annyi mentsége; ha nem több.” Vagy lehetne így is: „... pedig mentsége neki is lett volna rá annyi...”

De térjünk vissza A Szentlélek karavánja 44. oldalára, amelyen ez a szörnyszülött mondat riaszt el bennünket a további olvasástól: „Jutott tudomásomra hozzá más egyéb még, ami végleg elkanyarodtatott csak nappali álomfűzéseimben bár, hogy író leszek.” Aki ennek a mondatnak a szórendjén sem akad fel, annak baj van a magyar nyelvérzékével. Nem szükséges tehát kijavítanunk és helyes szórenddel újra leírnunk a mondatot, hiszen annyira nyilvánvaló a mesterkéltsége, a kimódoltsága, a finomkodása, hogy a javítást mindenki el tudja végezni. És ugyanígy vagyunk az 55. oldalon a következő két mondattal: „Fojtja már ezt is a gazdasági csőd. Láthatom, nem kerül ide érdemes már tanulnivaló sem.” Még a vak is látja, hogy ezt a két mondatot így kellett volna írni: „Ezt is fojtja már a gazdasági csőd. Láthatom, érdemes tanulnivaló sem kerül már ide.”

Folytassuk? Lássunk még néhány kificamított mondatot, hiszen azt a sok százat, amelyeket idéznünk kellene, nem írhatjuk ide, tehát elégedjünk meg néhány kirívóval. Például ezzel, szintén A Szentlélek karavánjából, az 56. oldalról: „... de a vitákban mégis többször nyitottak úgy utat, hogy hosszabban is végigbotorkálhattam egy-egy mondanivalómon.” Teljesen nyilvánvaló, hogy ép érzékű magyar szórenddel ezt így kellett volna írni: „... hogy egy-egy mondanivalómon hosszasabban is végigbotorkálhattam.” S ugyanebben a könyvben a 66. oldalon: „… akiknek a nevét a nép az én gyermekkoromban már semmiképp sem más módon emlegette, mint a Zichyeket vagy Esterházyakat.” Mindnyájan érezzük, hogy ezt így kellett volna írni: „... már semmiképp sem emlegette más módon, mint...” Vagy itt van a 91. oldalról egy másik gyöngyszem: „... s ezek ingatták meg végzetesen azokat az alapokat, amelyeken úgy-ahogy a Merkúr működött.” Teljesen világos, hogy ezt helyesen így kell írni: „... amelyeken a Merkúr úgy-ahogy működött.”

Aztán fennakad a szemünk ezen is (96. oldal): „Emeltük ki a Népszava szerényebb összegű kartonlapját.” Mindnyájan érezzük, hogy a jó magyar szórend ez: „A Népszava szerényebb összegű kartonlapját emeltük ki.” A következő mondatnál viszont már a birtokos szerkezet sorrendjével van baj (117. oldal): „Az egyetemre kerülve s ott új tagokkal bővülve jutott el sajátos, kamaszkori együttesünk erre az új területére a vitáknak.” Illyésnek nincs füle ahhoz, hogy a magyar birtokos szerkezetben elöl áll a birtokos és utána a birtok. Tehát nem „új területére a vitáknak”, hanem: „a viták új területére.”

S bosszantó, hogy Illyés prózájában lépten-nyomon kibicsaklott, lesántult mondatokba ütközünk. Például már a következő, a 118. oldalon fennakadunk ezen: „Holott az anyag rá rengeteg az életrajzokban...”

Akármilyen nagy stílusművésznek kiáltották ki Illyést a rajongói, ez a mondat helyesen akkor is így hangzik: „Holott rengeteg rá az anyag az életrajzokban...” Egyre jobban az a meggyőződésem, hogy az Illyés-hívők el sem olvasták mesterük műveit! Máskülönben nekik is szemet szúrt volna e tüntetően kajla mondatoknak a tömege. És ezek nem elvétve fordulnak elő, hanem sűrű egymásutánban! Itt van például a 123. oldalról ez is: „Kora gyermeke volt jellegzetesen ő is. Lelkületének azzal a részével főleg, amelynek...” Hogy lehet az, hogy Illyés, ez az állítólagos „nagy” stílusművész nem érezte, hogy ezt helyesen így kellene írni: „Jellegzetesen kora gyermeke volt ő is. Lelkületének főleg azzal a részével, amelynek...”

