Azték kódex és ősi táncrítus

Különleges lehetőség adódott számomra – betekintést nyerhettem egy ősi kultúra máig fennmaradt belső világába. Meglepetés erejével hatott rám a folytonosság ilyen életszerű jelen léte és a régi kor értékeinek tudatos átörökítése. A lehetőséget egy azték táncossal való találkozáskor kaptam, aki szakrális táncában az univerzum spirituális lényegét tömöríti össze.

Akaxe (ejtsd Akase) 1980-ban született Mexikó városában, egy tradicionális indián családban. Ők és a hozzájuk hasonlóak őrzik a nyelvet, a rituálét és a filozófiai hagyományt. Édesapja tekuhtli, ami annyit jelent, hogy a közösségen belüli feladata a rítusok megőrzése és bemutatása.

Akaxe élete úgy kezdődött, mint őseié az elmúlt pár száz évben, két hónapos korában felvitték a hegyekbe, ahol a kö zösség még megmaradt része él, és megmutatták az öregek tanácsának. Itt kapta nevét is („a vizes edény birtokosa”), később második névként pedig a Tlahvizeh-et kapta, melynek jelentése „a rang szimbólumával jelölt”. A történelmi és politikai változások eredményeképpen népének jelenleg már csak körülbelül háromszáz tagja él a várostól távol. A spanyol hódítás átrendezte Mexikó világát és földrajzi térképét. Akaxe édesapjától tanulta meg az alapokat élete első hat évében, amely főleg a nahvait nyelv elsajátítását és a morális értékek befogadását jelentette. A nyelvtanulás mellett a betűvetés elsajátítása sem könnyű feladat, hiszen a mexihka írás szótagírás, szimbólumokat használ. Így képes az árnyalt kifejezésekre, a színes jelentéstartalomra. Az indiánok úgy tartják, hogy világunk szépségét és csodáit nem lehet szavakkal kifejezni, mert az tiszta jelentésük halála lenne. A kép, a szimbólum sokkal jobban megközelítheti a valóságot és annak érzelmi hátterét.

Vegyünk egy példát! A mikisztl szó pontos jelentése halál, de ennél sokkal árnyaltabb tartalmat hordoz. Szimbóluma az, ami a halál után marad az emberből: a csont. Születésünktől fogva hordozzuk magunkban a halálunkat. Úgy mondják, a halál szakítja el a köldökzsinórt, hiszen attól a pillanattól kezdve ketyeg életünk órája, a pusztulás felé haladunk. De a halál a továbblépés, az új élet kapuja, és örömünnep is. Ebben a csontos képben mindez benne van.

Mikor Akaxe elérte az iskolás kort, visszavitték a városba, hogy a társadalmi elvárások szerinti iskolákat is elvégezhesse. Természetesen ekkor sem szakadt el a hagyományoktól, megkezdte tánctanulásának hosszú folyamatát. Tanára egy olyan indián volt, akinek már az ősei is táncosok voltak, így igen nagy ismerettel rendelkezett a témában.

Az azték hagyományok jelentős része kódexekben lett följegyezve, ebben a formában maradt ránk. Mivel az azték nyelv szóírás, ez nagyon megnehezíti az olvasást, de kifejezővé, árnyalttá teszi az értelmezést. A kódexekben részben szövegesen, részben rajzokban jegyezték fel a legfontosabb tudnivalókat. Így értelmezésük nem könnyű feladat, néha hó napokba telhet egy-egy oldal megértése és megtanulása. Ezt a mély bölcseleti tudományt is édesapjától kezdte tanulni kilenc éves korában, majd tizenkét évesen került igazi mesteréhez, Arturo Meza Gutiérrez-hez. Az idős tanító ma is vele van és igyekezett minden tudását átadni fiatal tanítványának.

Tizenhárom éves korában egy újabb tanárt kapott, a harmadikat, akitől a yaotílliztli tudományát tanulta meg. Ez az energiák használatának ismerete, az erő és az oltalom jelenlétét, és eszközeinek megtapasztalását jelenti.

A három tanító együtt döntött életéről. Mindent megbeszélt velük, és az ő engedélyükkel lehetett terveit s vágyait megvalósítani. Az első húsz év tanulásból állt számára, amikor is a mesterek keze alatt biztos tudásra tett szert.

Tizenhat éves korában tánctanára úgy érezte, nem tud többet tanítani már, tíz évi tánctanulás után egy magasabb szinten álló másik táncoshoz irányította. Itt egy kicsit más stílust, más lehetőségeket ismert meg és tizenkilenc éves korában végleg befejezte a tánc tanulását.

Húsz évesen Gutiérrez mesternél is végzett növendék lett, aki azzal a feladattal bízta meg, hogy világszerte ta nítsa tudományát. A mester és növendéke kapcsolata nem szűnik meg ezen a ponton, mégis másik minőség, amikor a tanítvány is tanítani kezd.

