Markó Béla: De ki élte túl?

Halálom után néhány évig

még nőtt a szakállam, és verset is írtam.

Aztán abbahagytam.

Nem tudom, hogy pontosan mikor ért a halál.

Talán 1989. december 21-én

késő délután, fél órával a gyilkos sortűz előtt,

amikor a tüntető tömegből kiválva

elindultam hazafelé.

Gondolom, észrevétlenül eltalált

a nekem szánt golyó,

amely fél órával később hagyta el ugyan

a csövet,

de visszafordulva az időben

utolért, és leterített.

Nem éltem hát túl én sem.

Pontosabban: én ott éltem azóta is túl,

túlfelől, a túlsó parton.

Sekély a Styx, nem olyan mély,

mint a Maros, úszni sem kell,

át lehet gázolni rajta.

Amióta meghaltam,

sokszor visszajártam,

verskönyveim is megjelentek,

de hiába bokáig érő a nemlét vize,

ha elviselhetetlenül bűzlik

az örökös félhomályban,

és aki átmegy rajta,

annak is szaga van, mint a hullának.

Végül is a halál és a temetés között

eltelhet húsz-harminc-negyven

esztendő is. Hány ilyent láttunk mi is,

barátaim! Kihantolások, újratemetések

világa ez, vagyis egy igazi túlvilág.

Túlélőknek túlvilág dukál.

Hamarosan tizenkilenc esztendeje lesz,

hogy elvitt engem is az ördög vagy az angyal,

le a pokolba vagy fel a mennyországba,

mert a túlvilág is viszonylagos,

akárcsak az evilág. Vagy az e-világ,

ahogy a számítógép előtt haldoklók

mondanák. Marosomból Styx lett,

városomból nehéz gombóc

Erdély torkán,

kétszer annyi ház ugyanazon a helyen,

fele annyi fény,

kétszer annyi beszéd,

fele annyi remény.

Hogyhogy?

Nézem túlélő képeimet,

bezzeg nekik megadatott látni,

amit én nem láthatok.

Nem volt fűtés, nem volt benzin,

nem volt villany, nem volt hús,

nem volt vaj, nem volt kávé,

de voltak besúgók,

és volt remény.

Most van fűtés, van benzin,

van villany, van hús,

van vaj, van kávé,

vannak besúgók,

de van-e remény?

Ezt én kérdem, aki meghaltam,

elmentem világgá, túlvilággá,

és golyó sunyít bennem valahol,

egy hegyes kalasnyikov-golyó,

de kérdezni egy halottnak is szabad,

főleg egy demokratikus rendszerben,

így hát megkérdem tőletek,

kedves túlélő képek,

nem volt-e jobb,

amikor rossz volt,

vagyis miért rossz most,

amikor egyébként jó,

illetve lehet-e utolsó hazám nekem

a Nosztalgia nevű ország,

és ha igen, mi is a felségjele?

No?

Nono!

Marosvásárhely, 2008. szeptember 27.

(A Túlélő képek című könyv 2009-ben megjelenő, új kiadásához írt vers – a szerk.)

Korunk 2008 December