Ám hogy Illyésnek mennyire nem volt érzéke a jó magyar szórendhez, annak illusztrálására a 206. oldalról ide másolom ezt a mondatot: „Nem sok ideig botladozott köztünk tanácstalanságunkban a szó.” Teljesen nyilvánvaló, hogy ezt helyesen így mondják: „Tanácstalanságunkban a szó nem sok ideig botladozott köztünk.”

A végtelenségig folytathatnánk e csámpás mondatokat, de az Illyés-szekta tagjait akkor sem győznénk meg igazunkról, így nem nekik szól a bizonyítási eljárás. Ám talán vannak elfogulatlan olvasók is, ezért az ő kedvükért lássunk még néhány kificamodott mondatot. Például a 228. oldalról: „Nem maradt soká titok...” Helyesen: „Nem soká maradt titok...” Vagy: „Aztán nem is volt oly halk az a hang.” Ugyanez jobban: „Aztán az a hang nem is volt oly halk.”

De az is előfordul Illyésnél, hogy mondatának egyszerűen nincs értelme, mert hiányzik belőle például az alany. Még mindig A Szentlélek karavánjából idézek, a 263. oldalról: „Pesten van valóban? Könnyebb − mert tüdőtágítóbb − volt, de ugyanakkor nehezebb, mert feszülten sűrűbb a levegő, valahányszor úgy tudtuk, hogy velünk egy városban teszi a dolgát. Mint filozófus. És mint forradalmár.”

Először is: Mi könnyebb? Hiányzik az alany! Nincs értelme a mondatnak. Az előző mondatból kiderül, hogy Lukács Györgyről van szó, ő tartózkodik Pesten. De bármennyit tűnődünk a mondaton, nem derül ki belőle, hogy mi könnyebb?

Másodszor: a „Mint filozófus”, továbbá az „És mint forradalmár” önmagában egyik sem tekinthető mondatnak. Ezeket be kellett volna építeni az előző mondatba, valahogy így: „... valahányszor úgy tudtuk, hogy mint filozófus és mint forradalmár velünk egy városban teszi a dolgát.”

Illyés stílusára általában jellemző, hogy zsúfolva van hibás szórendekkel. Egyik ilyen mondata a 264. oldalon, még mindig A Szentlélek karavánjából: „Kimegy vajon fényes délben a belváros egy nyüzsgően forgalmas terére Korvin Ottó ilyen nagy felelősséget s körültekintést kívánó megbízás vállalásával?” A könyv felelős szerkesztője Domokos Mátyás volt, aki egész életében Illyés nagyságát hirdette, és természetesen nem vette magának azt a bátorságot, hogy imádott szerzője stílusába belenyúljon. Végezzük el hát helyette ezt a munkát most mi, és javítsuk ki ezt a mondatot valahogy így: „Vajon kimegy Korvin Ottó fényes délben ilyen nagy felelősséget s körültekintést kívánó megbízás vállalásával a belváros egy nyüzsgően forgalmas terére?” Lehet, hogy még mindig javítható lenne a mondat, de az biztos, hogy kevésbé zavaros, mint eredeti állapotában.

Ámde vegyünk példákat más könyvekből is. Itt van, mondjuk, a Beatrice apródjai című regény, amely 1981-ben jelent meg, tehát az idős Illyés egyik kései „klasszikus” alkotása. Ez a könyv hemzseg az értelmetlen és hibás mondatoktól. Itt van mindjárt a 434. oldalon ez az agytermék: „Még egy intézmény, amely úgy eltűnik a társadalmi harcok történelméből, hogy méltó emléküket megrögzítse akár a szociológia, akár a histográfia vagy az irodalom; ez utóbbi hazánkban áldoz nekik még emléküknek legmaradandóbbat (Weöres Sándor tollából); ám oknyomozó tudomány ezzel be nem érheti.” Nos, e mondat hozzávetőleges jó magyarsággal valahogy így hangzik: „Még egy intézmény, amely anélkül tűnik el a társadalmi harcok történelméből, hogy méltó emlékét akár a szociológia, akár a histográfia vagy az irodalom megemlítené; hazánkban még ez utóbbi állít emlékének legmaradandóbbat: Weöres Sándor tollából egy lírai költeményt; ám oknyomozó tudomány ezzel nem érheti be.”