Akaxe tizennyolc évesen a nahual feladatainak elsajátításába is belekezdett. A nahual oltalmazza, védi a közösséget, különböző energiákat koncentrál saját erejével és képes átalakítani az anyagot a saját testében. Hogy valaki a fizikai térben alkalmassá váljon erre a feladatra, beavatást kell kapnia, ami Akaxe esetében meg is történt.

Hivatásos tanítói munkáját huszonkét évesen Gvadalajaraban kezdte, ahol már nem indián tanítványai is voltak. Itt találkozott Elisabeth Torres-zel, aki a növendékeként áthozta Európába az indián táncot, és lehetőséget biztosított Akaxe-nek az európai tanításra. Megkérdezte a közösség öregjeit, kaphat-e engedélyt a külföldi oktatásra? Támogatásuk és beleegyezésük nem maradt el, így 2002- ben Európa számos országába eljutott. Az itteni oktatási rendszer azonban nagyon eltér az indián stílustól, amit Akaxe nem tudott elfogadni. Ezért el is határozta, többet nem jön Európába. Azonban akkori tanítványai közül ketten ragaszkodtak jelenlétéhez, tanításához, nagy elszántsággal igyekeztek megismerni a spiritualitás ezen útját. Mexikóba indultak, hogy felkutassák tanítójukat, akit meg is találtak, s újra meghívtak. Danka Miklósnak köszönhetően Akaxe évente hazánkba látogat, és tovább tanítja a táncot és a kódexeket.

Mit tudhatunk arról a népről, amelynek Akaxe a fia? Mexikó őslakosairól van szó, az azték indiánokról, akik a spanyolok előtt hatalmas birodalmat hoztak létre Közép- Amerikában.

Mexikó népe a mexihkan, a közösség, történetük a messze régmúltba, több ezer évre nyúlik vissza. Az idő fogalmát másképp értelmezik, mint a világ más tájain. Időszámításuk is másmilyen, nem valamely kiemelkedő személy születési évéhez igazodik. Naptárjuk alapja az 52-es számrendszer. Az 52 egyenlő 4×13-mal, márpedig a 13-as szám nagyon fontos. Szerintük ez az emberi energia száma, s az emberi testnek is tizenhárom fő pontja ismeretes.
A nép egyik fele mindig a hegyekben élt, másik része Mexihka városában, ami megegyezik a mai Mexikó várossal. A hegylakók nem jönnek le a városba, a városiak pedig nem mennek fel ma sem a hegyekbe.

Az azték birodalom több államból állt, amelyek központja Mexikó város volt. A központ nem szólt bele a tagállamok ügyeibe, hanem a védelmet biztosította. Az államszövetség a terményadó befizetésével gondoskodott a hadsereg fenntartásáról. A kisebb államoknak nem volt önálló hadserege.

Az azték kódexeknek csak töredéke maradt ránk, lévén a spanyolok az ördög művének tekintették a köteteket, és nagy részüket elégették. A bölcseleti tudományi művek a X-XV. század között íródtak, de természetesen korábban is létezett maga a tudás, sőt írásművek is.

A nautla-közösség, amelyből Akaxe is származik, egyrészt a hegyek között élt, másrészt a városban. Feladatuk a szertartások végzése és megőrzése volt. Napjainkban három fiatalt bíztak meg a tudás elsajátításával és továbbadásával, átörökítésével. Mindegyikük a nép birtokában lévő hatalmas tudásanyag más-más részének letéteményese.

Az alábbi interjúban Akaxe véleményét tudakoltuk ősi hagyományaikról.

– Milyen filozófiának nevezhető a mexihkan hagyomány, van-e Isten ebben a hitben?
– A mexihkan filozófi a dualista, a férfi-nő felosztottságában gondolkozik, konkrét istenképpel nem rendelkezik. Filozófia, vallás és a mindennapi élet nem válik el egymástól. A kódexekben átörökített tudás magában foglalja a tudomány minden területét, a morális kérdéseket és az egyén helyét a világban.

– A szépségideál hitelesen tükrözi az adott világnézet értékrendjét. Hogyan mutatkozik ez az önök nyelvében?
– Szépségideálunk nagyon összetett, akárcsak a világképünk. Kualtik jelenti az anyagi világ szépségét és jóságát, de ez csak az anyagi természetű dolgokra vonatkozhat, amik jól, szépen vannak elkészítve. A chalchuti szót talán gyönyörűnek fordíthatnánk. Szó szerint jáde követ jelent, tehát az értékességre is utal. Ha valami olyan szép, mint a jáde kő, az az érzelmek, gondolatok szépségét mutatja. Ez a kifejezés csak az érző, gondolkodó lényekre vonatkozhat. A ketzaltik szó a ketzál madár, a kondorkeselyű szépségét idézi fel. Ez a szépség legmagasabb foka, ami csak élőlényekre, életenergiát magukban hordozó szépségekre vonatkozhat. A szép szőttes kualtik, de a kutya például tartozhat mindhárom kategóriába.

