Kányádi Sándor: LEGENDA BRANCUSI VÉGTELEN-OSZLOPÁRÓL

---

LEGENDA BRANCUSI VÉGTELEN-OSZLOPÁRÓL Ment a Fő utcán az alkonyatban, hegyek ballagtak balján, kísérték, s ha megállt egy-egy ismerőssel, rokonnal, megálltak ők is, tisztelettel és hallgatag. Tűnődve ment, olykor még valamit mondott is, csak úgy a szakállába. Hangos volt az utca és tarka. Egy öregen akadt meg a szeme, aki egy tarisznya furulyával rótta a várost. Nem kínálgatta áruját, csak ment és furulyált. Mindig ugyanazt fújta, valami együgyű dalocskát, amit mindenki ismert, ő is ismerte, még gyermekkorából. Igaza van, gondolta, minek változzon a nóta, ha már az utcák úgyis váltakoznak. Mosolygott az egyszerű bölcsességen, és vett egy furulyát, ki is próbálta; műnek kijáró tisztelettel mustrálta végig, majd zsebre tette a zeneszerszámot. Ment tovább, vitte fülében a dalocskát; az édesanyja jutott eszébe róla: papírt csipkéz a tálasra és dúdolgat önfeledten. Megállt és botjával cikcakkokat rajzolt a porba. Aztán a temetőt, a fejfák erdejét látta, hol épp a minapiban járt s ahol hiába kereste a régi játszótársakat, akiket a faluban nem talált; ki tudja hol s milyen földbe temette őket a háború?... Egy olyan fejfa, mely Párizsig, az óceánig ellátszik, egymásra-rakott koporsók végtelen oszlopa, talán az lehetne méltó emlék... S ahogy ment, botjával hosszú koporsó-sort rajzolt a porba. Majd a templomon túli dombocska előtt fölkapta fejét - a hegyek is hátrább hőköltek -, és a sűrűsödő alkonyatba metszette tekintetével az Oszlopot. 1964 Forrás