A négy korszak

Ovidius: Metamorphoses I, 89-150

(Gondolat Kiadó, 1958.)

Első volt az aranykor. Kényszer meg nem alázta,
Törvények nélkül és önként élt becsületben.
Megtorlás senkit nem ijesztett, nem fenyegettek
Érctáblák* senkit, bírája előtt nem esengett
Félve, remegve a nép és mégis biztosan éltek.
Akkor büszke fenyő még nem szállott le az ősi
Hegycsúcsról, hogy fürge hajóként fusson a vízre,
A hazain kívül más partot senki nem ismert.
Nem volt trombita még, kürt sem volt, kard se, sisak se,
Hadseregek nem voltak, mégis békevilágban,
Boldogan és tétlen henyeségben folytak az évek.
Az anyaföld szűz testét még nem tépte fel ásó,
Szántás nélkül, bőven adott mindent, ami kellett.
Volt eleség elegendő s nem folyt érte verejték,
Gazdag terhük alatt roskadtak a fák, a hegyoldal
Telve szamócával, szedret kínáltak a bokrok,
Makkot hullattak Jupiter szent fái, a tölgyek.

El nem múlt a tavasz, mag nélkül nőtt ki virága
És gyengéd zefirek langy szellővel simogatták.
A bevetetlen föld ontotta szüntelen a termést
És ígéretesen ringott a kalász a mezőkön,
Tej folyt vagy nektár csobogott a folyókban, a fákról
Méz pergett: Saturnus volt még úr a világon.

Egyszer csak Jupiter atyját a pokolra vetette
S elfoglalta helyét. Vele megszületett az ezüstkor.
Rosszabb, mint az arany, jobb mégis sokkal a réznél.
Ekkor szűnt meg a régi, örök tavasz is; Jupiternek
Úgy tetszett, hogy az esztendő négy részre szakadjon:
Nyárra bizonytalan ősz, zord télre arasznyi tavasz jött.
Már ezután hol a nyár tikkasztó vad heve perzselt,
Hol meg jégcsapokon kopogott a tél fagyos ujja.
Kellett egy biztos menedék: eleinte az ember
Barlangokba vonult s vesszőből fonta az ajtót
Ekkor nyíltak először a földön hosszu barázdák,
Ekkor nyögtek a járom alatt legelőször az ökrök.

Harmadik a rézkorszak volt; nyersebb az ezüstnél,
Könnyebben ragadott átkos fegyvert, de azért még
Ez sem volt bűnös. Vad vasból volt az utolsó.

Egy-kettőre betört minden gazság e silányabb
Korba: a tisztesség, hűség és tiszta szemérem
Elmenekült s a helyükbe nyomult a durva erőszak,
A pénzvágy, a csalás, az intrika és a gonoszság.
A szeleket sem ismerték még, s már a vitorla
Duzzadt, útnak eredtek a szálfák messzi hegyekről
És haragos habokon kezdtek táncolni kevélyen.
Isten földje közös volt addig, akárcsak a napfény
S a levegő: földmérő jött felmérni arasszal;
A termés, a gyümölcs, mit a földanya önmaga gyűjtött,
Nem volt többet elég és méhéig lehatoltak
Kincseiért, miket a szörnyű Styx árnya takart el.
Ezzel a romlás eszközeit felszínre vetették:
A káros vas, a gyilkos arany napfényre kerültek,
Vélük a háború, mely mindkettőt kedveli s átkos
Csörgő fegyvereit véres kézzel veri össze.
Rablásból éltek; félt gazdájátul a vendég,
Vejétől az após, testvér üldözte a testvért,
Várta, kivánta mohón a fiú jó apja halálát.
Hitves a hitvese élete ellen tört s a kegyetlen
Mostoha lányainak kotyvasztott iszonyú mérget.

Meghalt a szeretet. Az égi lakókkal a véres
Földről még az igazság istennője is eltünt.

*A törvényeket érctáblákra írva függesztették ki.

Forrás