– A kódexekben gyakran jelenik meg a kígyó – mit szimbolizál?
– A kígyó a tudást jelképezi és azt, ami hullámzó és energiát tartalmaz. Egyetlen ilyen dolog van, ami a Földön lévő dolgok energiáját adja. Ez az élőlények életét és növekedését biztosító erő. Az ősi kódexek leírásai alapján az ember beléphet ebbe a tudatvilágba – a tánc is egy ilyen út. Mikor elkezdődik a tánc, s az ember megkapja az első fokozatot, akkor a táncos belép a kígyóba, s kezdi megismerni a tudást. Kérdéses, kijut-e a kígyóból valaha is, ám az bizonyos, hogy ebben az állapotban már visszafordulni nem lehet. Ez egy nagyon fontos pillanat az indián etikában.

A kódex egyik képén négy különböző fajta kígyót láthatunk. Nevezhetnénk ketzalakoatl-nak is őket, mert mindegyikük fején ketzál toll látható. Az első a Malialkoatl, a malináli gyógynövény-kígyó, ami a fejlődést szimbolizálja. Ez az önellátáshoz szükséges evolúcióhoz vezet. Ez az ismeret és az út, az eső minőségét szimbolizálja az emberi természetben. Eső nélkül nem fejlődhetnek a növények; az eső hűsít, megtisztít és táplál.

A második képen levő kígyó Tlapalkoatl, a színek kígyója – a szín, a rezgés, az érzelem. Az érzelmek befolyásolására színeket használunk. Ez a tudás vezet az érzelmek természetének megismerésére. Ennek során a szeretet képességét tanuljuk meg, megértjük, mit jelent adni és elfogadni. Ez nemcsak a párkapcsolati szerelmet jelenti, hanem inkább azt a szeretetet, aminek segítségével egyensúlyba kerülünk környezetünkkel.

A harmadik kígyó Ketzálkoatl, a nagyon-nagyon szép kígyó. Ez vezet be a Föld energiájába, ez táplál minden érző lényt. Ketzálkoatl szimbolizálja a másokat tápláló emberi képességet: hogyan lehet táplálni a lelket, miként adhatunk másoknak.

A negyedik kígyó csontokból van, ez Omikkoatl, a csontos kígyó, aki az öröm, az ünneplés minőségét jelenti, de egyben a meghalás és újraszületés képessége, a kivirágzás szimbóluma is.

Mind a négy kígyó, akár egy-egy út, ugyanazon irányba halad, ugyanabba a pontba mutat a képen, ami a középütt található pók szimbólum. A pókot nagy tiszteletben tartjuk, a világegyetem szövőjének nevezzük. Az összes lényt összeköti ez az egyetemes pókháló. Ilyen finom pókhálószálak kötnek össze minket is, attól kezdve, hogy kapcsolatba kerültünk egymással.

Az ember egy élet során végigjárhatja ezeket az utakat, így a kép összességében az emberi fejlődés hosszadalmas útját szimbolizálja.

– Milyen világkép él a mexihkan hagyományban?
– Ezt a kódex egy másik képén tudnám jól elmagyarázni. Ez az ábra igen összetett, jómagam három hónapig tanultam az értelmezését. Most csak a lényegét összegzem röviden.
A gyermekeket különböző szertartásokkal nevelik. A szertartás itt olyan ismétlődő esemény, amely minden családban ugyanúgy zajlik, de mégsem beszélhetünk egy valóságos ceremóniáról. Ilyen szertartás például az, amikor az apa felviszi a legmagasabb hegy tetejére a fi át és azt mondja neki: „Íme, nézz körbe! Nézz csak, ameddig a szemed ellát! Ez a te személyes világegyetemed, benne a növények, az állatok és az emberek. A te felelősséged, hogy vigyázz rájuk. Ha lemész erről a hegyről, személyes világegyetemed is veled tart.”

A gyerekeket mélyen érinti a nagy felelősség, de lassan megértik, hogy ez valóban így van. Csak úgy élhetek együtt a mindenséggel, ha körülnézek és ismerem, figyelem a személyes világomat. A városi ember már nem veszi észre, ha szomorúan halad el mellette valaki, egyszerűen továbbmegy. Nagyon nehéz városban élni, de az is szomorú, ha engedjük, hogy elnyeljen a város. A városban is figyelni kell a környezetet, bár néha rossz látni a természetellenes megnyilvánulásokat. Mégis minden ősöm arra tanított, hogy ez az én személyes világegyetemem.

