Halhatatlanság nyelvtantanulással

A nyelvtantanulásról könnyebben jut eszünkbe a „halál unalom” mintsem a „halhatatlanság”, a szanszkrit nyelvnek mégis létezik egy olyan nyelvtankönyve, mely halhatatlanságot ígér.

Írta: Amritánanda déví dászí (Jeney Rita), a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola szanszkrit tanára

A szanszkrit nyelv India szakrális nyelve, de manapság nem beszélik a hétköznapi érintkezések során. Szerepe csak a vallás és a tudomány területén maradt meg, illetve a szanszkrit nyelv adta az alapját a legtöbb modern indiai nyelvnek. Helyzete Indiában hasonló a latin nyelv Európában betöltött szerepéhez. A latin nyelv szintén számos európai nyelv alapja, és szerepe megfigyelhető a modern Európában is, a keresztény vallás és a különböző tudományágak nyelveként. Azt is mondják, hogy az indiaiaknak a mai ind nyelvek, mint a hindi, a bengáli vagy a tamil az anyanyelvük, attól függően, hogy India mely részén születtek, de a szanszkrit az apanyelvük. A szanszkrit a műveltség nyelve, amit általában az apjuktól tanulnak meg.

A szanszkrit nyelv azonban nem tartozik a világ legkönnyebb nyelvei közé. Bhaktivedanta Swami Prabhupada szerint – aki maga is a szanszkrit nyelv elismert tudósa – annak, aki komolyan meg akarja tanulni a szanszkrit nyelvet, először a nyelvtant kell elsajátítania. Azt mondják, hogy már maga a szanszkrit nyelvtan elsajátítása is legalább tizenkét évig tart, de ha az ember egyszer alaposan megtanulta a grammatikai szabályokat és előírásokat, akkor az összes többi szanszkrit nyelvű írást és témát rendkívül könnyen meg fog érteni, mert a szanszkrit nyelvtan nyitja meg a műveltség felé vezető utat.

A szanszkrit nyelv tradicionális tanulási módszere szerint a nyelvtani szabályokat rövid aforizmákban – úgynevezett szútrákban – szóról szóra tudni kellett. A szútra szó szószerint fonalat jelent. Ahogy a szövés során a vezérszálakra fűzve készül el a textil, úgy a szanszkrit tanulás során a nyelvtani szabályok e rövid aforizmái jelentik a vezérfonalakat, melyekre a teljes grammatikai tudás felfűzhető. A szútrák helyes alkalmazásához elkerülhetetlenül szükséges az összes szútra egyidejű ismerete. Ugyanakkor azzal is tisztában kell lenni, hogy a szabályokat milyen sorrendben kell alkalmazni, hiszen a rossz sorrend helytelen grammatikai alakot eredményez. Ráadásul e szabályoknak nem csupán egy rendszere létezett, hanem legalább egy tucat, így érthető, miért volt szükséges a tizenkét év.

Dzsíva Gószvámí, a 16. századi Indiában élt tudós szerzetes a szanszkrit nyelvtani szabályoknak egy olyan könyvét akarta létrehozni, mely nem csupán nyelvi ismeretekhez, hanem lelki fejlődéshez is hozzásegíti tanulmányozóját. Ennek érdekében nyelvtankönyvének aforizmáit úgy szerkesztette meg, hogy nyelvtani értelmük mellett filozófiai tartalmuk is legyen. A szútrák vallásos tartalmát úgy érte el, hogy a grammatikai kifejezéseket Isten különböző neveivel helyettesítette be. Ily módon a nyelvtani szabályok ismételgetésével egyidőben a tanuló Isten neveit is ismételgeti.

Isten nevének különleges potenciája több vallás filozófiájában megtalálható. A gaudíja vaisnava filozófiában – melybe a Krisna-hit is tartozik – Isten nevének már csak a kiejtése is különleges jelentőségű. „Aki az Úr szent nevét énekli, azonnal megszabadul tengernyi bűne visszahatásaitól, még akkor is, ha közvetve [valami másra utalva], tréfából, pusztán a zenei hangzás kedvéért vagy épp oda sem figyelve teszi. Ezt a szentírásokat jól ismerő tudósok mind elfogadják.” – írja a Srímad-Bhágavatam. Ez azt jelenti, hogy akár egy nyelvtani szabály kiejtése is okozhat lelki fejlődést, ha tartalmazza Isten nevét.

Dzsíva Gószvámí nyelvtankönyve a Hari-námámrita-vjákarana címet viseli. A címben szereplő Hari szó a gaudíja vaisnava filozófiában Isten egyik neve. Ahogy minden ember több névre hallgat, úgy Isten is számtalan névvel rendelkezik, melyek mindegyike valamelyik különleges tulajdonságát dicsőíti. A námámrita szó két részre bontható. A náma jelentése név, míg az amrita jelenthet nektárt és halhatatlanságot is. A vjákarana szó jelentése nyelvtan. A mű címe tehát – Hari nevének nektári nyelvtana, avagy halhatatlanság nyelvtantanulással – tükrözi a mű kettős célját. Egyrészt kézikönyvként szolgál a klasszikus szanszkrit grammatika teljes szabályrendszeréhez, másrészt a szabályok ismételgetése, mivel azok Isten neveit tartalmazzák, lelki fejlődést eredményez.

A szanszkrit nyelv sajátosságai, valamint Isten szanszkrit nyelven létező számtalan neve különösképp lehetővé teszi egy ilyen könyv megírását. Dzsíva Gószvámí azonban nem csupán arra törekedett, hogy művében Isten nevei hangozzanak el grammatikai kifejezések helyett. A neveket úgy választotta meg, hogy azok valamilyen hangzásbeli vagy jelentésbeli összefüggésben álljanak azzal a nyelvtani kifejezéssel, amit helyettesítenek. Sőt, sok esetben az egymással összefüggő nyelvtani szabályokban a filozófiai többletjelentés is összefüggő.

Például a szanszkrit nyelvben – más nyelvekhez hasonlóan – a hangok két nagy csoportja a magánhangzók és a mássalhangzók. A magánhangzók jellegzetessége, hogy önmagukban kiejthető hangok, míg a mássalhangzók kiejtése csak egy másik magánhangzóval együtt lehetséges. A magánhangzókat független kiejthetőségük miatt Dzsíva Gószvámí szarvésvarának nevezte el, ami Istennek arra a nevére utal, hogy ő mindennek az irányítója, és ezért független másoktól. Ezzel szemben a mássalhangzókat visnudzsanának hívta, aminek jelentése Isten híve, mivel a mássalhangzók mindig egy magánhangzó kiejtésétől függnek. A továbbiakban a különböző magánhangzó-csoportok következetesen Isten inkarnációiról, a mássalhangzó-csoportok Isten híveiről kapták nevüket. A mássalhangzó-torlódás, azaz egy szóban több mássalhangzó egymás mellé kerülése ennek megfelelően a szatszanga, azaz a szentek együttléte nevet kapta.

A nyugati világban szokatlan módja ez a nyelvtantanulásnak. A Védákon alapuló tradíciókban azonban a grammatika sem csupán egy önmagáért való tudomány, hiszen minden tudás azt a célt szolgálja, hogy közelebb kerüljünk Istenhez, akinek világában mindenki eléri a halhatatlanságot.

Forrás: krisna.hu