Az eredeti mondat egyik legfeltűnőbb hibája, hogy az „intézmény” még egyes szám, ámde az „emléküket” már többes szám. Nem tudom elhinni, hogy a lektor vagy a szerkesztő ezt ne vette volna észre: de vagy el sem olvasta a könyvet, vagy ha igen, akkor nem mert szólni a szerzőnek. Illyés akkora istenség volt, hogy őt nem lehetett kijavítani. Pedig ugyanebben a könyvben nagyon sok más rossz mondat is akad. Például ez a 200. oldalon: „Tetszett otthon a parasztoknak éppúgy a bakaruhás »tanult ember«...” Egy mondattal odébb, ugyanezen az oldalon egy teljesen hibás, mondhatni értelmetlen mondat következik: „Növelhette Esztike hajadoni érdeklődését, amidőn úgy-ahogy agyjáratába is bekíváncsiskodhatott annak a ráadásul még tetszetős arcú bakasipkás főnek.” Ezt a mondatot teljesen át kell alakítanunk, hogy elfogadható legyen: „Növelhette Esztike hajadoni érdeklődését, hogy ráadásul még annak a tetszetős arcú bakasipkás főnek úgy-ahogy az agyjárataiba is bekíváncsiskodhatott.” Persze így is eléggé csikorgó a mondat, de legalább érhető.

Efféle nyikorgó mondatokat Illyésnél százszámra találhatunk. Itt van mindjárt a következő (201. oldal): „Szomjú ismeretszerzésében jó része volt annak, hogy kiegészíti tanulmányait − magánúton persze − addig: tanítókat taníthasson végül...” Magyar fül számára ez így hangzik: „Szomjú ismeretszerzésében jó része volt annak, hogy tanulmányait addig egészítse ki − persze magánúton −, hogy végül tanítókat taníthasson...” Bár a mondat így javítva is bonyolult és nehezen érthető.

Kisebb-nagyobb szórendi hibás mondatokat tömegével idézhetnénk, de elégedjünk meg csupán néhánnyal. Például ezzel: „Észrevett vajon valamit viselkedésemen mégis nagybátyám?” Nyilvánvaló, hogy helyesen ez így hangzik: „Vajon észrevett-e nagybátyám mégis valamit a viselkedésemen?”

Vagy nyomban itt egy másik, a 207. oldalon: „Lejtett enyhén ennek a »tisztaszobának« is deszkapadlata...” Az olvasó valóban nem érti, hogy lehet az, hogy Illyés nem érezte, nem hallotta ennek a mondatnak a helyes szórendjét: „Ennek a »tisztaszobának« is a deszkapadlata enyhén lejtett...”

A következő mondat is olyan (215. oldal), hogy kevés szórendi változtatással egészen jó lehetne, de így rossz: „A presbitérium csaknem díszküldöttségben kérte föl, vállalja vissza legalább vasárnaponként az orgonálást.” Holott ezt így kellene mondanunk: „... legalább vasárnaponként vállalja vissza az orgonálást.”

A változatosság kedvéért mutatóban idézzünk egy rossz szórenddel megalkotott mondatot a Hattyúdal ébreszt... című könyvecskéből is. Ennek az 57. oldalán olvassuk: „Boldogan vállalom, ha jóslat is lappang a konklúzióban, amit mondok.” Ugyanezt hibátlan magyar nyelvérzékkel így mondanánk: „Boldogan vállalom, ha abban a konklúzióban, amit mondok, jóslat is lappang.”