A személyes világegyetememről szól ez a kép, középen az emberrel. Ruházatán a jelek különböző elvek szimbólumai. Nyilak vannak a kezében, amik a cselekedetei irányát, a felelősségét jelképezik.

A középütt álló személyhez képest négy szegmenset látunk: fent, lent, jobbra és balra. Ez a beosztás a négy égtájnak felel meg, fent van kelet, alul nyugat, balra dél és jobbra észak. A képet magunk fölé emelve kell nézni, s akkor helyükre kerülnek az égtájak. Minden égtáj felé áll egy-egy fa, ami a gerincoszlopot jelképezi. A fa kettéágazik, koronája egy madár, ami a szabadság és a gondolkodás – mert a gondolatnak úgy kell szárnyalnia, akár a madárnak. A gondolatmadár arrafelé tarthat, amerre csak akar. A négy fa mellett egyik oldalon egy-egy ember található, aki az egyensúlyt biztosítja, illetve azt, hogy a fa az ég felé nőjön és a saját középpontjában legyen, akár a mi gerincoszlopunk.

A sarkokon látható szimbólumok gyerektápláló minőségek, mások az étkezés gyakorlásának szimbólumai. Az étkezés a mi népünknél nagyon fontos aktus, aminek négy formája ismeretes: a nélkülözhetetlen, a fontos, az alapvető és a rituális. Az ételek elfogyasztása időhöz és helyhez van kötve. Vannak periódusosan megjelenő ételek, melyek az energia jó körforgását biztosítják. Más táplálékok a test tisztítása miatt fontosak, egymást váltva az év során. Olyan étel is van, amit négy, illetve tizenhárom évente veszek magamhoz, de olyan is, amit életem során csak egyszer ettem. Az is fontos hogy melyik ételből mennyit és mikor fogyasztunk el. Előfordul azonban, hogy a személyes világegyetemünk megenged bizonyos dolgokat, alkalmazkodik az adott helyzethez.

Ha ezen a képen kivágjuk a sarkokat és összehajtjuk az oldalakat, egy nyílvessző hegyévé alakul a rajz. Őseim azt tanítják, hogy bizonyos dolgok föntről érkeznek hozzánk, éjszaka vagy nappal. Ez az energia Xiuhtekuhtli, megtestesítője pedig az „Azúrkék tűz Ura”, aki a világűrből jön el hozzánk. Ha sikerül hasznosítanunk, kialakul bennünk az őszinteség és a tisztesség minősége. Az ember együtt mozog személyes univerzumával. Ha valami nincs rendben középütt, akkor a környezet rendje is megbomlik. Ha középen megürül egy mező, megbetegszik az ember, aki egyébként négy testből áll: fizikai, mentális, érzelmi és lelki részekből, melyek együtt mozognak. Aki nem tud sírni vagy boldogan nevetni, illetve képtelen a szeretetre és nem hagyja magát szeretni, hamarosan megbetegszik. A betegség nem más, mint a hiányt jelző üzenet. Ha azt szeretném, hogy a környezetem rendben legyen, akkor először magamat kell rendbe tenni. Belső rendünk megőrzésében segít a Xiuhtekuthli, ami egy nyílvessző formájában jut el hozzánk.

Ez a tudás nem szavakból áll, és két dimenzióban nem lehet értelmezni. A fontos mozzanatok kiemelése végett az ősök három dimenzióban, tehát nem síkban, hanem térben ábrázolták üzenetüket. Ennek pontos megismeréséhez, értelmezéséhez az olvasónak meg kell mozdulnia, s ez az apró mozdulat fi gyelmeztet az adott rész fontosságára. Egyes ábrákat körkörösen, másokat föntről lefelé, vagy éppen lentről felfelé kell olvasni, értelmezni.

– Mi a mester feladata az indián hagyományban?
– Az ősök tisztelete nálunk nagyon fontos, s ez egybecseng az idősek tiszteletével. A hagyományos államigazgatás legfőbb szerve a Vének tanácsa, a négy legidősebb ember fóruma. Ez az intézmény a hegyekben ma is működik.

A mester olyan személy, aki előttem jár valamiben, ezért tisztelem a véleményét és elfogadom a tudását. A mester megtanítja, miképpen lehet kapcsolatba lépni az univerzum energiáival, hogyan lehet befogadni, és harmonikusan használni ezeket a hatalmas erőket. Mindezt a mester megtanítja, de az úton nekem kell végigmenni. Nekem kell befogadnom azt a hatalmas energiát, amivel dolgozom és működöm. A próbákat nekem kell kiállni.

Lejegyezte: Ubornyák Katalin