Nem akarom már sokáig fárasztani az olvasót a sok csavarintósan kacifántos mondattal, ezért csupán néhányat idézek, éspedig a Kora tavaszból. Az 51. oldalán ez üti meg a szemünket: „... jellemző jegyeik már ütköztek ki rajtam...” Vagyis helyesen: „… jellemző jegyeik már kiütköztek rajtam...” De sérti a fülünket ez a szórend is: „Volt részünk nyilván hadvezetés által elrendelt − vagy eltűrt − »szabad prédálás«-ban is.” (130. o.) Érzésünk szerint itt a „volt részünk”-nek leghátul van a helye.

A következő mondat szórendje is olyan, a 154. oldalon, amely kis kiigazítással sokkal jobb lenne. Illyésnél így hangzik: „A szegénység nálunk nem általános fogalmat, hanem a sajnálkozás minden melege nélkül,http://members.chello.hu/kapu/kultura/beke.htm csupán a faluvégi zselléreket jelenti.” Holott a magyar fülnek sokkal jobban hangzik így: „A szegénység nálunk nem általános fogalmat, hanem csupán a faluvégi zselléreket jelenti, a sajnálkozás minden melege nélkül.” Csak csodálkozni lehet azon, hogy Illyés ezt nem érezte. Mint ahogy azt sem, hogy a következő mondatban (188. oldal) a „végre” nem a nyomatékosító helyen van. Ő ugyanis így írja: „... mintha csónakból léptem volna szárazföldre végre, viharos tengerről.” Nyelvérzékünk szerint viszont a mondat így hangzik helyesen: „... mintha csónakból léptem volna végre szárazföldre, viharos tengerről.”

S befejezésül idézzünk még egy hibás mondatot. A 394. oldalon olvassuk: „Nehéz gond − mondta −, de azért jobb volna, ha gondolatban döntenéd csak el.” Szinte mondanunk sem kell, hogy ezt így kellett volna írni: „Nehéz gond − mondta −, de azért jobb volna, ha csak gondolatban döntenéd el.”

Ismétlem, százával idézhetnénk még a körülményeskedő mondatokat Illyésnek bármelyik prózakötetéből, erre azonban itt nincs lehetőség, és talán fölösleges is volna. Így is nyilvánvaló, hogy Illyés Gyula prózastílusa egyáltalán nem tartozik a magyar próza élvonalába, és semmi nem indokolja, hogy őt mint korszakalkotó nagy stílusművészt emlegessük. Hódolóinak ez bizonyára fájdalmas megállapítás, ám a tények − mint mondani szokás − makacs dolgok. Illyésről persze annyi, de annyi megalapozatlan dicséret és magasztalás forog közszájon, hogy eggyel több vagy kevesebb voltaképp már nem oszt, nem szoroz.

Olvasás közben minden hibás, sőt kifejezetten rossz mondatát kiírtam magamnak, és eközben újra meg újra megdöbbentem azon, hogy ezt az írót kiáltották ki hívei a magyar próza egyik klasszikusának. Sajnálom, hogy helyszűkében nem idézhetem mindegyik általam kijegyzett rossz mondatát, mert akkor talán a legelvakultabb híve is elcsodálkozna rajta, hogy ezeket mind a mester írta.

Ám ha közelről nézzük Illyés egész életpályáját, akkor miért épp azon lepődnénk meg, hogy nagy stílusművésznek kiáltották ki; hiszen életpályájának úgyszólván minden szakasza megalapozatlan magasztalásokkal van aládúcolva.

Bibliográfia

Csoóri Sándor: Az első kör. Emlékezés Illyés Gyulára. Hitel, 2002. december.

Domokos Mátyás: Szembesülés. Írókkal, művekkel. Bp., 2003, Nap Kiadó.

Szász Imre: Háló nélkül. Bp., 1978, Szépirodalmi K.

Rónay György: Napló. I−II. köt. Bp., 1989, Magvető K.

Rónay György: Ebéd a kastélyban. In: Nem menekülhetsz. In memoriam.

Illyés Gyula. Vál., szerk., összeállította: Domokos Mátyás. Bp., 2002, Nap Kiadó.

Forrás: KAPU